Dániel az oroszlánok között

Egy Loppert Dániel nevű fiatalember a nyáron nemtetszését fejezte ki Kapolcson Medgyessy Péter jelenlétével és miniszterelnökségével szemben. Hivatalban lévő miniszterelnökökkel, politikusokkal és közszereplőkkel szemben sokféleképpen kifejezhető az ellenszenvünk. Rendezhetünk ellenük kisebb-nagyobb tüntetéseket. Ezen alkalmakkor beszédeket mondhatunk, amelyekben kifejthetjük, hogy az adott politikus szerintünk hazug, becstelen, képmutató, álszent, elmondhatjuk, hogy az adott politikus egy tetű. Aztán kifejthetjük abbéli véleményünket, hogy az illető tökéletesen alkalmatlan feladata ellátására. Hogy gyengeelméjű. Moral insanity. Elmehetünk a tüntetésre kötéllel a nyakunkban, azt demonstrálni, hogy az adott politikus fel akar bennünket akasztani, tehát tömeggyilkos. Megvádolhatjuk az adott politikust antiszemitizmussal, rasszizmussal, ezek a legmenőbb vádak, erre ugranak Nyugaton is.
Azután írhatunk újságcikkeket is a nekünk nem tetsző politikus ellen. Ezekben nevezhetjük mini Ducénak, utalva ezzel sértő módon testmagasságára, s egyben utalva arra is, hogy az illető maga Benito Mussolini, vagyis tömeggyilkos és diktátor. Leírhatjuk róla, hogy Sztálinra, Hitlerre és Néróra emlékeztet bennünket. Leírhatjuk, hogy egyedül hagyja zokogó kiskorú gyermekét az esőben, mert fontosabb neki a hatalom, mint a saját gyereke.
Ha elég időnk van, és elég gazemberek vagyunk, írhatunk könyvet is a politikusról. Ebben leírhatjuk minden következmény nélkül, hogy az illetőt gyerekkorában sparhertráccsal verte az apja, többek között ezért lett belőle torz lelkű, cezaromániás állat. Ilyesmiket minden következmény nélkül leírhatunk, sőt biztosak lehetünk abban, hogy nagy elismerésben lesz részünk. Egyre kell vigyáznunk csupán: az adott politikus, akinek a becsületébe gázolunk éppen, mindenképpen jobboldali legyen. Akkor a siker nem marad el.
Aztán vannak a tiltakozásnak még radikálisabb formái is. Például Nyugaton létezik egy társaság, amelyik politikusok tortával való megdobálására specializálta magát. Boldogságuk csúcsa, ha sikerül egy méretes, tejszínhabos tortát az adott politikus pofájába dörgölni, az akció médiaesemény is, kedélyes, mosolygós riportok születnek ilyenkor, s hálásan szórakozik a nép.
A politikus pedig tűr, mert a politikusnak „mindent el kell viselnie”. Ez a legfőbb szentencia, már ha jobboldali politikus az illető.
Ha baloldali, s ha ráadásul kommunista diktatúra fenntartója, szereplője és kiszolgálója volt, akkor változik a helyzet. Ebben az esetben a politikus egyáltalán nem köteles mindent elviselni, ebben az esetben a politikust meg kell védeni a nemtelen támadásokkal szemben. S ha volt kommunista diktatúra fenntartóiból, szereplőiből és kiszolgálóiból álló kormány gyakorolja éppen a hatalmat, olyankor mindjárt kibontakoznak a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának korlátai.
Ezekben az esetekben a „kormánynak igenis kötelessége megszabni, hogy mi kapható a könyvesboltokban”. Ilyenkor megérkezik a Zsidó Világkongresszus, és a magyar kormánnyal egyeztet a „gyűlöletbeszéd” elleni törvényről. Ha volt kommunisták alakítanak kormányt, az ellenük tüntetőket elkezdi igazoltatni a rendőrség – tényleg megáll az ember esze, isten hozott, hetvenes évek –, és eljárások indulnak tüntetők ellen. Ezekben az időkben a kamerával felvett tüntetők munkahelyén pár nap múlva megjelenik a rendőrség, és érdeklődik az illető után. Manapság megtörténhet csupa érdekes dolog. Például még a nyáron, Nagykanizsán egy idős asszony a megyei újság elleni röpcédulákat osztogatott egy rendezvényen. A lap helyszínen lévő újságírói szóltak a rendőröknek, akik igazoltatták az asszonyt, majd elkezdték vegzálni a szerencsétlent.
Manapság, ha egy fiatalember „hazaáruló” kiáltással fejezi ki megvetését a miniszterelnökkel szemben, akkor a rendőrség eljárást indít ellene. Mert – mondják a hivatalok, a média papjai meg a megmondóemberek –, „elfogadhatatlan olyasvalakit lehazaárulózni, akit emiatt jogerősen nem ítéltek el”.
Nagyszerű. Rákosi Mátyást soha nem ítélték el jogerősen hazaárulásért. Sem tömeggyilkosságért. Szépen, csendben meghalt Moszkvában. Kéretik nem lehazaárulózni. Kéretik Kádárt sem hazaárulónak tekinteni, jogerős ítélet nélkül múlt ki, sírját évente koszorúzzák. Péter Gábor nem volt gyilkos. Nincsen róla ítélet. Magas nyugdíjjal ment a pokolba.
Jogerős ítélet nélkül nincsen hazaárulás.
Ezt nem kalkulálta bele abba a nyári kapolcsi délutánba Loppert Dániel huszonéves fiatalember, amikor hazaárulónak merészelte nevezni a mi kis James Bondunkat.
Rendben. Hagyjuk most egy pillanatra a KGB elleni harcról szóló mesét. Beszéljünk csak a pénzről. A pénzen kívül úgysem érdekli semmi más korunkat, ezt a londoni színt. Az arcpirító, gyáva hazugság tehát úgy szól, hogy az IMF-csatlakozás sikere érdekében az szt-tiszt a szovjet titkosszolgálat ellen küzdött, imigyen szolgálva a haza érdekeit.
Nos, 2003-ban a költségvetésből több mint hétszázmilliárd forint megy el adósság- és kamattörlesztésre. Nem árt tudnunk, hogy a belföldi adósságállomány csaknem nyolcvan százaléka is külföldi intézményi befektetők kezében van, hiszen ők az állampapírpiac legfőbb vásárlói, befektetői. Amúgy Magyarországon a legmagasabb az államkötvények utáni kamat, mivel a kincstárnak állandóan a költségvetési hiányt kell betömködnie, másképpen belefulladnánk az adósságba.
Ma Magyarországon minden hatodik forint adósságszolgálatra megy el, s ezzel együtt vész kárba a munkánk is. Mert amúgy Magyarország – jelentem – nem deficites. A magyar gazdaság többet termel, mint amennyit fogyasztunk. A deficit kizárólag az adósságszolgálat miatt van. S a kölcsönöket amúgy többszörösen visszafizettük már – ennek ellenére még az ükunokáink is ugyanezeket a kölcsönöket fogják törleszteni, ez az adósságspirál lényege.
Ez az adósságspirál pedig akkor kezdődött, amikor beküzdöttük magunkat az IMF-be. Amikor felvettük az első hiteleket. Mire is? Arra, hogy még egy darabig tudjuk finanszírozni a beteg beruházásokat, arra, hogy legyen miből továbbadni a Szovjetuniónak – természetesen sokkal alacsonyabb kamattal, mint ahogy mi kaptuk. Arra, hogy még egy évtizedig agonizálhasson a Kádár-rezsim.
Amúgy ezt a pénzt fordíthatnánk sok minden egyébre is. Például a határon túli magyarokra. És természetesen kizárólag piaci megfontolások miatt. Az érzelmi megfontolásokat ugyanis felesleges számon kérni olyanokon, akikben ez egészen egyszerűen nem létezik. Fordíthatnánk a határon túli magyarságra, hogy megerősödjön, igazi piaci szereplővé váljon még hárommillió magyar, s így – fogyasztóként – hozzájáruljon a magyar gazdaság növekedéséhez. Gondolom, ez legalább mindenki számára érthető, nem úgy, mint holmi homályos „érzelmi kötöttség”. A magyar költségvetés egyetlen százalékából csodát lehetne tenni. Tudják önök, mennyi pénz jutott a határon túli magyarságnak az Orbán-kormány utolsó évében, akkor, amikor Orbánék „túlszerették” a határon túli magyarokat? 11 milliárd forint. S ez a 11 milliárd éppen duplája volt annak, amit a Horn-kormány adott…
Nem a véletlen műve, hogy mindez eszembe jutott a hazaárulás kapcsán.
Ha nem tetszik, tessék kivenni a tabutémák közül korunk fétisét, a pénzt. Tessék elmagyarázni tizenkét évvel a rendszerváltás után, hogy mire mentek el a felvett kölcsönök.
A másik megoldás, hogy tessék értem jönni, és elvezetni bilincsben. Loppert Dániel mellett szeretnék ülni. Lassan úgyis sokkal jobb lesz a társaság odabent, mint idekint, „gyűlöletbeszédet” megtorolni óhajtó, mélységesen gyáva uraim…