Könyvesház

Megjegyzések Hitlerhez
Sebastian Haffner monográfiája
Timár Sándor
A Kádár-rendszer ideológiai szűrőjén nem jutottak át a nácizmusról szóló komolyabb történelmi művek, mivel nélkülözték az egyedül üdvözítő marxista szempontokat. Ugyanakkor figyelembe kellett venni a szovjet, az NDK-s és még ki tudja, milyen érzékenységeket is. Az elmúlt 12 évben rengeteg, elsősorban olvasmányos jellegű munka jelent meg e témában. Alapos Hitler-életrajz olvasható Ormos Mária tollából, ezzel azonban nem tekinthetjük kitöltöttnek az űrt.
Ezért üdvözölendő Sebastian Haffner 1978-as, Megjegyzések Hitlerhez című munkájának magyarországi megjelenése. Haffner nem történész, hanem újságíró, évekig a Stern magazin hírmagyarázója volt – cikkeinek színvonala a magazinét messze meghaladta –, a kort kiválóan ismerte, ezért állításai forrásanyagokra utalás nélkül is meggyőzőek. Szellemes a könyv felépítése, vezérszavak – teljesítmény, sikerek, hibák, bűnök stb. – köré csoportosítja mondanivalóját, elkerülve az időrendiség béklyóját. Néhány megállapítása még most is meglepetést kelthet, például hogy kezdetben a német átlagember nem ismerhette fel Hitlerben és programjában a hazugságot, az embertelenséget. „A kortársak közül azonban csak a különösen éles látóknak és a legmélyebb összefüggések megértőinek adatott meg, hogy felismerjék Hitler eredményei és sikerei mögött a jövendő katasztrófát, ahhoz pedig rendkívüli jellemnek kellett lenni, hogy valaki ki tudja vonni magát Hitler teljesítményeinek és sikereinek hatása alól.” Haffner becslése szerint 1938-ban Hitler politikáját a németek 90 százaléka támogatta.
A szerző elsők között mutatott rá, hogy a nürnbergi törvényszék hibás koncepció alapján vonta felelősségre az életben maradt náci vezetőket. Mint később kiderült, a háború során elkövetett hadi cselekmények között nem voltak lényeges különbségek. Ugyanakkor a háború alatt elkövetett emberiség elleni cselekmények – amelyeknek nagy részét kifejezetten Hitler intenciói alapján követték el – alapozták meg a végrehajtók felelősségét is. Haffner meggyőzően bizonyítja, hogy a német hadsereg kétféle háborút vívott, és a megszállt területeken is különböztek az eljárások. Nyugaton többé-kevésbé betartották a konvenciókat, keleten viszont jóformán semmiféle korlátot nem szabtak a polgári lakosság elleni erőszaknak, sőt bizonyos csoportok likvidálása kötelező volt. Lengyelország lerohanása után a szellemi és kulturális elit kiirtására kaptak bizalmas parancsot a megszállt országban felállt katonai igazgatás vezetői, majd 1940-ben nagyszabású áttelepítések kezdődtek a „nagy német élettér” kialakítása érdekében. Ezek megakadtak a keleten viselt háború miatt. Ezt követte a Szovjetunió elleni háborúban a politikai tisztek, partizánok és zsidók csoportos kivégzése az e célra felállított „sonderkommandók” közreműködésével. Eltérő volt a hadifoglyokkal való bánásmód is: becslések szerint körülbelül hárommillió orosz hadifogoly halt éhen a német táborokban.
Haffner szerint Hitler a háború végén meg akarta büntetni a német népet, amely alkalmatlannak bizonyult terveinek megvalósítására. Patológiás személyiségének bizonyítéka, hogy még a legvégső időkben sem látta be elképzeléseinek irrealitását, képtelen volt a legkisebb önkritikára is.
A könyvet azoknak ajánlom elolvasásra, akik a színvonalas, rövidre fogott, de a lényeges összefüggéseket feltáró ismeretterjesztést értékelni tudják. A könyv ellenszer azokra a gombamód szaporodó művekre is, amelyek a náci hadigépezet és egyes személyiségek (Rommel stb.) bemutatására vállalkoznak felületes kritikai mázzal bevonva, valójában azonban egészségtelen mítoszok gyártására is alkalmasan.
(Sebastian Haffner: Megjegyzések Hitlerhez. Ford.: Győri László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ára: 1200 forint)

A Partiumtól Máramarosig
Először magyar útikönyv a teljes régióról
R. J.
Sok szép legenda él erről a gyönyörű vidékről, és sok kedvezőtlen hírről értesül az ide vágyakozó utazó. Aki szeretné felfedezni Erdélyt, s esetleg még nem mert elindulni errefelé, a most megjelent, kimagasló színvonalú útikönyv birtokában nyugodtan nekivághat az útnak. Gyakorlati segítséget ígér felcímével a könyv, s ezt valóban maximálisan meg is adja. Régi hiányt pótol, mert magyar nyelven korábban még sohasem jelent meg olyan útikönyv, amely a legtágabb értelemben vett Erdély teljes területét a Partiumtól a Székelyföldig és Máramarostól a Bánátig bemutatja. Megismerheti az olvasó a vidék történelmét és kultúráját, teljes körű információt kap a szálláshelyekről, szórakozóhelyekről, fesztiválokról, tánctáborokról és kirakodóvásárokról. Választási lehetőséget nyújt az útikalauz az étkezéshez a faluszéli székely fogadóktól az elegáns éttermekig, pontos árakat és útvonalakat a közlekedéshez hátizsákkal, autóval, vonattal egyaránt.
Ha már járt valaki Erdélyben, de szeretné jobban vagy más oldaláról megismerni, nyugodtan hagyatkozhat az útikönyvben szereplő túrajavaslatokra. Fölfedezheti a határ menti nagyvárosok – Nagyvárad, Arad, Temesvár – szépségeit, a Maros völgye várait, a Partium irodalmi és művészeti emlékhelyeit, vagy bebarangolhatja a Székelyföldet, a szász településeket, a máramarosi falvakat.
A könyvben rengeteg adat szerepel, melyek hitelességét, pontosságát a szerzők igyekeztek minél alaposabban ellenőrizni. A közelmúltban – mintegy fél év alatt – beutazták egész Erdélyt azért, hogy az információk minél frissebbek legyenek. Huszonegy részletes, könnyen használható várostérkép és kilenc régiótérkép, valamint 78 színes fénykép egészíti ki a részletes leírásokat. A leggyakrabban használt szavakat, kifejezéseket az útikönyv végén szereplő román–magyar kéziszótárban találja meg az utazó, ez a szerkesztői figyelmesség vélhetően sokaknak nagy segítséget jelent.
(Sós Judit – Farkas Zoltán: Erdély-útikönyv. Jel-Kép Bt., Budapest, 2002. Ármegjelölés nélkül)

Iszlám: lelki oázis vagy vakbuzgóság?
A National Geographic a muzulmán világról
Margittai
Van valami meghökkentően indiszkrét a National Geographic fényképeiben. Ami nem csak a sajtófotózás eredendő tolakodása, szélsőséges helyzetek hidegvérű kihasználása. Van e felvételekben persze jó adag kukkolás is: amint a zord arcú pastu férfiak egy fiatalasszony letakart holttestét viszik a vállukon; amint szaúdi fiatalemberek leplezetlen mohósággal bámulnak egyiptomi táncosnőket; amint az autószalonban imádkozva térdelnek vevők és alkalmazottak, amikor megszólal a müezzin. Elkapott képek, a megismételhetetlen drámai esetlegessége és természetessége nélkül. Az illúziórombolóan tobzódó színek, a kínosan precíz beállítások a legdrámaibb helyzeteket, egy véres merénylet, egy mekkai zarándoklat lélektani szenzációját is gyakorta szalondrámává, szereplőiket betanított színészekké, rosszabb esetben díszletekké fokozzák le. Minden olyan szép, minden olyan kerek és lelakkozott, legyünk bár az intifáda kellős közepén vagy mudzsahid orvlövészek társaságában. Néha az a benyomásunk, a fényképészek természetfotókra kaptak megrendelést: úgy látják és láttatják más tájak lakóit, mint egy különleges zebufajtát vagy koralltenyészetet.
Félreértés ne essék, az Iszlám album fotói szenzációsak. De hasonló nézőpontot érvényesítenek, mint az iszlám világot csaknem teljes szélességében és huszadik századi problématörténetében áttekintő riportok. A szerkesztők az 1910-es Irántól a 2001-es Afganisztánig válogatták össze a National Geographic folyóiratban megjelent cikkeket és felvételeket, nem csupán az iszlám évszázados állapotrajzát, hanem az amerikai sajtó szemlélettörténetét is felvázolva.
Az 1910–20-as években, az első találkozások során az iszlám még egzotikum. A helyszíni riportokat borzongás és a fehér bőrű gyarmatosítók fensőbbséges idegenkedése hatja át. A háremek világát felfedező amerikai újságírónő Ezeregyéjszakát vár, félvad és ápolatlan nőket talál, mellesleg „a méltóságteljes, öreg pasa… selyemruhájában, turbánjában, lengő abájában és kunkorodó piros cipőjében úgy festett, mintha valami modern, zenés vígjáték főszereplője lenne”. Az 1980–90-es évekre sokat finomodik, türelmesebb lesz a megközelítés, ám ez már az iszlám haragjának és pánikjának időszaka: az amerikai riporterek veszélyes terepen tapogatóznak. S bár a szempontrendszer csiszolódik, a megismerés és megismertetés igénye pedig elegáns, egyszerre rácsodálkozó, a futólagos háttérismereteket csínján adagoló, hol szatirikus, hol kissé túlfűtött helyszíni riportokat teremt – a kívülállás, a felületiség, a távolság és a gyanútlanság mit sem változik száz év alatt.
A legtöbb kép, a legtöbb szó az imádkozó és a fegyvert markoló muzulmánt örökíti meg. Nyugati kulturális közhelyek? Nyugtalanító előítéletek? A fanatizmus előretörésének puszta dokumentálása? Mindennél több. A nyugati ember nem érti, nem értheti annak a vallásnak a szellemi erejét és elszántságát, amely ma mindennél sebesebben terjed, és amelynek vadhajtásai személyes életére törnek. Az Iszlám album izgalmas kötet, mert minden ízében a Nyugat kulturális kíváncsiságát, csillapíthatatlan nyomozási kedvét sugározza. És példázatos kötet, mert e nyomozás reménytelenségét is magában foglalja.
(Iszlám. Geographia Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 7250 forint)

Grand slam
Kurt Vonnegut, a humanista
F. B.
Vonnegut mester november 11-én lesz nyolcvanéves. Megöregedett ő is, legfeljebb az vigasztalja, hogy a függöny nemcsak neki gördül le, hanem mindenkinek – írta valahol. Aztán azt is megírta, hogy a humor – a tanárok poénkodását leszámítva – olyan önvédelmi eszköz, amelyet csupán az elnyomott kisebbségnek szabadna alkalmaznia, mert ő, a középosztálybeli, német származású író szünet nélkül tréfálkozik, holott ezzel az erővel a Zúg a folyót is énekelhetné könnyes szemmel. És leírta ezt a mondatot is: „A második világháború olyan rettenetes volt, hogy Adolf Hitler öngyilkos lett miatta.” Egy másik interjújában kijelentette: ha az ember fehér papírlapokra rótt fekete jelekkel megnevettethet vagy megríkathat másokat, az nem más, mint beugratás. „Avégből születtünk a világra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!” A Weekly Guardian című újságnak adott interjújában arra a kérdésre, ön szerint melyik testrész értékét túlozzák el leginkább, ezt a választ adta: a fogsorét.
Kurt Vonnegut ma a világ egyik legolvasottabb írója. Idézgetik, akár egy klasszikust (én azt hiszem, az is!), ami azt is jelentheti, olvasók tömege örül annak, hogy beugratja őket. Azt mondom, van is minek örülni. Mint teoretikus, Vonnegut eddig is mély nyomokat hagyott a közgondolkodásban, de úgy vesszük észre, amint a világ napról napra még őrültebbé válik, észrevételei sorban igazolódnak, akár egy prófétáéi. De persze nem próféta ő, hanem filozófus. Sőt író! És nagy-nagy játékos!
Alapjában véve pedig humanista, ha van még ilyen szakma a XXI. században.
A Maecenas – Vonnegut hazai kiadója – 1995-ben jelentette meg az író Halálnál is rosszabb című művét, most pedig annak előzményét, a Virágvasárnapot vehetik kézbe az olvasók. Mindkét mű önéletrajz, csapongó emlékezés, kollázs, kaleidoszkóp, széljegyzetgyűjtemény – nevezték már sok mindennek. De elsősorban esszé. Olyan nagy ívű esszé, amelyet egyaránt be lehetne nevezni a regény- és a tényirodalom versenyébe. „Grand slam: ez a cél. A többit meglátjuk.”
A Virágvasárnapot Borbás Mária és Szántó György Tibor kiváló fordításában vehetjük kézbe.
(Kurt Vonnegut: Virágvasárnap. Maecenas Kiadó, Budapest, 2002. Ármegjelölés nélkül)