Allah képmása és a Sláger Rádió

Végül is, tényleg, mit tudunk az arabokról? Semmit. Jómagam még gyermekkoromban szedtem fel róluk tudásom legjavát. Mert az Ezeregyéjszaka meséi volt a kedvencem. Előbb nagynénéim, nagyanyám és anyám olvasta nekem az Ali baba és a negyven rabló történetét, Aladdint, Szindbád utazásait, azután, mikor öszszeálltak fejemben a betűk, hát piszkos kis ujjammal tapogatva a sorokat magam olvasgattam a könyvet, főleg télen, a cserépkályha mellett, vanília illatú délutánokon, és valószínűleg szerelmes voltam Seherezádéba.
Őróla gyönyörűséges kép volt az én könyvemben. És Bászra városába vágytam, mert mindig onnan indult tengerjáró Szindbád, és Bászra városa maga volt a csoda. Az sincs kizárva, hogy mindenem odaadtam volna egy öreg, rozsdás lámpásért, amelyből előbújik az én dzsinnem, ott a Táltos utcai, vanília illatú téli délutánban, és egy repülő szőnyegen nyomban el is indultunk volna Bászrába, ahol Szindbád csak rám várt, hogy együtt éljük át a következő nagy kalandot. És ezeregyszer is rámordultam a kis szoba ajtajára, hogy „szezám tárulj!”, és mindig kinyílt nekem a kis szoba ajtaja, ami mögött ott lapultak az én kincseim, a műanyag katonáim (Istenem, én már a műanyag korban voltam gyerek, és csak egy nagyszerű család mentett meg attól, hogy korunk hőse legyek), a tejgumis csúzlim, néhány megfehéredett korfu- meg sportszelet, és persze sok-sok kártyanaptár.
A csodálatos, Fekete-erdő zúgásos német romantika és Wilhelm Hauff csak később hozta el nekem a keleti világot, kis Mukkot és a Gólyakalifát, de az már egy felnőttesebb találkozás volt, mélyebb és borzongatóbb – mosolygok magamban, amikor esténként olvasom fiaimnak Hauff meséit, mosolygok, hogy mennyire ismétlődik minden, és tudom, a fiaim is ezt fogják olvasni az unokáimnak, ugyanabból a régi könyvből, és örülök, mert ím bizonyosság már, hogy a tradíció nem egyvalakik kiváltsága csupán...
Szeretem az arabokat. Amennyire egy népet, embercsoportot, fajtát szeretni lehet, csak úgy. Szeretem az arabokat, mert mesés keletet varázsoltak nekem a Táltos utcába, szeretem a német romantikát, mert az is csodákat adott – és nem szeretem azt, amiben most élnem adatott, nem szeretem a műanyag világot.
A műanyag világ pénteken Veszprém városába szólított, és hajnalban kellett indulnom. A Sláger Rádió szólt a kocsiban, ne kérdezzék, miért, kérdés nélkül is szégyen, tudom. A Sláger Rádió szólt a kocsiban, és a két plasztikember, a két korunk hőse arról beszélt éppen, hogyan fogják az amerikaiak megbombázni Irakot. Sokat kacagtak beszéd közben, kifejezetten viccesnek találták a témát, nincs is nagyobb móka, mint amikor Amerika megbombázza Irakot. A fiatalabbik plasztikember, a Ken (Barbie párja) elmesélte az amerikai légierő nagyszerű ötletét, miszerint miközben bombázzák majd Bagdadot, Allah képmását fogják hologramként kivetíteni Bagdad fölé az égre, gondolom azért, hogy az arabok azt higgyék, ami történik, Isten büntetése. Sokat, bőséggel, kövéren, gurgulázva kacagtak ezen. Majd Ken (Barbie párja) feltette a kérdést: – De hát milyen Allah képmása? Hogy néz ki Allah?
Kicsit vitatkoztak erről, majd Ken (Barbie párja) megadta a választ, imigyen: „Allahnak zselézett a haja, mű Versace-cuccokban jár és azt mondogatja, hogy cséndzs máni-cséndzs máni!”
Hét óra tizennégy perc volt akkor, és én félreálltam az M7-es szélén, félreálltam üvölteni. Nincs rettenetesebb ugyanis a tehetetlen dühnél. És mert gyerekkoromban, a Táltos utcában, vanília illatú délutánokon közöm lett az arabokhoz, lett közöm az európai kultúrához, s mert azokon a vanília illatú délutánokon eldőlt, hogy soha semmi közöm nem lesz ehhez a hanyatlásvégi Rómához, hát iszonyatos, tehetetlen düh fogott el. S amíg én őrjöngtem, azok ketten önfeledten röhögtek...
Mit is gondol végig az ember hajnalban, az M7-es szélén, mialatt két fehérjehalmaz Irak bombázásán és Allah képmásán röhög? Igazán semmit. Talán annyit, hogy vajon elhangozhatna-e a Sláger Rádióban a következő mondat: Mikor majd Izraelt bombázzák, Jahve képe lesz az égre vetítve. Jahvénak pajesza van, kaftánban jár, és azt mondogatja, hogy gojtól lopni nem bűn…
Dehogy hangozhatna el. Szerencsére. De ezt miért lehet? Csak…
Azután hét óra harminc perckor Ken (Barbie párja) még elmondott egy vicceset, mintegy lezárva a témát. Ezt mondta: „Jó ötlet ez a vetítés, mert a hülye arabok nem fogják szétlőni a saját istenük képét.”
Jó ötlet, valóban. És vicces is, fölöttébb vicces. Talán a nálunk menedéket lelt, Szaddám elől elbujdosott irakiak nevettek rajta a legtöbbet, és még a vallásos arabok, mindannyian.
Sebaj. Amikor majd a „szőke és roppant barbárhadak” el fogják törölni a föld színéről ezt a hanyatlásvégi Rómát, ezt a mi műanyag világunkat, Bochkor Gábor és Boross Lajos képe lesz hologramként kivetítve az égre.
Legalább azt tudjuk pontosan, miért történik velünk, ami történik velünk. Az araboktól pedig addig is bocsánatot kérek. Higygyék el, a magyarok nem mind rasszisták, s nem vagyunk mind-mind üresfejű plasztikemberek. Veletek van mindenki, aki egy kicsit is ad még magára...