A csimbókos magyar

Lennék inkább ő… Tiszta arcú, szép, sosem volt ősöm… Csimbókos magyar… Akit mindig megaláztak. Mindig kisemmiztek. Hunnia fáradt szentje. Én sosem volt ősöm…
„Bíbor palástban jött keletről.” Hát persze. És a nagygéci pusztában Haynau mulatott.
„Szent Kelet vesztett boldogsága, / Ez a gyalázatos jelen.” Hát persze. És mindenki azért mégsem lehet proletár. Mert akkor már végképp nem lenne semmiért sem érdemes…
Ő még néz valahová.
Talán az ős Kaján vágtat a semmiben – vagy csak ebben a tekintetben, ebben a nézésben.
Ha vágtat ős Kaján, valami készül. Nagy idő – és a szél „napokig sebzi magát a sövényben kintfelejtett sarlón”. Hallják azt a somogyi barbárok, a szabolcsi szegények, a sors rettenetes zsellérei, és mosolyt vagy haragot szűrnek néma ajkuk között.
Valami készül…
A városok meggyűlölik magukat. A nagyok.
Az bennük a gyűlöletes, hogy csak most teszik.
És a falvak kicsike utcáit végigveri a szél.
Halál úr készül learatni a jussot.
Összenéznek a csimbókos magyarok. Már „kitántorogni” sincs hová. Valami végképp elveszett…
Makkoltató, nehéz emberek éjszakai meséi a hallgatások mögött, és a mangalica mosolya. Az veszett el. Az irdatlan gulyák méla kolompszava – hát az is.
Uramisten, hová fejlődünk még?
Összenéznek a csimbókos magyarok. A föld fiai. A megalázottak és megszomorítottak. Hogy hát hol vannak akkor a bizonyosságok? Hol a rend, amely legalább megtördeli a nehéz életet…
S a vágtató tél eleji szélben hol marad az advent?
Jézus király! Hát nekünk örökre ős Kaján marad?
Behordjuk még csűrbe, kamrába a télirevalót. De már nem böjtöljük ki a Megváltó születését. S ha kést mártunk torkába a disznónak, mindig felhördül valami álszemérmes korunk hőse odafent a nagyvárosban.
Hörög a disznó, fújja a vért – tor van. Nézi a csimbókos magyar, és látja, hogy ős Kaján belezabál a legelső és legutolsó falatba is.
Füstre kerül a sódar, nehéz párák, nehéz szagok mindenütt, de lélektelenül kong a kamra, a muszáj és a racionalitás ráült a torkunkra.
Ennél még az is jobb volt, amikor a „néma dzsinn” ült „büszke torkunkon”.
Megölt minket a disznófejű Nagyúr.
A lelkünket ölte meg.
„Sertés testét, az undokot” mi simogatjuk. És már nem vesszük észre. És ő már nem nevet. Még csak nem is nevet… Komolyan vesz minket. Ahogy mi is őt.
És téged ki vesz komolyan, csimbókos magyar? Kit érdekel még a hited, a múltad, az örökséged és a kimondhatatlan fájdalmad?
Mi van ott, ahová nézel, csimbókos magyar? Miféle erő tart meg téged? Miféle erő, ebben a világban…?
Áldj meg engem, csimbókos magyar! Hogy én ne legyek olyan. Soha ne legyek olyan! Ne fogadjanak be maguk közé. Mert ha befogadnak, elfelejtelek. Elveszítelek. Elveszejtelek.
Nézz rám mindig, csimbókos magyar, és üss az arcomba, ha kell. Mert én az elsodort falut akarom. Mert az Elsodort falut szeretem. Mert nem tartoztam oda soha. És mostantól oda kell tartoznom. Hiszen máshová már nem lehet.
Szeretlek téged, csimbókos magyar.
És majd szégyellem magam, mindenki helyett.
„Az én rögöm magyar rög, meddő, kisajtolt” – tudom. De soha többé nem vágom földhöz poharam, és soha többé nem adom meg magam.
Inkább odamenekülök hozzád, csimbókos magyar. Mert gyűlölöm, ami körülvesz. És nem akarom gyűlölni most már magam.
„Uram, én megadom magam.”
De őnekik…
(Részlet Bayer Zsolt Régi magyar kalendárium című kötetéből, amely decemberben jelenik meg.)