Könyvesház

A gyerekkor albuma
„Párhuzamos” Kossuth-életrajzok
Kő András
Emlékszem, gyerekkorom élményszámba menő könyveinek egyike egy díszes album volt a szabadságharc meghatározó személyiségeinek fényképeivel, a jelentősebb csaták rajzos jeleneteivel; akkor ismerkedtem meg Kossuth Lajos sokféle arcával, és most már tudom, hogy mindmáig a legélőbb magyar történelmi személyiséggel. Mesék is kötődtek hozzá, építész nagybátyám elbeszélései, s mi, gyerekek tátott szájjal hallgattuk a magyar történelem zivataros és felemelő napjairól szóló történeteket, nemegyszer újra kérve a régi mesét, amelyet már sokszor hallottunk.
A Kossuth-kép azóta – tanulmányok és olvasmányok formájában – sokszor visszaköszönt, változott, alakult, távolodott, majd újra előtérbe került, végül megállapodott. Most itt van egy album, amely az államférfi születésének 200. évfordulójára íródott, és számomra ahhoz a gyerekkorihoz hasonlatos, csak azzal mérhető, éppen ezért elfogult vagyok. De ha – bevallottan – elfogult vagyok is a Kossuth-albummal (amely mindenben felülmúlja azt a háború előtt kiadottat), tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy méltó az évfordulóhoz. A szerkesztő nagy ötlete: Kossuthot – jeles irodalomtörténészek segítségével – hat kortársához (Batthyányhoz, Deákhoz, Széchenyihez, Görgeyhez, Telekihez és Ferenc Józsefhez) való viszonyában mutatja be, tehát olyan személyeken keresztül, akik ugyanolyan meghatározó alakjai voltak a magyar polgárosodás időszakának, mint ő maga. A fókusz tehát más, mint a korábbi Kossuth-könyveké, jóllehet történetesen Széchenyi és Kossuth ellentétével nagyon sok tanulmány foglalkozik. De például tudjuk-e, hogy Kossuth és Ferenc József soha nem beszélgettek egymással? Mindketten magas kort értek meg, elvileg tehát lett volna alkalom a személyes érintkezésre, mégis: valójában egész életük során mindössze két alkalom adódott, amikor egyáltalán láthatták, fizikailag érzékelhették egymást. Viszont haláluk után is „viszonyban” maradtak egymással.
„A párhuzamos életrajzok és viszonyok” szerzői – sorrendben: Erdődy Gábor, Molnár András, Velkey Ferenc, Hermann Róbert, Csorba András, Gerő András – megérdemlik a dicsérő jelzőt; eleven, lényegre törő és szellemes „dolgozatokkal” járultak hozzá a kiadvány sikeréhez. Rajtuk kívül Basics Beatrix és Tari Lujza adott hű képet arról, hogy Kossuth alakja hogyan tükröződött vissza a képzőművészetekben, illetve hogyan lett a népdalok hőse. A könyv hátsó borítójához illesztve zenei anyagot is kap az olvasó egy CD formájában. A szöveges részen túl – és lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem – lebilincselő és nagyon szépen tördelt az album képes anyaga. A kiadó nem véletlenül mond köszönetet a Magyar Nemzeti Múzeumnak, amiért hozzájárult a tulajdonában lévő képek közléséhez.
Az én emlékeim képeihez is.
(Kossuth Lajos. Szerk.: Nagy Mézes Rita. Kossuth Kiadó, Budapest, 2002. Ármegjelölés nélkül)

Gótikus láda, Mária-ház
A magyar népművészet esztétikája
P. Szabó Ernő
A magyar népművészetet többnyire a felhasznált anyagok, tárgytípusok vagy tájegységek alapján mutatja be a kutatás. Így valójában éppen a legizgalmasabb kérdésekre nem kapnak választ a néprajzi tárgyak gyűjtői, kedvelői: miképp, miért jelennek meg egyes munkákon archaikus formák, jelrendszerek, másokon pedig éppenséggel olyan figurális ábrázolások, amelyeknek világa nem esik távol a XIX–XX. századi értelemben vett képzőművészet stílusaitól, kompozíciós sémáitól? Hogyan jelennek meg a stilizált növényi motívumok a kalotaszegi kályhacsempéken, s hogyan töri meg a sort mondjuk a Ketesd vára közelében készült csempe figurális motívuma? – hogy csak egyetlen példát emeljünk ki.
Verebélyi Kincső kutatásainak célja viszont, amint ő maga fogalmazza meg könyve bevezetőjében, „a magyar népi kultúra díszített tárgyai alapján a magyar népművészet jelenségeinek esztétikai-stilisztikai szempontú megközelítése volt a XVIII. századtól kezdve a XX. század elejéig”. Nos, a tárgyak szépsége, titkai iránt érdeklődő olvasók alighanem az elméleti fejtegetéseket követő fejezeteknél „lendülnek bele” az olvasásba, amint egy-egy tárgytípus stílusfejlődésének szakaszait, a változások okainak elemzését követik. Sokakat érdekelhet a magyarországi gótikus ládák kormeghatározása, ahonnan már csak egy lépés a „tulipános” vagy épp komáromi ládák stílusa. A mintakendők gyűjtője számára éppen olyan izgalmas a reneszánsz hímzésminták történetét bemutató fejezet, mint amilyen a szakrális népi emlékek gyűjtőinek a Mária-házak históriája. Bőséges irodalomjegyzéket közöl a kötet, s ami ugyancsak nem mellékes, gazdag képanyagot. Alapkönyv, alapképanyaggal. Ott a helye a könyvespolcokon.
(Verebélyi Kincső: Korok és stílusok a magyar népművészetben. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2480 forint)

Harcok és bűnök
A veszteseknek is vannak emlékeik...
Zsohár Melinda
Budapest után Fejér megye szenvedett a legtöbbet a második világháború idején, Székesfehérvár tucatszor cserélt gazdát a legvérzivatarosabb hónapokban. Néhány száz évig vélhetően nem jut nyugvópontra a vita arról, hogy a szovjetek felszabadítottak, avagy elfoglaltak bennünket. A rendszerváltás óta, fél évszázados lemaradással próbáljuk kibogozni a keserves igazságot az eltagadott, elhazudott, átírt tényekből.
Három szerző szövetkezett össze, hogy a Fejér megyében, illetve Székesfehérváron lezajlott harci cselekményekről állítsanak össze hiteles históriai felsorolást, ám a szokványos tényfeltáró műfajt megtoldották a szubjektív oral history, azaz a személyes történetek csokorba gyűjtésével. Veress D. Csaba hadtörténész szinte hadijelentésszerű részletességgel számol be a katonai műveletekről (a kutató egész életét jószerivel a második világháború honi történetének feldolgozására áldozta). Csurgai Horváth József, a székesfehérvári levéltár fiatal igazgatója a megyeszékhely eseményeit dolgozta föl, kibővítve a korabeli sajtóhíradásokkal. Tihanyi Tamás újságíró pedig a még élő résztvevőket szólaltatta meg oly érzékenységgel, ahogyan valamikor a bujdosó Kossuth-honvédek visszaemlékezéseit jegyezték föl a múltat hitelesen megörökíteni vágyó krónikások.
A Sírfeliratok című fejezetben Tihanyi tragikus és lírai, megható és humoros epizódokat elevenít föl az ellentmondásos és ellentmondásosan is értékelt korszakból, az anekdoták modorában. A Fejér Megyei Hírlap főmunkatársaként – az ottani újságírói műhely büszkeségére is – napi hírlapírói-tudósítói munkája mellett tekinti lelkiismereti kötelességének az elfeledett hadsereg rehabilitációját s a polgári lakosságot ért borzalmak lejegyzését. Az évtizedeken át titkolt-szégyellt szörnyűségek megvallásával talán megkönnyebbül a lélek, kollektív bűntudat helyett őszintén szembenézünk a múltunkkal, vélekedik a szerző.
A mozikból ismert, győzelemittas és esetenként jogosan öntudatot ébresztő történelmi filmek hangulatával ellentétben sok könnyre és fájdalomra számíthatunk, ha belemerülünk saját múltunk e korszakbéli tisztázásába. Mi elveszítettük ezt a megnyerhetetlen háborút, de nagyapáink, apáink s az akkor élt gyermekek, asszonyok, leányok szenvedésükkel megváltották belépőjüket a mennyországba is.
(Csurgai Horváth József – Tihanyi Tamás – Veress D. Csaba: Harcok és bűnök. Fejér Megyei Önkormányzat, Székesfehérvár, 2002. Ármegjelölés nélkül)

Ferencesek Veszprémben
F. Z.
Ha valaki kétszáz év múlva a XX. századi magyar könyvek előszavát olvasgatja, meglepődve tapasztalhatja, milyen sok kötet kezdődik a „habent sua fata libelli” mondással; a bevezetőkben hányszor számolnak be a közreadók a könyv megjelenésének keserves sorsáról. A magyar ferences rendtörténeti írások sem jelentenek kivételt ez alól: Takács Ince és Pfeiffer János most megjelent kötetének előszava is a kiadás történetével kénytelen foglalkozni – egyik szerző sem érhette meg az összefoglalás megjelenését. Lassan előkerülnek, és hozzáférhetővé válnak azok a művek, amelyeknek a publikálását az aczéli kultúrpolitika harmadik „t”-je tette lehetetlenné.
Mindez komoly módszertani problémákat vet fel: a történelemtudomány, ahogy bármelyik más tudomány is, jócskán átalakult az elmúlt évtizedek alatt. A fordulat évétől egyetlen lendülettel szüntettek meg minden, marxizmuson kívüli irányzatot, a pozitivizmust és a szellemtörténetet, méghozzá úgy, hogy művelőiket ellehetetlenítették, lefasiztázták, megfélemlítették, internálták, bebörtönözték, olykor a halálba kergették. A diktatúra puhulásával beszivárogtak a divatos nyugati irányzatok, mint például a strukturalizmus, és egyre nagyobb teret kapott a néven nem nevezett pozitivista módszer. A kultúrpolitika irányítói valószínűleg azért hunytak szemet a pozitivizmus hazai reneszánsza fölött, mert az adatokra mindennél jobban koncentráló, pontos munkák önmagukban nem jelentettek túlságos ideológiai veszélyt – különösen, ha a bevezetőkben és az utószavakban számtalan Marx- és Lenin-idézet altatta el a cenzorok egyébként nehezen lankadó éberségét.
A hazai könyvpiacot ma többnyire vegyes módszertannal készített történelmi művek uralják, bár néhány karakteresen eltérő, új vonulat is jelentkezett. Bármi megjelenhet, de szakmai visszhangjuk és számottevő hatásuk csak azoknak a munkáknak lesz, amelyeknek készítői valamelyik tanszékhez, intézethez tartoznak. Ez persze nem minden esetben baj, a szakma önvédelme ezen a módon is működik. Csak a szellemtörténet jutott kissé mostoha sorsra.
Takács Ince és Pfeiffer János munkája leginkább a szellemtörténet módszerével készült. A kötet sajtó alá rendezői a rend- és helytörténeti jelentőségre hivatkoztak; azon források fontosságát méltatták, amelyek időközben elvesztek, hozzáférhetetlenné váltak. Érdemes azonban a kötet módszertanának jelentőségére is figyelni; nem mint valami avíttas kuriózumra, túlhaladott, ódivatú eszközre, hanem mint a téma feldolgozása szempontjából a leginkább alkalmas módszerre. Emellett jegyezzük csak meg, hogy valóban ötvenéves munkáról van szó: ma már a szerzők sem ebben a formában írnák meg művüket. Ha élnének.
(Takács J. Ince – Pfeiffer János: Szent Ferenc fiai a veszprémi egyházmegyében a 17–18. században. Pápa–Zalaegerszeg, 2001. Ármegjelölés nélkül)

Új világkép, egésztánccal
Természettudomány és művészet között
Sebeők János
A XIX. század végén sok tudós úgy gondolta, hogy a fizika immár csak apróbb korrekciókra szorul. Meg kell oldani a fekete test sugárzásának teljes spektrumú leírását, illetve az éter problémáját. Ma már tudjuk, e technikainak látszó problémák az addigi világkép alapvetően téves voltából következtek, s két új elméletre, a kvantummechanikára, illetve a relativitáselméletre utaltak közvetve.
A XXI. század kezdetén ugyancsak akadnak problémák. Nem tudjuk, miből áll a megfigyelt világegyetem 90 százaléka, s elméletileg nem tudjuk egységes elméletté kovácsolni a diszkrét kvantumelméletet és a kontinuum természetű általános relativitáselméletet. Csak technikai problémáról van szó, tartják sokan. Aprómunka, sok ezer órányi számítógépidő, kellő kitartás, kellő türelem kell, s megoldjuk a feladatokat. Akad azonban nem egy gondolkodó, aki szerint ismét csak kuhni értelemben vett paradigmaváltás előtt állunk. Szerintük a makacsul kísértő problémák mind-mind az ördög farka, nem ússzuk meg újabb világkép nélkül.
Grandpierre Attila közéjük, az antipragmatikus neoparadigmatikusok közé tartozik, igaz, e csoportot nyelvi ösztönömnek engedve én alkottam meg, de azért ő még tartozhat oda. Grandpierre Attila hosszú ideje bolyong a természettudomány és a művészet átmeneti, demilitarizált övezetében, s lőnek rá mindkét irányból, de eltalálnia még senkinek sem sikerült. Elméletei eljutottak az ismert ortodox természettudományos körökig, napmodelljével nemzetközi konferenciák foglalkoznak. Az élő világegyetem könyvének szisztematikusan egybeszerkesztett víziója így sokkal több a New Age-könyvek megszokott kozmikus egésztáncainál – példázza ezt a nagyobb fejezetek végére illesztett hivatkozási lista is.
Grandpierre Attila a saját, kiérlelt holisztikus kozmológiáját mutatja be az olvasónak, másrészt „hasonszőrű”, de magyar földön nem épp ismert tudósok, iskolák és filozófusok nézeteit teríti, tárja a honi olvasó elé. Moody Élet az élet után című könyvével halál közeli utazásra hívott tabukkal s dogmákkal dacolva. Grandpierre Attila – ugyancsak tabukkal és dogmákkal dacolva – élet közeli utazásra hív. Ha van merszünk, indulhatunk.
(Grandpierre Attila: Az élő világegyetem könyve. Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ára: 2850 forint)