Magánkiadó alapítása a pártállami időszakban: teremtés a semmiből vagy hosszadalmas alkuk gyümölcse?
– Első kötetünket 1987 májusában jelentettük meg – akkor még kisszövetkezetként. Kedvezőbb volt a csoporttulajdonhoz közelebbi formát választani, kerülve a magánkiadó elnevezést, hogy megfeleljünk a szocialista tulajdoneszménynek. Hiszen akkor még Marx nyomán azt tanultuk, hogy a magántulajdon lopás. Magánkiadót létrehozni kulturális tekintetben is meglepetésnek számított: szembehelyezkedés volt ez a korszellemmel. Amikor a Maecenas született, a könyvesszakmában is ugyanolyan állami tulajdon dominált, mint mondjuk a vas- és fémiparban. Huszonkét állami könyvkiadó működött, egyébként igen színvonalas könyvkultúrát produkálva, ezt nem tagadhatja senki. A kiadók a magyar könyvkiadás teljes palettáját lefedték, a magyarságot könyvvel igen jól ellátott társadalommá téve. Olyan országban éltünk, amely kommunista diktatúrába süllyedt ugyan, de az értelmiséggel hallgatólagos egyezmény köttetett – el voltunk kényeztetve a könyvkiadás és a kulturális javak területén. A statisztikák szerint a világon a harmadik legnagyobb könyvfogyasztók voltunk, évente tizenhárom könyv jutott egy magyarra, életkorától függetlenül. A hollandok és a csehek előztek meg bennünket. De nemcsak vásárolta a magyar a könyvet, hanem olvasta is. Abban az időben az olvasás ugyanis még nem ütközött latens analfabetizmusba, mint ma.
– Akkoriban Jókai Mór volt Magyarországon a legolvasottabb író… De ha lefedte a magyar könyvkiadás teljes palettáját a kiadói hálózat, miért volt szükség mégis a Maecenasra? Hol mutatkozott rés a rendszerben?
– Döbbenten tapasztaltuk, hogy nem maradt a fiókban átütő, nagy horderejű mű, noha sokan úgy gondolták, ha majd megszűnik a cenzúra, dőlni fognak a Nobel-díjra felterjeszthető magyar irodalmi alkotások. Két nagy területen nélkülözött könyveket a magyar társadalom: egyfelől a kommersz nyugati irodalomban, elmaradt például Robin Cook, Stephen King, Sydney Sheldon vagy Ken Follett köteteinek megjelentetése. A korszak divatos sikerszerzői különös okból nem jelentek meg nálunk. A kiadóknak úgy kellett gazdálkodniuk az év során, hogy minden esztendő elején megkapják az állami dotációt. Ha valamitől rettegtek, az a nyereség volt. Akkoriban a Kozmosz Könyveknél dolgoztam: nálunk azért nem lehetett nyugati bestsellereket publikálni, mert előállhatott volna a veszélye annak, hogy a kiadó nem kapja meg dotációját, és akkor a nyereséges könyvekből neki kell kigazdálkodnia a veszteséges a könyveket, amelyeket állami feladatként kellett elkészítenie. A Spielberg-filmhez társított E. T. című könyv például ötszázezer példányban fogyott el, kis híján romba döntve az őrült árbevétellel a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatot.
– A másik hiányterület?
– Természetesen a kommunista ideológia szerint nem tolerálható könyvek kategóriája. Azok a szerzők, akik értelmiségünk számára tiltott gyümölcsök voltak, és a könyvtárak zárt anyagai között őrizték köteteiket: például Hóman Bálint, Szekfű Gyula, Jászi Oszkár.
– Végső soron mi ösztökélte az első könyves kapitalistát, hogy elhagyja az ötéves tervek világát?
– Nehezen tudtam hierarchikus keretek között dolgozni, ki akartam törni az állami nagyvállalat keretei közül. Nem feltétlenül a kommunista eszmék gyötörtek halálra, hanem a képtelen nagyvállalati szemlélet, amelyben bajkeverőnek minősült, akinek gondolatai voltak. A nyolcvanas évek közepén már akkora könyvhiány gyűlt össze bennem, hogy amint lehetőség nyílt a magánkiadásra, kiléptem a Móra Kiadóból. Nagy nyereséggel jelentettem meg azokat a könyveket, amelyektől a Móra tartott, hogy nyereségesek lesznek – igen jól kerestünk azokban az években. A korábban tiltott művek is sokat hoztak a konyhára.
– Noha Szekfű Gyula Három nemzedékének 1989-es újrakiadását kisebb háború előzte meg.
– Komoly harcra volt szükség a kötet megjelentetéséhez: a Magyar Tudományos Akadémia nevében egy neves történész tiltakozott, bennünket antiszemitának titulálva. Közölte, hogy a Három nemzedék eredetileg a magyar antiszemitizmus szellemi megalapozása, ezért annak kiadása társadalmi szempontból rendkívül káros. Glatz Ferenc írta a reprint kiadás előszavát, de a kötet bemutatójára már ő sem jött el. A Kádár-korszakban furcsa státusa volt ennek a műnek: doktori disszertációk születtek a Három nemzedékkel vitatkozva, csak magát a könyvet nem lehetett elolvasni. Végül Czigány Lóránt mentette meg a helyzetet: beugrott Glatz helyére a bemutatón. Mindez jól mutatja, hogy borotvaélen táncoltunk. A megjelenés előtti éjszakán abban a raktárban aludtam, ahol az összes példányt őriztük, nehogy másnap reggelre eltűnjenek. Volt valami a levegőben…
– Szellemi lincshangulat…?
– Olyasféle. Szekfű Gyula vörös posztó volt a rendszer számára. Aczél György keze még akkor is messzire elért. A Három nemzedék a zsidóság kérdését markánsan és kendőzetlenül taglalja, a kor azonban még felkészületlen volt arra, hogy a négy évtizeden át szőnyeg alá söpört problémát egyszerre kapjuk a nyakunkba. Szekfű más fontos, izgalmas gondolatmenetei mind elsikkadtak, mert a kulturális közeg makacsul csakis ezt az egy mozzanatot tartotta fontosnak – akár úgy, hogy a teljes életművet eltitkolja. Ez is logikus volt: a népi–urbánus vita azért tudott az aczéli kultúrpolitikában csak nagyon halkan, rezdülésekben megjelenni, mert a hatalom ezt a kérdést az elfojtandó vitapontok körében tartotta. Ám a zsidókérdés ledobta magáról a szőnyeget, és ott állt kibeszéletlenül. A Maecenas Kiadó szerepet játszott abban, hogy elhallgatott témák a közbeszéd tárgyává válhattak. Egy hét alatt harmincezer példány Három nemzedéket adtunk el.
– A hatalom nem tudta vagy nem akarta megakadályozni a Horthy-korszak emblematikus történészeinek megjelentetését?
– Utóvédharcokkal volt elfoglalva, ideológiai, még inkább gazdasági vonatkozásokban. Az új erők pedig az előzőekkel azonos személyekben öltöttek testet. Nem volt másik értelmiségünk, én is ugyanahhoz az értelmiséghez tartozom, amelyik átélte a Kádár-rezsimet, abban szocializálódtunk, miközben próbálgattuk karmainkat. Nem szokás hangsúlyozni, de a Kádár-kor egyik pikantériája, hogy mi mindig picit arrébb csempésztük a mezsgyét. Olyan filmjeink voltak például, amelyeket állami pénzen alkottak meg a legjobb színészekkel, mint Bacsó Péter A tanúja; nem kerülhettek a Mokép mozihálózatába, mégis mindenki láthatta őket ilyen-olyan vetítéseken. A tanú a kommunista rezsim pénzén szinte a magyarországi kommunizmus sírásójává vált. Ez az Aczélhoz törleszkedő, tőle rettegő nemzedék értelmiségként viselkedve tágította a kimondható dolgok tartományát. Ami nem volt meg a korszak Csehszlovákiájában, az NDK-ban, a bolgároknál, még underground formájában sem. Nálunk a gazdaságban mutatkoztak meg a pluralitás jelei, s ez magával vonta a kultúra fokozatos fölszabadulását is.
– A Maecenas Kiadó későbbi megítélését hogyan befolyásolta a botránnyá dagadt kibeszélési kísérlet: a két világháború közötti művek kiadása?
– A Soros-alapítvány pályázataira hiába jelentkeztünk, nem kaptunk tőlük támogatást. Amikor az alapítvány egyik vezető figurájával beszélgettem, azt mondta, a Maecenas Kiadó Szekfű Gyula kiadójaként szalonképtelenné vált Sorosnál. Nem is bánom, hogy ez így alakult. A mai napig igen kevés közalapítványi támogatást kapunk, noha szorgalmas pályázók vagyunk. Semelyik kurzus nem tart bennünket a magáénak. Ennek nagyon örülök – mindez szellemi függetlenségünket jelzi. Ugyanakkor nem vagyok alkalmas arra, hogy kilincseljek, és közüggyé dagasszam magánügyemet.
– Az egykor fényes anyagi körülmények között működő, sikerkönyvet sikerkönyvre halmozó Maecenas Kiadó története is szokványos hanyatlástörténet volna?
– Az volt irreális és álomszerű, ahogyan indultunk. Ezt a diadalmenetet tartósítani nem lehetett, mások sem tudták. Hatalmas lendülettel indultunk: minket tekintettek a „bezzeg” könyvkiadónak, tele volt velünk minden sajtófórum, hozzánk hozták el külföldi vendégeiket a minisztériumok. Az akkoriban induló kiadók tőlünk kértek segítséget, mert a legtöbben minimális szakértelemmel sem rendelkeztek. A könyvkiadás kicsi, patriarchális szakma a mai napig, tudunk örülni egymás sikereinek – ha irigységtől sárgán is. Másfelől ez a történet valóban hanyatlástörténet: mi, könyvolvasók egy kiveszőben lévő faj utolsó példányai vagyunk. A szórakoztatóiparban a könyvkultúra helye összezsugorodott, a vizuális műfajok szorítják ki. A könyvszakma ugyanolyan sorsra fog jutni, mint az olasz opera vagy az orosz balett. A generáció, amely már távkapcsolóval a kezében bújik ki anyja méhéből, soha nem lesz a könyvek elkötelezett barátja. Ezért nem osztom a könyvesintézmények diadaljelentéseit a könyvkultúra megállíthatatlan fejlődéséről. A saját bőrömön tapasztalom a hanyatlást.
– Milyen művek jelentenek ma biztos öngyilkosságot egy kiadó számára?
– Ha visszatekintek a kiadó tizenöt évére, két műfajt nem adhatok már ki. Az egyik a vers: hajdan tízezres példányban adtunk ki verses- és novelláskötetet. Ma a terjesztő effélét csak bizományban, kis példányszámban venne át – ha egyáltalán. A másik műfaj meglepő módon az egykor „nyári könyveknek” nevezett kommersz regény: a Vidám Könyvek vagy az Albatrosz sorozat például. Ma nincsenek nyári könyvek. A könyvhét és a tanévkezdési szezon között nem jelenik meg új könyv, a nyári kánikulában meghal a könyvesszakma. Nyári álmát alussza.
– És kiből lehet sikerszerző?
– Két sikerszerző kizárólagos kiadója vagyunk: Kurt Vonneguté és Daniel Steelé. Mellettük két-három kommersz szerzővel próbálkozunk, de a többi könyvünk keservesen fogy. Nincs pénzünk marketingre, televíziós hirdetésre. Megszűntek az egykori televíziós ajánlóműsorok, amikor olyannyira eseményszámba ment egy-egy jelentősebb mű megjelenése, hogy a Híradó külön könyves blokkot készített. Ma nem része a magyar lakosság tájékoztatásának, hogy milyen kulturális folyamatok zajlanak.
– De nem csupán a magyar könyvkultúrában következett be törés, hanem a Maecenas Kiadó magánéletében is.
– Változott a profilunk, mert változott a Maecenas személyi összetétele. Amikor Szvák Gyulával, alapítótársammal évekkel ezelőtt elváltak útjaink, elszegényedett a kiadó, egy ideig a puszta életben maradásért küzdöttünk. A szakmai szolidaritás mentette meg az életünket. Anyagi és nem kevésbé lelki krízist okozott Szvákkal való konfliktusom, amely a kiadó életét kényszerpályára terelte. Jelen pillanatban is perek tárgya a szakítás, 1996 óta húzódik a névhasználati vita. Arról már lemondtam, hogy anyagilag kárpótoljanak, de arról nem tudok lemondani, hogy erkölcsi elégtételt kapjak. A Maecenas Kiadó egy csapásra elvesztette mobiltőkéjét, amellyel korábban nagyszabású terveit finanszírozta: többé nem voltunk jól szituált kiadó, jól beágyazva a kiadói és terjesztői közösségbe. Megszűnt a bolthálózatunk, vele jelentős pénzforgalmunk is. A hét szűk esztendőt éljük.
– Ahogy általában a könyvkiadás szakmája is…
– A könyvkiadás a szememben a legszebb szakmának számít: az olvasási igényekre épülő szakma azért szebb és fontosabb, mint sok egyéb, mert az olvasás az emberiség egyik legfontosabb alaptevékenysége volt ez idáig. Nagy kérdés, hogy az is marad-e. Ha nem, az emberiség szellemi leépülésével kell számolni. Az absztrakt gondolkodás fog sérülni: ha Gárdonyi leírja, hogy egy török hátán vitte a tüzet, azt meg tudjuk jeleníteni agyunk vetítővásznán. Mihelyt nem olvasunk, fokozatosan elveszítjük az elvont gondolkodás képességét, azaz, hogy ami le van írva, azt meg is tudjuk jeleníteni. Ma már nem a Tarzant, nem Boccacciót olvassák az iskolában pad alatt az unatkozó diákok, hanem sms-sel pizzát rendelnek. Ezt a helyzetet rezignáltan és szomorúan, de nem keserűen veszem tudomásul, hiszen ez a jövő útja. Csak annak örülök, hogy én már nem fogom megérni azt a kort, amikor könyv nélkül is nyugodtan lehet létezni. A könyvkiadás nem a piaci logikának engedelmeskedve működik, mert gyakran a józan észt fölülbírálva érvényesül a kiadók, a tulajdonosok rögeszméje. Sokszor látom, hogy egy kiadó csődbe megy, majd más néven mindent újra kezd: akit egyszer ez a szakma megfertőz, annak nagyon nehéz kigyógyulnia. Mindannyian szenvedéllyel műveljük szakmánkat.
– Vajon minden kiadóra ez a nemes szélmalomharc volna jellemző? Többen a könnyebb útra tértek, s a szakmai szenvedély helyett a politikai kitartottságot választják – pártkiadók lesznek.
– A hajdan szocialista kötődésű Kossuth Kiadóról mai könyvei alapján senki nem mondaná meg, hogy egykor az állampárt kiadója volt. Vannak ma is pártkiadók, miért ne lennének, a pártoknak és az olvasóknak is szükségük van rájuk. Ám a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésében mi egymás pártállásáról mit sem tudunk. Nem is törődünk ezzel.
– Elégedett a könyvkiadás mai szakmai színvonalával?
– Az egyik szemem sír, a másik nevet. Túl sok a helyesírási, stilisztikai, tipográfiai hiba a szövegekben ahhoz, hogy elégedett legyek. Mindezt a mai lehetőségek gazdag tárháza nem indokolja. De a legfőbb baj, hogy mégsem akar megtörténni a rendszerváltás – jó példa erre, hogy Szvák Gyula, egykori társam ma a Tankönyvkiadó igazgatótanácsának elnöke lehet. Talán akkor fog ténylegesen megtörténni a rendszerváltás, amikor a fiatal nemzedék birtokon belülre kerül, és mi a bűneinkkel együtt kívül maradunk, mint Mózes nemzedéke, amely nem juthatott be a Kánaánba vétkei miatt. Romlottak és rosszak vagyunk, újra és újra visszaesünk gyalázatainkba. Óva intem a fiatalokat attól, hogy példaképnek tekintesenek bennünket – tanulmányozzák azt a világot, amelyben mi éltünk, mert nem tudtunk romlatlannak megmaradni. Újra és újra ugyanabba a folyóba lépünk. És ez engem nagyon meggyötör. A magyar történelem rákfenéje a gyűlölet: hogy pártokra bomlunk és gyűlölködünk. IV. Béla is hiába hordozta körbe az országban a véres kardot, az urak valósággal örvendtek a király baján, írja Rogerius váradi kanonok Siralmas énekében. Ma sem különb a helyzet.
Szántó György Tibor kiadóvezető, történész, műfordító
1952-ben született Budapesten. 1977-ben végzett az ELTE angol–történelem szakán. 1977–83 között az MTA Levéltárában levéltáros. 1983–87: a Kozmosz Kiadó szerkesztője. 1987-től a Maecenas Kiadó tulajdonosa.
origo.hu
Szentkirályi Alexandra: Utazhassanak ingyenesen a kutyájukkal és a kerékpárjukkal a nyugdíjasok és a gyerekek is
