Érdekes mozdulatuk van a törököknek arra az esetre, ha szóba kerül Magyarország. Mereven kinyújtott mutatóujjaikat egymáshoz dörzsölve, kis félmosollyal mondogatják, ami számunkra talán nem ilyen magától értetődő: „Türk ve Macar kardestir” – a török és a magyar testvér. A Magyarországról érkezőt a legmeghökkentőbb helyzetekben érhetik a rokonságtudat érzelemkitörései. Isten háta mögötti zsákfalvakban bugyogós-papucsos vénemberektől; vagy akár zsúfolt turistaközpontokban, ahol arra számítunk a legkevésbé, hogy a japán csoportokat fásultan bámuló biztonsági őrök egyszerre a nyakunkba ugranak, amint megtudják nemzetiségünket. S nekünk szakadatlan szabadkoznunk kell, míg ők a magyar futball helyzetét firtatják.
A magyarok többsége persze nem őshazát kutatni indul Törökországba: honfitársaink mind sűrűbb rajokban lepik el az olcsó és gyönyörű török Riviéra szállodáit, miközben a fölkapott Antalya vagy Alanya olcsóságából, mediterrán szépségeiből szinte semmit sem tapasztalnak meg. Utazási irodák kecsegtető nyaralás-csomagjai, zárt és elszigetelt hotelkomplexumok érdektelen tengerparttal, méregdrága fakultatív programokkal, nyájként prédául vetve szőnyegkereskedőknek, műrégiségárusoknak – sok magyar számára ez a nyári török világ. A férfitársaság nélkül utazó nők pedig frusztráltan panaszkodnak: a sarki zöldséges nem ad vissza a dollárból, az iránytaxin a helybéliek durva megjegyzéseket tesznek, mohón bámulnak, matatnak…
Nem kevés ósdi sztereotípia lapul a törökökről a magyarok útibőröndjében: sokaknak a kissé kampós orrú, kézfejeit elégedetten dörzsölgető kalmárfigura körvonalazódik, aki éneklő hangon erőszakoskodik a bazárban, hogy nála kapható a legolcsóbb Lacoste zokni, aranygyűrű és bőrkabát – „madzsaroknak külön kedvezménnyel”. Az atlétatrikós török kamionosoktól pedig óvják stoppos lányaikat a magyar anyák. A kilencvenes évek elején megindult kiskereskedői áradat mára mégis elapadt: míg korábban hetente tucatnyi buszjárat ment Isztambulba, hogy mázsaszámra térjenek vissza suhogós melegítővel és a hozzá illő makkos cipővel a butikosok, ma Isztambul az oroszoké.
– A kilencvenes években szinte minden üzleti partnerem magyar volt, sőt egy ideig Magyarországon laktam – meséli Musztafa, egy fiatal isztambuli textiláru- kereskedő kifogástalan magyarsággal –, de mára, nem tudom miért, a magyarok elfordultak a török áruktól. Magyar turisták is elvétve jönnek, pedig néhány évvel ezelőtt még nyüzsögtek a Kék mecset vagy a Topkapi Szeráj körül. Amikor Magyarországon éltem, nem volt rossz dolgom – mereng Musztafa –, nagyon szeretem a magyar lányokat, mert nekik nem kell olyan sokáig udvarolni, mint a törököknek. De az üzlet elromlott, föladtam ottani boltomat, és ma oroszokkal kereskedek.
Valóban, sehol nem hallani annyi „pazsálsztát”, „igyi szudát”, mint Isztambul kereskedőnegyedeiben. Ám amint a Kék mecset mögötti szőnyegbazárban sétálgatunk, beszélgetésünket hallva a kereskedők egymást licitálva kotorják elő magyar nyelvemlékeiket: „cserebere Amo szappan”, kántálják vigyorogva, a közelmúltra emlékeztetve, amikor az Amo még kitűnő seftes portéka volt. „Szerbusz-vízibusz”, kiáltják mások, tréfás kedvű magyarok áldozataként. A nagy bazárban pedig karon ragad Ali Baba, a kifogástalan modorú, franciás műveltségű szőnyeges úriember, aki „közös múltunkra és Szulejmán szultánra való tekintettel” egyedülálló árengedményt kínál.
A csere, a mozgás, a szerzés megszállottsága, hallatlanul szigorú és pontos ritmikája lüktet Isztambulban – és a megállapodottságban, szünetben rejlő kísértetiesség, fájdalom. Nincs hátborzongatóbb látvány, mint a bazárok kihalt vasárnapi labirintusa, vándorló szeméthalmai. Mi, magyarok rengeteget okulhatnánk a kereskedelem és az utazás évszázados török kultúrájából, amely nem ismer elveszett vevőt, modortalan és lusta eladót, sem kilométeres csüggedt vesztegléseket. Törökország gyors ország, az öncélú rohanás ridegsége nélkül. A több mint tízmillió lakosú, egyre duzzadó Isztambul ma is hatalmas karavánszeráj, amelybe a világ minden tájáról, tengeréről özönlenek a portékák és a kupecek, s amely csak kokettál az európaisággal, ám szívébe mélyen Ázsiából pumpálja a vért. A metropolis egyszersmind gyerekváros: felhőkben fociznak, kíváncsiskodnak az utcákon a fiúgyerekek – a 70 milliós ország demográfiai robbanások sorozatát éli át.
Hogy miként állnak a törökök az európaisággal, azt jól szemlélteti egy-egy középület feszengő, modoros barokkja-rokokója, illetve mögöttük a dzsámik, türbék, medreszék magabiztos pompája; és az utca emberének leplezetlen sóvárgása és irigykedése a jobb (nyugatibb) élet után, mely számukra is az uniós csatlakozással köszönthetne be. „Annak lesz sok boldogságban része, aki töröknek mondhatja magát” – olvasható országszerte az Atatürk-szobrok talpazatán Musztafa Kemal, a nagy reformátor jelmondata. Ám a törökök mostanában legkevésbé boldognak mondhatják magukat: az évtizedek óta agonizáló gazdaság, a 70–100 százalék között mozgó infláció, a korrupt hivatalnokvilág, a turizmust romokba döntő, a nemzetgazdaságnak több mint tízbillió dolláros kárt okozó kurd terrortámadások és földrengéssorozatok árnyékában katasztrofálisnak érzik mindennapjaikat. Ők is a saját bőrükön tanulták meg, hogy kompországnak lenni dráma és elvetélt történelmi kötelesség. De nem csupán Európa és Ázsia között bolyonganak reménytelenül, hanem hagyományaik, mohamedán ösztöneik és világi gyakorlatiasságuk között is.
Egyik este szállodánk tetőteraszán Musztafa és barátai csirkeszárnyat sütnek parázson, raki (török ánizspálinka) melletti kvaterkázásra invitálnak bennünket.
– A szüleim a legfontosabbak, mindent megteszek, amit kérnek, aztán jönnek a gyerekeim, majd a feleségem – sóhajt Musztafa. – Nem tehetek róla, őt apámék választották régi szokás szerint, szerelemről szó sem volt. A kezdet kezdetén leszögeztem, hogy nem bírom ki egyetlen nő mellett, így kénytelen elviselni kalandjaimat.
Musztafa vallásosnak mondja magát, de elismeri, csak elvétve jár mecsetbe (a muzulmánok naponta ötször kötelesek imádkozni); kedvenc itala a whisky (a muzulmánok egy korty szeszt sem fogyaszthatnak), de a ramadán nagyböjtjét azért igyekszik betartani.
Bár Törökország Atatürk óta hangsúlyozottan világi állam, a látszatra azért mindenki kínosan ügyel. Gyakran előfordul, hogy az éttermekben a sört hosszas huzavona után, valahonnan pult alól, a poharat diszkréten alufóliába csomagolva hozzák ki. Az utcákon egymás mellett látni vastag, hollófekete csadorba öltözött nőket, akiknek arcuk sem látszik ki a fátyol mögül, és fekete kesztyűt viselnek a negyvenfokos hőségben, illetve feszülő farmeres, illegő-billegő bakfisokat. A hímnemű külföldi meghökkenve tapasztalhatja, hogy rászólnak a tömegközlekedési eszközökön, ha hölgyek mellé ül; a távolsági buszokon pedig valóságos sakkjátszma zajlik menet közben, míg az azonos neműek egymás mellé nem kerülnek, ám a férfiak órák hosszat is ácsorognak, ha csak nők mellett maradt üres hely.
Az isztambuli óváros, akár az egész ország, minden porcikájából sugározza ezt a történelmi keveredést, a hagyományok egymást meghosszabbító-kioltó interferenciáit. Bizánc-Konstantinápoly még mindig tekintélyt parancsoló falmaradványaiban, ledöntött oszlopaiban, a hajdan nagy mészárlások színpadában: a ma parkká alakított hippodromban vagy a mecsetté átépített, levakart mozaikú ortodox templomokban még érezni a vetélkedés szellemét. Konstantin császár vágya itt kísért, hogy Róma, a Nyugat fényét elhomályosító ellenváros, ellenközpont létezzen Európa és Ázsia határvidékén. Isztambul misztikája a fölhasznált, beépített történelemben rejlik: elegendő leereszkedni az Aja Szófia melletti elsüllyedt palotába, a Jusztinianosz császár építtette bizánci ciszternacsodába, hogy megértsük a hely szellemét, a rejtőzködő, de máig ható történetiség erejét.
A magyaroknak Isztambul más lehetőségeket is rejt: a számtalan hazai vonatkozású emlék lehetővé teszi, hogy történelmünkre szokatlan szemszögből vessünk pillantást. Az Aja Szófia keleti falának mozaikképén ma is látható Piroskának, II. Joannész Komnénosz császár magyar feleségének, I. László királyunk lányának alakja. A mozlim imafülkévé alakított szentélyben ott ékeskedik két bronz gyertyatartó, amelyet a mohácsi csata után II. Szulejmán hurcolt el a budai Nagyboldogaszszony-templomból. Konstantinápoly falaiban talán még ott porladnak az ágyúöntő erdélyi Orbán mester tonnás kőgolyói, amelyek az ostromló II. Mehmed szultán megrendelésére siettették a bizánci birodalom hanyatlását. II. Mehmed „vívta ki” a szultáni hadjáratok egyik legsúlyosabb vereségét Nándorfehérvárn0ál, bizonyos Hunyadi János ellenében. Isztambul egyik legszebb mecsetét, a Süleymaniye dzsámit a magyarok ellen vívott győztes hadjáratának emlékére emeltette II. Szulejmán. Nem beszélve az első török nyomdáról, amelyet szintén erdélyi alapított, és Széchenyi Ödönről, a török tűzoltószolgálat megszervezőjéről, akinek nevét ma is tűzoltólaktanyák őrzik Isztambulban.
Hogy a magyar és a török történelem kibogozhatatlanul összegubancolódott, azt persze leginkább a magyarok érzik így. Isztambulból Konyába, Törökország vallásilag legortodoxabb városába visz utunk a fél országot átszelő éjszakai fapados expresszen – nincs ennél jobb alkalom a rokoni találkozásokra. Útitársunk, a műegyetemista Ömer Talas hasztalan tallózik középiskolás emlékei között, szinte semmit nem tanult rólunk, talán csak annyit, hogy „Macaristan” egykor a hatalmas Oszmán Birodalom nem túlságosan jelentős nyugati peremvidéke volt. Hamarosan három fiatalabb és egy idős anatóliai parasztember száll föl Kütahyában, Kossuth Lajos egykori menedékvárosában, akik a hun Attilát a leghatalmasabb török királyként és közös ősként emlegetik, büszkén és barátságosan, amint megtudják hovatartozásunkat. Majd meglepve hallgatják rögtönzött nyelvtörténeti előadásunkat közös szókincsünkről: szakáll, mondjuk, sakal, felelik ők, bicska, kapu, buzogány, mondjuk harciasan, bicak, kapi, buzdogan, válaszolják csodálkozva, s a teve-deve, ökör-öküz, alma-elma megfeleléseknél már nem maradhat el a mutatóujjak említett rokoni összedörzsölése sem. Barátságunk tetőpontján pusmogás támad közöttük, vitatkoznak, majd feláll a leginasabb fiatalember, mutatva, hogy szkanderpárbajra hívna ki. A hajnali sötétségben, a zötykölődő vicinálison enyhe baráti elégtételt veszünk Szolimánért…
Pirkadatkor megpillantjuk az aranysárga anatóliai sztyeppet, a horizonton magas, kopasz hegyekkel, és az Esti Kornél-os vonatjelenet után bartóki pillanatok következnek, amikor egyik útitársunk rádiójából anatóliai népdal szólal meg, dallamában, ritmusában kísértetiesen hasonlítva egyik legszebb moldvai énekünkre. Konyába érkezünk, a kerengő dervisrend központjába. Egyszerre bibliai és mozlim a táj: itt tanított Pál és Barnabás apostol, erre vonultak a keresztes hadak Jeruzsálem felé menet, és itt van eltemetve az egyik legjelentősebb török vallási tanító, a dervisrend-alapító Mevlana Celaleddin Rumi is. „Az Istennel való találkozásnak sokféle útja van – mondta volt Mevlana –, én a zenét és a táncot választottam.” Konyában, mint a legtöbb török városban, a modernebb épületek között rejtőznek az építészeti csodák: a szeldzsuk műveltség katonásan robusztus mecsetjei, iskolái, kolostorai, síremlékei.
Konyából autóstoppal megyünk tovább. Aki nem stoppol külföldön, turista marad, nem lesz utazó, mert soha nem ismerheti meg az országot, a népet. Nem tudhatja meg, milyen az igazi, önzetlen török lovagiasság és nagyvonalúság; milyen hátizsákokkal gyalogolni az út mentén, a tűző napon egy sztyeppi tengerszem felé, miközben a szembejövő autósok, kamionosok majd kiesnek a volán mögül, úgy integetnek, üdvözölnek, tülkölnek és lelkendeznek, és csak heves köszönőmozdulatokkal kerülhetjük el, hogy másodpercenként megálljanak, felvegyenek, s elvigyenek néhány száz méterre is akár. Ausztriából, Németországból hazalátogató törökökkel utazunk, akik húsz-harminc kilométeres kitérőket tesznek kedvünkért, majd egy megtermett adanai kamionossal, aki bosnyák származású, és számtalan nyelven beszél egy-egy szót. Ezen az általa „Tarzan-nyelvnek” nevezett csatornán értekezünk kedélyesen, felesége süteményével kínál, később teázni hív egy országúti presszóba. Ha Törökország távolsági buszközlekedése nem volna olyan olcsó, színvonalas és magyar szemmel (is) hihetetlenül gördülékeny, a stoppolás itt minden gondot megoldana.
Mielőtt a mesés Kappadókiába indulnánk, megtorpanunk egy Güzelyurt nevezetű, havas tetejű vulkánok övezte gyönyörű kis hegyi faluban. Egy napot szánunk rá és környékére, de négyet kell maradnunk. Nincs más lehetőségünk. Lassan megértjük, miért válhat szenvedéllyé az utazás, a szabad bolyongás, a kaland Törökországban, és hogy mégis miért boldogtalanok a törökök.
Folytatjuk
origo.hu
Mutatjuk a fővárosi Fidesz legújabb javaslatait
