KÖNYVESHÁZ

A SIKER ANATÓMIÁJA
Mit eszünk Kunderán?
Papp Ágnes Klára

Miért nem lehet(ett) élvezhető szépirodalmat írni a huszadik század második felében? És miért lehet a huszonegyedikben? Miért pedzegetik napjainkban egyre többen a cselekmény, a történet újraélesztésének esélyeit – sokszor ugyanazok, akik annak idején eltemették? És ha ez így igaz, akkor Kundera miért tudott mégis szórakoztató, egyszersmind színvonalas regényeket írni már a hatvanas–hetvenes években? És miért lehetett ennek ellenére sikeres író?
Nyilvánvaló, hogy a szépirodalmi sikert – akárcsak a minden addiginál jobb, korszerűbb mosópor, pelenka, akciófilm reklámját – csinálják. Ez sokkal kifizetődőbb, és kevesebb kockázatot rejt magában, mint a dicsőség learatása, amely kiszámíthatatlan tényezőktől, például az írói tehetségtől függ. Az olvasó (mégoly önkényes és igazságtalan, de életszerű) ellenőrzésétől függetlenedő irodalom tehetetlenül és elkerülhetetlenül halad a kereskedelmi árucikké válás irányába (lásd szórakoztató irodalom). Másrészt az autonómia ürügyén tökéletesen afunkcionális és betokosodott lesz. Ezekben az ínséges időkben nem csoda, ha habzsolva vetjük rá magunkat Kundera sokhősű, sok szálon futó, fordulatos, cselekményes történeteire, éles logikával ezer oldalról megvilágított, eleven figuráira, szellemes, találó, lényegbevágó, esszészerű fejtegetéseire. Kundera visszaadja az önmagunkba mint olvasóba vetett bizalmunkat. A szerző nem néz bennünket hülyének (pardon), aki bármilyen szemetet megvesz, hogy pár órára másik világba meneküljön; és nem is vádol bennünket, hogy nem tudtuk felfedezni a mondanivalót halhatatlan szövegében, mert már a tizedik oldalnál belealudtunk. Nála a „mondanivaló” maga a történet, az ember, az élet és a szellemes logika, amely felfedi az összefüggéseket. Ráadásul mindezt olyan szemérmetlen leplezetlenséggel teszi, hogy az ember látni véli még a figura, a cselekmény, az ötlet, a humor fogantatásának pillanatát is. Ez persze csak ravasz csel: a megírás, az elbeszélés, az asszociáció szabadságának látszata patikamérlegen kiszámított arányokon múlik, ami éppen Kundera regényeinek megszerkesztettségére mutat. Pontosan a leplezetlenség látszata vonja be az olvasót nem csupán a cselekmény, a szereplők világába, hanem a gondolkodó, szerkesztő íróéba, a megalkotás folyamatába is.
Persze Kundera magyarországi sikeréhez hozzátartozik az is, hogy a szerző nem kiragad bennünket saját élményvilágunkból (mondjuk az amerikai milliomosok úszómedencés idilljébe), hanem ezt a rendkívüli elemző- és értelmezőkészséget, amely a tapasztalatok, figurák és sorsok sokféleségét történetté gyúrja, ezt a kritikus, analizáló humort éppen arra a közép-európai élményvilágra szabadítja rá, amelyet mi éppoly otthonosnak érezhetünk, mint a szerző. A rádiós riporter elvtársnő, aki elvi kérlelhetetlenségét szexuális kielégítetlenségéből meríti, az „elegáns” kisvárosi szálloda csöpögő csapja, nyikorgó ágya, áthallásos szobái, a nyugdíjas „anyuka”, akinek szemében a prágai tavasz eseményei elhomályosulnak a kertjéből ellopott körték kérdése mellett: a politika és a mindennapok, a magánélet és a közélet összefonódása, a hatvanas–hetvenes évek találó alakjai és színhelyei olyan ismerősek, hogy akaratlanul is felnevetünk olvastukon.
Vajon mit jelent mindez a francia olvasónak? Valószínűleg nem egyéb, mint couleur locale. Mint a szenegáli író regénye a törzsi háborúkról.
És van még egy olvasóvonzó tulajdonságuk ezeknek a regényeknek: a szabadszájúság. A szerelmi élet ábrázolása persze ma már, amikor kilóra kaphatni a popómagazinokat, önmagában nem bír akkora vonzerővel, mint az első megjelenések idején, a rendszerváltás előtt. Viszont éppen ezért sokkal szembetűnőbb, hogy az erotikus téma nem egyszerű polgár-, illetve elvtárspukkasztás vagy népszerűség-hajhászás Kunderánál, hanem az ember életének az a szférája, amelyben – leplezetlensége és védtelensége folytán – a legőszintébben megmutatkozik személyisége, tetteinek minden mozgatórugója.
Most, hogy Kundera hatvanas–hetvenes években megteremtett stílusa és az a világ, amelyben ez a stílus, ez az életmű megszületett, kezd kortársból irodalmivá, politikaiból történelmivé távolodni, egyre érzékelhetőbbek azok a vonásai, amelyek korjellegűvé teszik. Azért nem csoda, hogy Kundera a cseh strukturalisták egyik kedvenc témája lett. Az Európánál megjelent – a sorozat lezárásaképpen – Kvetoslav Chvatík monográfiája. Csakhogy ezek a korjellegű eszközök és technikák nem magukat mutogatják, hanem történetet és embert, életeket és világot teremtenek. Vajon tévednénk? Mégis lehet(ett) olvasmányos irodalmat írni az ezredvégen? Vagy egyszerűen abban rejlik Kundera titka, hogy jó író?
(Milan Kundera-sorozat. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998–2002; Kvetoslav Chvatík: Milan Kundera regényeinek világa. Európa Könyvkiadó, 2002. Ára: 1500 forint)

A másik rendszerváltás
Kormos Valéria könyve Fenyő Jánosról
Fricz Tamás

Sokat tudunk arról, hogy az elmúlt tizenkét évben milyen látványos változások történtek ebben az országban. Módosult az alkotmány, a diktatúra jogi keretei megszűntek, egyben létrejöttek a demokratikus jogállam alapjai, többpártrendszer van, érvényesülnek az emberi jogok és így tovább. Eljött tehát a szép, új világ, amelyről annyit álmodoztunk a 70-es, 80-as években, eljött a törvényesség uralma, amelyről a demokrácia intézményei gondoskodnak. De ismerjük-e valójában, hogy a rendszerváltás látványos felszíne alatt mi zajlott? Tudjuk-e azt, hogy kik és milyen módon éltek és élnek vissza a megváltozott, ám gyakran bizonytalan törvényi-jogi környezettel? A szocialista tervgazdaságból a piacgazdaságra való áttérés nem lehetett sem jogilag, sem morálisan, sem más szempontból kristálytiszta, áttekinthető és jól kontrollálható folyamat, s az első négy-öt-hat évben alig tudta valaki pontosan, mi történik ebben az országban.
Kormos Valéria könyve azonban megmutatja nekünk, hogy voltak olyanok, akik a rendszerváltás legelső pillanatától kezdve tudták – vagy megérezték –, hogyan lehet a bizonytalan jogi kereteken átgázolva a legszemérmetlenebb és legerőszakosabb módszerekkel hatalmas vagyonokra szert tenni, ennek birtokában fitytyet hányni a törvényekre, és további „területeket” meghódítani a piacon. S végül a gazdasági hatalom birtokában a politikába is behatolni. Ott pedig a politikusok – kizárólag baloldali – körét a markukba kaparintani, döbbenetes erejű, a demokrácia játékszabályait kikacagó birodalmat építve ki. Fenyő János ennek a felismerésnek volt a megtestesítője, mondhatnánk prototípusa, akit azután sokan és sokféle módon próbáltak meg utánozni – hol kisebb, hol nagyobb sikerrel, tehetségtől és a szemérmetlenség mértékétől függően.
Nem szabad persze elfelejteni, hogy a nagy kérdés mindig az a bizonyos rockefelleri első millió – enélkül ugyanis aligha lehet Fenyőhöz hasonló karriert elérni. Igaz, Kormos Valéria csak sejteti, mégis kiviláglik: Fenyő a 80-as évek végén egy évet Los Angelesben tölt el. Miután hazajön, néhány hónap múlva megalakítja a Vico-birodalmat, megveszi a Nők Lapját, s elindul „fényes” karrierje. Örök kérdés marad: saját erejéből tudott egy év leforgása alatt milliomos lenni? Avagy olyan körökkel került kapcsolatba, melyek befogadták, rábíztak bizonyos tőkemennyiséget, hogy meghatározott célokkal kezdje meg áldásos magyarországi tevékenységét? Kérdések, melyekre talán sosem kapunk választ, ám azt sejtetik, hogy még a Fenyő János-i semmiből is csak nehezen lesz valami.
Kormos Valéria könyvének egyik legfontosabb üzenete, hogy amit az országban zajló folyamatokról a médiából vagy akár a hosszabb elemző írásokból is megtudunk, nem mindig kielégítő, nem mindig releváns. Gondoljunk bele: vajon miről hallottunk az elmúlt években? Döntően arról, hogy a politikusok és a pártok között milyen ideológiai, szimbolikus, kulturális viták zajlanak, hogyan és milyen módon próbálják egymást kiiktatni a demokrácia színpadáról. Ez persze fontos és lényeges vetülete életünknek, csak éppen nem minden. Ugyanis a modern, mediatizált demokráciák korában az igazi kérdés az: ki és hogyan tudja jobban pénzelni az egyes politikai erők akaratát? Ki és hogyan képes elfoglalni a médiát, melynek birtokában már könnyen „meggyúrható” a közvélemény, a választópolgár, cserébe pedig „csak” a politikusok és a kormányok elnéző jóindulatát várja el a jó szándékú vállalkozó? Fenyő János pontosan tudta vagy érezte, hogy a sikeres politikához sok pénz és sok média kell. Nem véletlen, hogy a rendkívül sikeres Nők Lapja rendre jelent meg címoldalain vezető MSZP-s és SZDSZ-es politikusok mosolygós képeivel – akik cserébe megtisztelték a Fenyő-fogadásokat, és bizonyára nem voltak hálátlanok. A baloldal pártjai és politikusai képesek voltak egy gátlástalan és naponta törvényeket szegő nagyvállalkozó szolgálatait igénybe venni – miközben talán megvetették őt. Kormos Valéria könyvéből kiderül, hogy Fenyő is mélyen megvetette őket, és nevetett rajtuk.
Igen keskeny pallón járt a szerző akkor, amikor könyvét írta. Fenyő „vállalkozói” módszerei ugyanis – kezdve a Nők Lapja megvételének módjától a telki Erzsébet-major területén való törvénytelen építkezésen, a Nap Tv erőszakos megvételi szándékán, a Marczibányi téri lövészház megszerzési kísérletén keresztül egészen a svábhegyi rezidencia törvénytelen felépítéséig – még olvasva is olyannyira vérlázítóak, hogy képtelenség hűvös „elemzői” módon viszonyulni hozzájuk. A szerző előtt is ott állt a veszély, hogy túlzottan szenvtelen modorban sorolja fel a „Fenyő-birodalom” tényeit, vagy túlzott indulattal, ellenségesen írja meg mindezt. Kormos azonban – úgy érzem – megtalálta a szerencsés középutat. Nem hűvös és távolságtartó, ám nem is túlzottan szubjektív és szenvedélyes (amelyre pedig bőven lehetne oka a személyes érintettség miatt is…), hanem talán úgy mondanám: visszafogottan indulatos. Hagyja, hogy az olvasó maga értékelje a tényeket, maga alkosson morális véleményt az olvasottakról.
S mindezen túl a szerző személyes bátorsága külön kiemelendő – talán nem kell magyaráznom, miért.
Azt hiszem, Kormos Valéria könyve nélkülözhetetlen kézikönyv is, amely bepillantást ad a maffiózó típusú, törvényt nem ismerő, korrupt, a politikáig eljutó nagyvállalkozói magatartásba. Aki ezt a könyvet alaposan végigolvassa, innentől kezdve felismeri a rendszerváltás utáni gátlástalan vadkapitalizmus területfoglaló módszereit, ha ma, 2002 őszén találkozik vele.
Csak egy aktuális példa: nemrég a Citadellán kávéházat építettek mindenféle építési engedély nélkül – nos, ez jól ismert, sokszor bevált Fenyő-módszer. Vajon ma is működik?
(Kormos Valéria: Kiiktatás. Miért gyilkolták meg Fenyő Jánost? Kairosz Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2600 forint)

A lernai kígyó utódai
Hírszerzés a kommunista államokban
Kő András

A lernai vízikígyóról azt beszélték, hogy a lehelete is megölte az embereket. Egy platán gyökerei között lakott, az Amymóné hármas forrás mellett. A mocsárban nőtt fel, s pusztította a nyájakat és a földeket. A szörnyeteg egyik tulajdonsága testvéréhez, Cerberushoz, az alvilág másik őréhez tette hasonlóvá: a sokfejűség. Ez a sokfejűség kelt életre valóságos emberalakokban a XX. század történelmében, amikor Sztálin a cároktól örökölt politikai rendőrségét a Vörös Hadsereg által „felszabadított” országokban is kiépítette. Hívták ezt az akciót az atyuska tizenegyedik csapásának is, aki a hírszerző munka titkos eszközeivel kívánta exportálni a kommunizmust. Így aztán Sztálin, illetve a csatlós államok élére kinevezett diktátorai a politikai rendőrség helyi és nemzetközi szerveivel helyettesítették a marxista ideológiát és a kommunista pártot. Ilyen vagy olyan formában ez a totalitárius rendszer a Szovjetunió széthullásáig fennmaradt, és az utódállamoknak a mai napig nem sikerült megszüntetniük hatását. (Noha Héraklész levágta a kígyószörnyeteg „halhatatlan” fejét…) Az 1950-es évek derekára már hagyomány lett, hogy a szovjet politikai rendőrség parancsnokait meggyilkolják azt követően, hogy végrehajtották azokat a feladatokat, amelyeket a Kremlben trónoló diktátor bízott rájuk. Mondhatjuk azt is, a fej felfalta a fejeket, mialatt újabb fejeket növesztett.
Ion Mihai Pacepa, a román Külföldi Információs Osztály egykori helyettes vezetője, belügyminiszteri államtitkár, Ceausescu elnök hajdani tanácsadója a nemzetbiztonság és a technológiai fejlesztés területén – korábban a Securitate alkalmazottja – huszonhét éven át volt a hírszerző szervezetek tisztje. Maga írja: „Soha nem voltam nagy szónok, talán mert egy hírszerző tisztnek hallgatnia kell, és nem locsognia.” (Öreg hírszerzők szerint: egy szt-tisztnek sem szabad kimennie a fényre, árnyékban kell maradnia…) És mégis: könyvet publikált arról az időszakról, amikor a Varsói Szerződés külföldi szervei piramisának csúcsán állt. 1978 júliusáig írja le az eseményeket, ekkor a szerző az NSZK amerikai követségén menedékjogot kért, és hamarosan az Egyesült Államokba távozhatott, hogy aztán egykori kenyéradó gazdája, Ceausescu kétmillió dollárra emelje a fejére kitűzött vérdíjat.
A jó stílusban megírt könyv mindenekelőtt a kommunista forradalom romániai exportálásának különböző állomásait eleveníti fel, miközben nem feledkezik meg arról, hogy hasonló folyamat zajlott le a többi csatlós országban is. Egy megdöbbentő adat: 1948 és ’52 között több mint 80 ezer letartóztatott vesztette életét a Securitate börtöneiben és gyűjtőtáboraiban. Sztálin utóda, Hruscsov a Szovjetunió első hírszerző szervezetévé léptette elő a Külügyi Parancsnokságot, amely mögött a világ legnagyobb szabású titkos ügynöksége rejlett. Legfontosabb feladata a katonai és polgári célokat szolgáló technológiai eljárások megszerzése volt. Szerzőnk akkoriban lett hírszerző tiszt. Van tehát miről mesélnie. Például arról, hogy Gheorghiu-Dejt 1965-ben meggyilkolták-e, vagy sem. Tény viszont, hogy 1964-ben a román pártfőtitkárnak köszönhetően a román volt az egyetlen hírszerző szervezet a Varsói Szerződésen belül, amelynek sikerült megszabadulnia a szovjet tanácsadóktól. Dejt Ceausescu követte a trónon, aki létrehozta az első kommunista dinasztiát a történelemben: huszonegy palotában, negyvenegy villában, húsz vadászházban élte világát a legnagyobb fényűzésben.
A szerző megélő, átélő és tanú. Bemutatja azt a gazdaságot, amely az ipari kémkedésre épült, beszámol a kommunista diktátor védelméről, nemzetközi elfogadtatásáról és arról, hogy 1975-ben Washington azért adta meg Romániának a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt, mert ezzel adózott C