Könyvesház

Magyarság a világgal együtt
Illyés Gyula a Tiszatájban
Büky László
Illyés Gyula a hetvenes évek végétől 1983-ban bekövetkezett haláláig meglehetős rendszerességgel publikált a szegedi folyóiratban, melyet Ilia Mihály után Annus József és Olasz Sándor szerkesztett. Az akkori irodalmi életben (irodalompolitikában) a Tiszatájnak hasznára volt Illyés tekintélye, a költőben pedig a területenkívüliség érzetét kelthette a szegedi megjelenés.
A könyv időrendben közli Illyés verseit, prózáit, egy drámáját és egyéb írásait. A Kádár irányította szovjet hódoltságban egyes versei „veszedelmet” hordoztak, melyet a mai (és főként fiatalabb) olvasó már alig észlel. Például az Őrszemként az éjben című alkotás, amelyben a vers külső vázát az öregedő ember betegségtünetei adják, ám azok megidézik a korabeli ország állapotában élő költőt és minden magyart is, aki „őrt álló katonaként fülel és / sötét erdő éjében meredő / őrszemként figyel […]”. Illyés 1965-ös Dőlt vitorla című verseskönyve címadó költeményében ugyancsak ezt az egyszerűségében is áttételes, sokatmondó alapállást mutatta: „Árboc és vitorla, nézd, előre / mikor repül / leggyőztesebben? Amikor leg- / mélyebbre dűl!”
A nemzeti költőről Illyés így ír: „Minden jó költészet lényegében nem lehet más, mint nemzeti. Nem azáltal, hogy közössége legelső és legörökebb összefogó kévekötelét, az anyanyelvet teremti, védi és tökéletesíti. Szent, mert hisz vallásos vágy is, hogy eltűnjenek mint versengő, egymással harcoló táborok egykor a különböző nemzetek is… egy mennyei jövőben együtt a különböző országokkal, anyanyelvekkel, vallásokkal. Ennek a boldog internacionalizmusnak azonban éppen az egyebek közt nemzetinek is mondható költők az előmunkásai, útcsinálói; tehát még csak nem utóvédjei, hanem avant-garde-jai” (Írói gondok).
A magyarságot önmagában és a világgal együtt látni: erre tanít Illyés Gyula életműve, erre a forradalom elfojtása utáni időkben a sorskérdésekkel vívódó Kiegyezés című drámája, erre a Bibó István halálára írott nekrológja, az ötvenéves Sütő Andrást köszöntő írása, a Déry Tibornak szóló verse (Őszi vendéglátás): „Grál-lovagok, próba-állt aggok, kéz a vállon / bókolást nékik: itt vagyunk!”
A századik születésnap alkalom megismerni vagy föleleveníteni: miféle próbákat kellett kiállnia egy magyar írónak XX. századi történelmünk első nyolcvan esztendejében.
(Őszi vendéglátás. Illyés Gyula művei a Tiszatájban. Szerk.: Annus József. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2002. Ára: 2250 forint)

A finnugoroktól az internetig
A magyar nyelv és irodalom enciklopédiája
Hanthy
Ennyi lenne az egész? Hétszáz oldalon összefoglalható a magyar nyelv és irodalom teljes története? Nem ad okot dicsekvésre. Hát még ha értesülünk arról is, hogy az Egyesült Államokban készült 1995-ös CD-ROM-ra, a világ legfontosabb kétezer irodalmi alkotása közé, egyedül Orczy Emma bárónő 1905-ben írt Vörös Pimpernelje került!
De tekintsünk másként a Magyar Könyvklub nagyszabású vállalkozására. A kötet nem előzmény nélküli, a Dunakanyar Kiadó ugyanis 2000-ben jelentette meg az alapművet, mely a második, bővített kiadás során gyarapodott. S bár nem vagyunk híján az összefoglaló igényű munkáknak – a Magyar Könyvklub maga is mind céltudatosabban kapcsolódik be megrendelőként is a hazai ismeretterjesztő és lexikonirodalomba –, mégis ritka, ha sikerül a tudományterületek legjobb erőit megnyerni. A szerzők névsorát olvasva joggal gondolhatjuk, hogy jelen pillanatban nincs ennél autentikusabb, korszerűbb mű a piacon ebben a témakörben.
Hétszáz oldal jutott mindarra, hogy összefoglalás szülessen a magyar nyelvtörténet, nyelvtan, stilisztika és nyelvhasználat, a teljes ívet és időszakot átfogó magyar irodalom- és műfajtörténet korszakairól. Ha ilyen nagy a sűrítés, felmerül a kérdés, kit képzelnek a szerzők az olvasói székbe. Diákokat talán, akik mihamarabb túl szeretnének lenni a tudomány ezen fejezetén? Esetleg laikusokat, akik műveltségük fehér foltjait szeretnék eltüntetni kevés szabad idejükben? Válaszra e sorok írója nem vállalkozik. Csupán annak megállapítására, hogy a számtalan szerzőnek, kik tudásuk esszenciáját próbálták adni a szigorú terjedelmi keretek között, s emiatt olykor a lehetetlent kísértették, nem mindig volt sikerük a főszerkesztővel. Olykor a legmagasabb tudományos síkokra vezénylik az olvasót, majd evidenciákat tesznek elé. Sőt, főként a kortárs irodalmunkról szóló fejezetekben, egyszerűsített paneleket, a szerző ízlését rögzítő besorolásokat.
A magyar nyelv és irodalom enciklopédiája című kiadványnak mindezzel együtt is erénye, hogy bemutatót ad abból a kincsestárból, amelyet nemzeti kultúránk jelent. Valamint ízelítőt a hazai tudományos élet gazdagságából, a kutatási terültek sokféleségéből, felvillantva helyenként a hivatalos tudományos állásponttal ellentétes nézeteket is. A kötet kiváló minőségű képanyaga pedig sok érdekességgel szolgál.
(A magyar nyelv és irodalom enciklopédiája. Főszerkesztő: Sipos Lajos. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002. Ármegjelölés nélkül)

Egy kisváros nagy könyvei
Válogatás a török népek folklórjából
Végh Alpár Sándor
Zoknijaim közül reggelente hol egyiket, hol másikat nem találom, könyvespolcomon viszont rend van. Az irodalmat nemzetek szerint, a művészeti könyveket méretük alapján sorolom ide vagy oda. Megkülönböztetett helyen vannak a lovakkal és külön a jógával foglalkozók.
Ha azt kérdezné valaki, hol találhatók a kedvenceim, mégse ezekre mutatnék, hanem arra a négy polcra, ahol a keleti kultúrák, vallások és filozófiák könyvei sorakoznak. Kéznyújtásra vannak az íróasztaltól, hogy bármikor elérjem őket. Fontosak, mert szentül hiszem, hogy ez a század Ázsiáé lesz, rúgkapálhat Amerika, ahogy akar.
Erre a polcra a minap új darab került.
Válogatás a török népek folklórjából Mándoky Kongur István fordításában. Öröm a kéznek, mert finom a papírja, öröm a szemnek, mert szépek a betűk, az illusztrációk. Mándoky, akit egyszer, nem ok nélkül, a kunok Kőrösi Csomájának neveztem, a magyar kultúra és tudomány mostohagyermeke. Ezen ideje változtatni.
Mándoky István (a kazak Kongur nevet később vette fel) Karcagon született 1944-ben. Kun származék volt, és olyan korban nőtt fel, mikor nem szerették, ha valaki fajtájának eredetét kutatja. Mándoky esetében sokáig nem tudták, mit tegyenek. Talán azért, mert csodagyereknek indult.
Tízéves korában már folyékonyan beszélt oroszul, s míg társai délután futballoztak, ő kileste a kunmadarasi orosz laktanya katonáit. A kazak, a kirgiz és a tatár sofőröket kereste, tudni akarta nyelvüket. Emellett megtanult törökül, s mire eljutott a pesti bölcsészkarra, fél tucat keleti nyelven társalgott tanáraival. Mire ez a nagy vehemencia? Nyomára akart jutni kun ősei nyelvének. Vallotta, hogy a magyarság köti össze Keletet Nyugattal, és ez nem átok, sőt egy napon áldás lesz, csak ki kell várni. Ezért igyekezett a nyelvi és kulturális rokonság nyomára jutni, bejárni a törökségi kultúra országait. Feleséget is onnan hozott: egy előkelő kazak család sarját, Ajsát.
Utazásait nem nézték jó szemmel a Szovjetunióban. Hogyan is nézték volna, mikor arra biztatta az ott élőket, hogy ne oroszul beszéljenek, hanem anyanyelvükön: kazakul, kirgizül, baskírul. A KGB minden lépését figyelte. Annyira, hogy a világhírű író, Csingiz Ajtmatov nem mert a lakásán találkozni vele. Egy parkba hívta: ott talán nincs lehallgatókészülék.
Utolsó éveiben a csalódott Mándoky elfordult a magyar tudományos élettől, és egyre több időt töltött kazak rokonai között. Negyvennyolc évesen halt meg titokzatos körülmények közt a Kaszpi-tenger partján, 1992-ben. Holtában is folytatta vándorútját: holttestét a Kazak Tudományos Akadémia a Tien-san lábánál lévő Almatiba vitette. Ott temették el, a legnagyobb tudósoknak kijáró tisztelettel.
A harmincnégy nyelven beszélő tudós pályája félbetört, és barátaira maradt a feladat, hogy munkáit posztumusz kiadják. Ezt a munkát a Barbaricum Könyvműhely végzi, főhajtást érdemlő szeretettel és tisztességgel. Mándoky halála után alig egy évvel megjelentették „A kun nyelv magyarországi emlékei”-t, most pedig ezt a válogatást, benne versekkel, közmondásokkal, találós kérdésekkel és a tudós három tanulmányával, melyeket világos nyelvezete okán a közönség is figyelemmel olvashat.
A két könyv elsősorban Bartha Júlia munkáját dicséri. A Nagykun Múzeum munkatársa a nagy karcagi szülöttek és keletkutató elődök – Győrffy István, Németh Gyula és Mándoky Kongur István – lába nyomába illesztette a magáét. Önérzetes asszony. Az utószóban a Barbaricum sorozatáról, a Keleti örökségünkről ezt írja: „A sorozat eddigi kötetei bizonyítják, hogy egy kisváros is adhat az ország szellemi életének nélkülözhetetlen alapműveket.”
Ahogy most is adott.
(Amu-darja széles vize. Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2002. Ára: 1000 forint)

Kiegyezés és liberalizmus
Hanák Péter 1867-ről, európai térben és időben
Keresztes Lajos
Hanák Péter az 1960-as években kezdte tanulmányát írni az 1867-es kiegyezésről. A munka 1974–75 táján elakadt; a szerző 1997-es halálát követően az elkészült kéziratot Somogyi Éva rendezte sajtó alá.
A kézirat eredeti munkacíme, A szakaszok és fordulók a kiegyezés útján talán jobban kifejezné a könyv tartalmát, hiszen a mű elsődlegesen a bécsi udvar és a magyar politikai elit lépéseit mutatja be, a kiegyezés nemzetközi hátterének felrajzolása csak jelzésszerűen történik meg. A könyv elolvasásakor mindvégig a befejezetlenség érzésével kell megküzdenünk, hiszen a magyar politikai elit kiegyezési hajlandóságát alapjaiban érintő kérdéseket, mint a hazai kisebbségek vezetőinek céljait vagy 1848–1849-es szereplésüket, szinte alig említi a szerző. Másik probléma, hogy aminek kimondása a hetvenes évek elején – tudniillik hogy 1867 vállalható, a bel- és külföldi erőviszonyok fényében reális kompromisszumnak tekinthető – még fordulópontot jelenthetett a Monarchia történeti megítélésben, az ma már inkább csak kutatástörténeti jelentőséggel bír.
Sajnos a szerző e művében is erőteljes ideológiai előítéletekkel közelíti meg a Habsburg-monarchia történetét: „a konszolidáció lehetősége és tartóssága attól függött, hogy a Monarchia új államrendszere mennyiben felel meg a birodalom soknemzetiségű összetételét figyelembe vevő polgári alkotmányosságnak, a racionalizmus és liberalizmus e tájon diszharmonikus követelményeinek”. E mondat leírását követően nem ártott volna, ha a szerző valóban európai térbe helyezi követelményeit, és mondjuk néhány szót veszteget az írkérdés angol kezelésére, esetleg konkrét példákon keresztül bemutatja, hol működött racionalizmus és liberalizmus. A szerző adós marad annak megválaszolásával is, hogy miként lehetett volna még több liberalizmussal kezelni a dualista Monarchia alapvetően nem politikai jellegű problémáit. S vajon mit is jelentett volna akkoriban a több liberalizmus, amikor a lakosság nagyobb része még analfabéta.
Nehezen értelmezhetők Hanák Péter azon kritikái is a kiegyezést előkészítő nemzedékkel szemben, miszerint túlságosan is figyelembe vették a nemzetközi erőviszonyokat, vagy hogy politikájukban meghatározó cél volt a történelmi magyar állam egységének megtartása. A könyv végén közölt – az eredetileg a Beszélőben megjelent, a kötet címét adó – tanulmány már inkább tekinthető politikai publicisztikának, mint történeti műnek. Nehéz komolyan venni a szerzőt, ha a dualizmus elvetésében kommunista nacionalizmust láttat. S legalább a mércét meg kellene neveznie, amikor a XIX. század magyar politikai elitjének demokratikusságát hiányolja.
(Hanák Péter: 1867 – európai térben és időben. História Könyvtár. Kiadja az MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2001. Ára: 1800 forint)