Kezdetben voltak ők, és voltunk mi. Elképzelhetetlen volt, hogy őnekik közük legyen hozzánk, s minekünk közünk lehessen hozzájuk. Az álom arról szólt, hogy ők nincsenek. A rendszerváltásnak azért szaladtunk neki, hogy ők ne legyenek.
S míg bíbelődtünk a mi kis rendszerváltásunkkal, két apróság elkerülte a figyelmünket: hogy nem is mi csináljuk, amit csinálunk, s hogy ők is mi vagyunk.
Ők is mi vagyunk.
Még csak most eszmélünk erre, lassan és csodálkozva. Most, hogy nagyon óvatosan, a megszokott manipulációkkal, hazugságokkal és elhallgatásokkal megnyílnak a titkos dossziék.
Az első szabad kormány gúzsba kötve fulladt beléjük.
A második kormány már ők voltak.
Beleröhögtek csodálkozó arcunkba, és először mondták ki hangosan: „Látjátok?! Mi is ti vagyunk!” Aki tiltakozott, végképp elveszítette a „politikai korrektségét”. A harmadik kormány újraálmodta a régi álmot, és azt mondta, nem lehet, hogy ők mi vagyunk. A rendszerváltás naivitásának, illúziójának, maradék szépségének lenyomata volt a mondat: „Mostantól el lehet dobni a régi telefonkönyveket.”
Mi eldobáltuk, ők megőrizték.
A harmadik kormány elkövette az eredendő bűnt: visszatért a rendszerváltás nagy illúziójához, nagy álmához, s újra volt ők, és újra volt mi.
Vége van. Visszajöttek.
Ők megint mi vagyunk.
Visszajött az egész hálózat. És többé nem akar hibázni. Visszavonhatatlanná akarja tenni a rideg valóságot: hogy nincsenek illúziók, nincsenek külön utak, nincsenek nemzeti nekiveselkedések, nincsenek tiszták, és nincsenek szennyesek, nincsenek bűnök, és nincsenek erények; csak Big Brother van és a hálózat.
Marx legszörnyűbb mondatát vésik megint a lelkünkbe. Hogy a szabadság nem más, mint a felismert szükségszerűség. Ha nem vigyázunk, sikerülni fog nekik.
Ha nem vigyázunk, a hálózat megcsinálja megint a legősibb trükköt. A hálózat arra készül, hogy szétszabdaljon bennünket. Most kell megtenniük, ha örökre maradni akarnak. Mert most a földön fekszünk, és mindnyájan tele vagyunk ötlettel, hogy ki volt a hibás.
Lehet ezt is. Megrugdalhatjuk egymást, megrugdalhatjuk önmagunkat, kimehetünk az utcára örökre akár, rámutathatunk könyörtelenül bárkire, mint főbűnösre, csak soha ne felejtsük el: előbb-utóbb elő fog kerülni a sublótból a legegyszerűbb, ám legnehezebben megválaszolható kérdés: és mi lesz azután?
Én továbbra is azt szeretném, ha ők ők lennének, mi pedig mi lennénk.
Ezzel az álommal nem akarok leszámolni. Mert erre az álomra fenik a leginkább bárdjukat ők, az álombakók.
És azt szeretném, ha mindennél jobban vigyáznánk most a régi telefonkönyveinkre. A sajátjainkra. Amelyekben ott sorakozunk mi, együtt, mindannyian, és nincsen bennük senki közülük.
Ha nem így lesz, megint legkisebb gyermekeink vállára teszünk majd elviselhetetlen terheket, ha nem így lesz, leszámolunk legszebb álmunkkal, azzal, hogy mi mi vagyunk – ha nem így lesz, pezsgőket fog durrogtatni a hálózat.
Ne durrogtasson. Inkább számoljuk fel őket.
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
