Forrás

Nem akarok dicsekedni, de bölcsen döntöttem, amikor a hetvenes években az egyik antikváriumban megvásároltam a magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumait tartalmazó könyvsorozatot (Szikra Könyvkiadó), pedig akkor még nem sejtettem, hogy a sorozat harmadik kötetére – A magyar munkásmozgalom a 20. század első éveiben – egyszer az életben tényleg szükségem lesz, és láss csodát, lett, mégpedig 2001 tavaszán–nyarán. Akkor jött el az életemben az a pillanat, amit már régen vártam, és amit nagyon is megérdemeltem: úgy döntöttem, hogy sajkodi magányomban a saját szórakoztatásomra írok egy történetet. Egy regényt. Vagy inkább kisregényt. Saját szórakoztatásnak én azt nevezem, amikor írás közben az ember nem a képzeletbeli olvasót látja maga előtt, nem törődik elvárásokkal, tojik a „trendre”, és eszébe sem jutnak a divatos végbelek körül zümmögő, kényes ízlésű irodalmi házilegyek, akik manapság eldöntik, hogy egy mű jó vagy rossz. Én velük már régen nem törődöm.
Írni nagyon jó. Csak úgy írni még jobb, mert az éppen olyan, mint a céltalan csavargás. Vagyis kaland. A kaland pedig egyenlő a szabadsággal. Szabadok a hősök és szabad a szerző is, amikor kis túlzással édes mindegy neki, hogy a mű végül is miről szól. (Az ember titokban reménykedik, hogy egyszer ír egy olyat, amikor rajta kívül mindenki tisztában lesz a mű mondanivalójával.) Na, ebben az én nagy szabadságomban – amelynek végeredménye a Fültől fülig című, januárban megjelenő fürdőregény – szerepel egy Pozsár Janó nevű szocdem aktivista, egyébként a kispesti Hofherr és Schrantz gépgyár munkása, aki Tusnádfürdőre szökik a pártkasszával.
Még az elején tartottam az írásnak, amikor azt a jól bevált gyakorlatot követve, miszerint ha vannak tények, felesleges újakat kitalálni, fellapoztam a magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumait, és tanulmányozni kezdtem az 1903 januárjában, tehát most éppen száz esztendeje kitört országos sztrájkhullám anyagait: jegyzőkönyveket, újságcikkeket, rendőrségi jelentéseket. Ennek persze az lett az eredménye, hogy az én jutalomjátékomban a valóság összemosódik a fikcióval, viszont gazdagabb lettem egy… Komolyan, nem is tudom, mivel. Talán csak egy felismeréssel.
Mondanom sem kell, hogy a Hofherr és Schrantz létezett (a Vörös Csillag traktorgyár elődje volt), és 1903 januárjában csakugyan sztrájkba léptek ott a munkások. Tizenkét pontban megfogalmazták a követeléseiket, amelyekről a maguk közül választott bizalmi férfiak kezdtek tárgyalni a gyártulajdonosokkal. Hát, ez a tizenkét pont nagyon is elgondolkodtató.
A munkások kérték, hogy az úgynevezett bécsi árszabályt függesszék ki a műhelyekben. Adjanak a fizetésről elszámolást, hogy aki akar, felszólamlással tudjon élni. Soron kívüli munkáért soron kívüli bér is járjon. A művezetők senkit ne üldözzenek vagy szidalmazzanak a nemzetisége miatt. Legyen tiltva a „magyar kutya”, „ökör”, továbbá a „szamár” kifejezés. A gépek tisztán tartásához mindig dezinficiált rongyok adandók ki. A munkások élvezhető ivóvizet és tiszta mosdóedényeket kérnek. A mosakodásra a munkanap folyamán kétszer öt perc álljon rendelkezésre. Az öltözők legyenek tágasabbak, és a tulajdonos gondoskodjon az őrizetükről. Az udvaron megfelelő számú árnyékszék álljon rendelkezésre. A műhelyeket fűtsék zárt kályhákkal és olyan tüzelővel, amely nem fejleszt ártalmas gázt. Ennyi. Igazán nem nagy dolgok.
Miután a bizalmi férfiak megegyeztek a tulajdonosokkal, a munkások kilencnapi sztrájk után ismét dolgozni kezdtek. A munkabeszüntetésről tudósító Népszava még azt is hozzáteszi, hogy Hofherr úr a sztrájk után húsz százalékkal felemelte a béreket, igaz, hogy ugyanakkor a rendőrséget is kihívta, mert továbbra is akadtak, „kik egyes dolgok ellen szót mertek emelni”.
Mióta megírtam a könyvemet, gyakran újraolvasom a követelések tizenkét pontját. Vagyis ácsorgok a forrásnál. Akkor még talán tiszta volt. De gondoljunk csak bele, hogy az a tizenkét pont hova vezetett.
Mivé nőtte ki magát!