Arc nélküli szentek

Törökország elhomályosítja mindazt, ami szép. Nevetségessé teszi, amit korábban feltételeztünk a szépség fogalmáról. A török táj drámaibb, mint a görög, mélyebben átitatott antikvitással, eredetkultúránkkal, mint bármely más európai vidék. Szellemében a legeurópaibb tér. Ez a tájkép elkábít, leleplezi képzelőerőnk kicsinyességét és gondolkodói gyávaságunkat, és mert szüntelenül esztétikai szenzációkkal bombáz, szélsőségesen megváltoztatja mércénket. Törökország után a jó, a szép, az illatos már kevés – sokkal erősebb, felkavaróbb, szagosabb kell! Aki eljut Kappadókiáig, vagy még tovább, a manapság főként kurdok lakta Észak-Mezopotámiába, netán legtávolabb, az örmény határvidéken húzódó Ararát hegységhez, saját bőrén tapasztalja meg az Orbán Balázsok, Vámbéry Árminok mindhalálig szóló Kelet-nosztalgiáját.
Míg Isztambul kápráztatóan izgalmas, s a sztyepp elmélyült nyugalmat áraszt, addig a kappadókiai sziklatáj nyugati peremén fekvő közép-anatóliai Güzelyurt és környéke egyszerűen könyörtelenül szép. A smaragdzöld sziklák, a hófoltos vulkánok, a hettiták óta lakott barlangtelepek, a nyolc emelet mély föld alatti városok vagy a bujkáló katakombakereszténység templomvölgyei a befogadhatóság határát súrolják. Turisták elvétve találnak ide, így jóleső kihaltság fogad az Ihlara-völgyben, ahová traktorokra kapaszkodva, műszakváltó cementgyári munkások buszába invitálva jutunk el. Amint leereszkedünk a keskeny patakvölgybe, mely néhány száz méter után szurdokká mélyül, puha sziklafalba vájt trogloditalakások ezreit pillantjuk meg a vadul burjánzó vadszőlők, parti füzesek fölött. A szakadatlan földmozgástól sok helyütt kettéhasadtak a hegyek, így keresztmetszetükben is láthatók a többszintes, labirintusszerűen szerteágazó, egymással összeköttetésben lévő barlanglakok. Bizánc virágkorában a görögkeleti szerzetesek faragtak mélyen a kőbe templomokat, kápolnákat, kolostorokat, a falakat naiv és kezdetleges ikonokkal pingálva tele, amelyeket majd a fanatikus arab előőrsök fosztanak meg arcvonásaiktól. Talán sehol nem látni annyi kikapart arcú szentet, mint az Ihlara-völgyben.
Hasonló menedékeket építettek háromezer évvel ezelőtt a hettiták, később a kora keresztények a föld alá. Derinkuyuban, Kaymakliban található a két legnagyobb föld alatti város, amely nem puszta mesterséges barlangrendszer. Primitív és üldözött gondolkodásmódot tükröző, de alaposan megtervezett világ ez nyirkos lakócellákkal, melyek bejáratába hatalmas köveket gördíthettek vész esetén, a föld mélyébe vesző, tekervényes lépcsőjáratokkal, titkos menekülőfolyosókkal, szellőzőaknákkal, kutakkal, föld alatti iskolákkal, templomokkal, temetőkkel, pékségekkel, bor- és olajtárlókkal, istállókkal, mely sok ezer embernek adott hónapokig menedéket, ha a föld felszínén hódító seregek gyújtogatták a falvakat.
Kappadókiában tudatosul először, hogy Törökország turizmusa gyöngélkedik. Érthetetlen és zavaros jelenségek: Kappadókia mintafalujában, Göremében turistafosztogató, de tökéletesen kihalt éttermek, az ország legszebb szőnyegeit árusító, de néptelen bazárok, kétségbeesett, de pimasz hoteltulajdonosok. Amikor egy felhőszakadás az elképesztő sziklatájból, a Kardok völgyéből (mintha széles pengéjű sumer tőrök merednének ki tucatszámra a földből) egy efféle étterembe ver be, a tulajdonos ismételten próbára teszi orosznyelv-tudásunkat. Mint Törökországból sokan, évekig dolgozott a Szovjetunióban vendégmunkásként. Almateával vendégel meg bennünket, s amikor a pangásról kérdezzük, tanácstalanul megrántja a vállát.
– Fogalmam sincs, miért maradnak el az idén a turisták – mondja a vendéglős –, talán a foci-világbajnokság miatt. Aki elutazott a Távol-Keletre, sok ezer dollárt költve a belépőjegyekre is, az idén biztosan nem utazik többet. Másfelől a szezon is később kezdődött a meccsek miatt. Tavaly nyüzsögtek Göremében és a többi kappadókiai faluban, és mi még nem is vagyunk most a legrosszabb helyzetben. Majd nézze csak meg a tengerpartot.
Megnézzük. Kappadókiából Antalyába utazunk: Kaleici, a jázminbokrokkal, leanderekkel, gránátalmafákkal, pálmákkal beültetett, régi oszmán villákkal tarkított óváros üresen kong. Balszerencse, ha valaki Antalyából csak a kültelki hotelcsodákat látja ahelyett, hogy beköltözne a belváros számtalan felújított ottomán palotáinak egyikébe, melyeknek pompás mediterrán belső kertjeit márvány szökőkutak hűsítik, árnyas teraszuk a tengerre néz, és légkondicionált, zuhanyzós szobájuk reggelivel két személynek nem kerül többe naponta 12–18 dollárnál. Ebben a szezonban ráadásul a turisták valósággal zsaroló pozícióban vannak, olyan csekély a kereslet.
– A 100 százalékos éves infláció mellett nem változtak sem az éttermi árak, sem a szállásdíjak, senki nem emelhetett a gyönge forgalom miatt. Az idén jó, ha ötvenszázalékos a helykihasználtság a panziómban – kesereg szállodánk tulajdonosa. Antalya régi kikötőjében hasonlóan siralmas a helyzet: jachtok ringatóznak tucatjával az öbölben, előttük toporog a legénység: nagy árleszállításokkal kecsegtetve hívogatják a járókelőket.
– Utáljuk ezt a szólongatósdit – panaszkodik Mehmed, az egyik fiatal fejvadász –, de tavaly óta drámaian fordult a helyzet. Nézzen végig a kikötői sétányon: csak lézengenek a turisták. Tavaly ilyenkor majd beleestek a tengerbe, olyan tömegek voltak itt. Most kénytelenek vagyunk hajóútjainkat fél áron kínálni, és még így sem telnek meg a járatok.
Üresek az éttermek, hangulatos szállodánkban négy napig rajtunk kívül nincs vendég, a szomszédos panziókban egyáltalán nincs senki – családias, de kissé nyomott a légkör az óvárosban. Egész Antalyát furcsa depresszió üli meg, afféle szezon végi, őszies szomorúság és számadás – az idény kellős közepén. Cipőtisztító gyerekek flangálnak az utcákon enerváltan; s amikor a parti sétányon népes zenekar szökik elénk, iszonyatos macskazenét produkálva, még dobjuk is lehangolt, első ingerült mozdulatunkra lemondóan eliszkolnak. Ugyanez jellemzi a környező tengerpartot, mely a mediterrán világ kiemelkedő szépségű vidékeihez tartozik. Magas zöld hegyek ölelik a keskeny parti sávot, amelyen üvegfenekű hajókból megtekinthető minden a tengerbe szakadt római kori városromtól lerombolt kalózvárosokig, narancsligetekig és az ókortól imádott vulkanikus lángmezőig.
Kivéve persze a turistákat.
– Fokozza a törökországi turizmus válságát – fejtegeti Hasan, egy idős fizikus, aki autóján fuvaroz vissza bennünket Antalyába –, hogy egyre alacsonyabbak ebben az ágazatban a keresetek. A fiam az egyik legnagyobb antalyai luxushotelban dolgozik menedzserként, ő elmondhatná magának, hogy a mind nagyobb számú kurd munkaerő hogyan szorítja lejjebb és lejjebb a béreket. A nyomorúságos délkelet-törökországi falvakból idevándorló kurdok mindent elvállalnak fillérekért.
Pedig a török turizmus gyakorlata és a kereskedőkultúrában kiforrott vendéglátói szokásrendje, vendégfelfogása tagadhatatlanul lebilincseli az európai utazót. A tengerpartról Pamukkaléba, Törökország egyik legfölkapottabb nevezetességéhez megyünk, a kalciumos gyógyforrásokhoz, melyek hófehér teraszos sómedencéket halmoztak a hegyoldalba, és amelyekre már az ókorban Hierapolisz város és gyógyfürdők sokasága épült. Denizliben, a közeli nagyvárosban még ki sem szálltunk az előző buszból, csomagunkat már egy fiatalember emelgeti, s udvariasan felhívja figyelmünket egy buszra a tucatnyi között, mely tíz perc múlva indul Pamukkaléba; és ha még nincs szállásunk, ő ajánlhatna egyet, mondja. A közel-keleti turizmus lényege, hogy az ember még el sem indult, már meg is érkezett. Amint a busz beér egy állomásra, költöztetik át a következőre, mely véletlenül éppen egy hotel előtt áll meg, ott pedig pillanatok alatt megszervezik további útját, szállásait. A fáradt utazó, hacsak nem botlik extrém körülményekbe, jólesően elfogadja a rengeteg időt és pénzt megtakarító gondoskodást.
Velünk is ez történik Pamukkaléban: Hassan Ali Güzel, a barátságos tulajdonos telefonon megrendeli buszjegyünket Isztambulba, közben különféle szervezett túrákra invitál, felajánlja, hogy szerez olcsóbb jegyet az esti diszkóba, és tudatja, hogy ismer Isztambulban kiváló szálláslehetőségeket is. A titok csak nekünk, a magyarországi turizmus darabosságához és üzletietlenségéhez szokott utazóknak titok. Hassan Ali elmondja, hogy szerte az országban vannak hotelos kapcsolatai: azok hozzá küldik a Pamukkaléba induló turistákat, s ő viszonozza a szívességet. A törökországi turizmus üzleti szívességek szoros hálózata. Néhány busztársasággal is megegyezik: vendégeinek kizárólag tőlük rendeli meg a jegyeket, cserébe a buszsofőr mobiltelefonon értesíti Hassant, ha feltűnnek az utasok közt nyugati idegenek. Így ő már a buszállomáson várhatja, csábíthatja hotelébe a jövevényeket. A szőnyegkereskedők taxisoknak adnak át, akik bemutatják a távolabbi környék nevezetességeit, a taxisok újabb hotelokat ajánlanak, a hotelosok pedig lelkünkre kötik, hogy ha a legjobb szőnyeget akarjuk, föltétlen keressük föl ezt meg ezt a bazárost. A kör bezárul. Az olajozott, de kizárólag szóbeli megegyezésen alapuló üzletszervezésben, a turistákkal való diszkrét cserekereskedelemben nincs, aki rosszul járna, ha az utas legalább olyan szemfüles, mint a rá láthatatlanul alkudozók. Valami most mégsem működik. De ha lehet, még Törökországnál is drámaibb a helyzet a sivatagszéli Szíriában.

Folytatjuk