Időutazás a határokon túlra

Időutazásra hívom most önöket, a múltba. Üljenek fel mögém az emlékezet ócska, köhögő, lerobbant, ütött-kopott tragacsára, és repüljünk vissza 1989-be. Tőkés László Szilágymenyőn, házi őrizetben, állandó életveszélyben, családjával együtt. A református pap, a magyarok református tiszteletese rést üt a hallgatás falán. S ezen a résen át beözönlik majd a változás, a „forradalom”, és elsöpri a cipészsegéd diktatúráját.
Melegedjünk meg kicsit az illúziókban, saját, hajdanvolt illúzióinkban. Ne engedjünk a csábításnak, és ne valljuk be mindjárt, hogy az illúziónak másik neve is van: ostobaság. Most csak emlékezzünk, melegedjünk, és képzeljük el, hogy valaki, a mi örök Luciferünk beszél hozzánk.
A bukott angyal beszél, és azt mondja: – Vésd eszedbe jól, amit most látsz, égesd bele lelkedbe a mostani érzéseidet. És emlékezz rájuk tizennégy esztendő múlva, amikor a te Tőkés tiszteletesedet el fogják zavarni az RMDSZ-ből…
– Ugyan! – válaszoljuk nyomban, és hitetlenkedve, gúnyosan felkacagunk. – Nos hát, rendben van – folytatja Lucifer –, akkor gyere velem, megmutatom, mit csinál most Markó Béla. És megmutatja…
Miközben Tőkés Menyőn tölti házi őrizetét, Markó Béla munkába jár. Ő a marosvásárhelyi Igaz Szó alapszervezeti párttitkára. Ceausescu Román Kommunista Pártjának alapszervezeti párttitkára, a falurombolás tervének, a magyarok végső tönkretételének idején. Főnöke Hajdú Győző. Az a Hajdú Győző, aki a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, s aki a „forradalom” után a Nagy Románia Párt tagja lett, a nagyromániások díszmagyarja. Ülnek a szerkesztőségben ők, akkor, a „forradalom” előestéjén, Markó Béla alapszervezeti párttitkár, Hajdú Győző RKP KB-tag, és kávézgatnak. Aztán felcihelődnek, mennek pártgyűlésre, megvitatni, mikorra is kellene összehívni a Román Kommunista Párt kongresszusát, mert meg kell vitatni ezeket a mostani, nehéz időket… – Íme, két reálpolitikus – mondja gúnyosan Lucifer, s mi rávágjuk nyomban: – Dehogy! Két semmi ember, két áruló! És Lucifer elmosolyodik: – Igen? Csak vigyázz… Tizennégy év múlva, amikor majd Tőkés püspököt elzavarják az RMDSZ-ből, Markó Béla lesz az elnök, méghozzá egyetlen jelöltként.
Mi pedig mondjuk ismét, hogy „ugyan-ugyan”, de már félünk…
– Gyere csak, mutatok mást is! – szól Lucifer. Verestóy Attilát mutatja. Verestóy is munkába megy. Elena Ceausescu kutatóintézetében dolgozik, megbízható, jó elvtárs. Még a nyolcvanas évek közepén kérte felvételét a Román Kommunista Pártba. Felvételét kérte az egész szovjet blokk legalávalóbb, legsovinisztább, legmagyargyűlölőbb pártjába, és felvették, mert voltak jó ajánlói, akik leírták róla, hogy „Verestóy elvtárs ideológiailag elkötelezett, és méltó az RKP tagságára”. Esküt tett Verestóy elvtárs a Román Kommunista Pártra, és gyorsan emelkedett a ranglétrán, aztán a szakmain, meg egy másikon… Hiszen őrnagy elvtársnak hívják ma is, amikor összesúgnak a háta mögött… – Íme, még egy reálpolitikus! – mosolyog Lucifer. – Tizennégy esztendő múlva szenátor lesz Verestóy Attila, az RMDSZ szenátora, egyben Románia egyik leggazdagabb embere, és sokat fog beszélni majd arról, hogy mi a demokrácia, és hogy kik veszélyeztetik ezt a demokráciát meg a békés magyar–román viszonyt. Esküdt ellensége lesz Tőkés püspöknek, és el fogja majd érni, hogy a „papot” elzavarják…
És mutat mást is Lucifer. Megmutatja Gigi Frundát, a sztárügyvédet, aki 1989 előtt, ha érdekei úgy kívánták, elfelejtett magyarul, viszont minden évben elutazott nyugatra, és megvolt, nagyszerűen. Ő is reálpolitikus…
És ha már itt vagyunk, 1989-ben, tegyünk fel még néhány kérdést. Például azt, vajon eszünkbe jutott volna-e akkor, hogy tizennégy esztendő elteltével még mindig nem lesz az erdélyi magyarságnak saját, állami egyeteme? Gondoltuk volna, hogy megtervezik a Budapest– Bukarest autópályát, de úgy, hogy a magyarlakta megyéken véletlenül se menjen keresztül? Gondoltuk volna, hogy a Markó, Verestóy és Frunda irányította RMDSZ nem gyűjt majd aláírásokat Funar kolozsvári polgármester ellen, nem fogja zavarni őket, hogy Marosvásárhely elesett, de kitartó aprómunkával, aláírásgyűjtéssel és minden eszköz bevetésével igyekeznek majd eltávolítani helyéről Szász Jenőt, Székelyudvarhely polgármesterét? Hogy fel fogják jelenteni Szász Jenőt Bukarestben, és amikor Tőkés püspök, az „átkozott pap” a bukaresti bíróságnál kéri számon az RMDSZ saját, belső határozatainak végrehajtását, akkor azt fogják hazudni, hogy a „román hatóságokat eddig még egyetlen magyar ügy és vita elintézésébe sem vonták bele”? Gondoltuk volna 1989-ben, hogy a felvidéki magyarok pártja el fog határolódni 2002-ben Duray Miklóstól és a Felvidék fogalomtól? Gondoltuk volna, hogy Dunaszerdahely császára, egy másik ügyvéd abból az alkalomból rendez majd fényes fogadást, hogy sikerült megszerezni az egymilliárd koronás vagyont, s hogy ez az ember irányítja az egész szlovákiai magyar politikát? Gondoltuk volna, hogy miközben eltűnt Erdélyből kétszázezer magyar, a hazai újságok majd azon fognak vitatkozni, hogy sérti-e a románok érzéseit a státustörvény? S hogy vajon a szlovákok érzékenységét sérti-e, ha a felvidéki magyarok húszezer forint oktatási támogatásban részesülnek? Gondoltuk volna, hogy uniós bürokraták, akiknek egyrészt fogalmuk sincs semmiről, ami közép-európai, ami magyar, ami balkáni és ami fájdalom és történelmi sérelem, másrészt akiknek édesmindegy, mi is van mivelünk, csak az üzlet pörögjön, arról írnak majd leveleket: a nemzet szó használata nem igazán eurokonform, s ha a magyarok „kulturális összetartozásról” és „határon átívelő nemzetegyesítésről” beszélnek, abból ők kihallják a határrevízió sürgetését?
Gondoltuk volna, hogy eljön az idő, amikor a magyar baloldal a „23 millió román munkavállaló” beözönlésének rémképével elköveti majd a minősített nemzetárulást?
S azt gondoltuk volna, hogy mi magunk majd ide jutunk? Hogy lesz foganatja a 23 millió románnak? Hogy 2000-ben az Orbán-kormány idején egy alezredes a Belügyminisztériumban meg fogja kérdezni a Magyarországon gyógykezelésen lévő Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas magyar költőt, hogy beszél-e magyarul? Gondoltuk volna, hogy sörért, virsliért pörölve sajnálni fogja e nemzet egy része a határon túli magyaroknak szánt juttatásokat? Hogy sikerrel meg lehet majd lovagolni ezt a primitív, ostoba és vérlázító mentalitást, s meg is fogják lovagolni azok, akiknek a nemzet semmit sem jelent? Gondoltuk volna, hogy tizennégy esztendő elmúltával azt mondhatja majd egy könyökvédős apparátcsik, hogy „túlszerettük a határon túli magyarságot”, és ez az arcpirító disznóság helyeslésre lel a baloldali kormányban éppúgy, mint az országlakosok jelentős részében? De gondoltuk volna, hogy a pápa – amúgy a század egyik legnagyszerűbb pápája – úgy megy romániai látogatásra, hogy be sem teszi a lábát Erdélybe? Gondoltuk volna, hogy Sütő András, akinek szeme világát ott ütötték ki Marosvásárhely főterén, akit Sinkovits Imre – áldja meg az Isten az emlékét is! – jelképesen megidézett a Nemzeti Színházban az Advent a Hargitán díszbemutatóján, ma egy sorban fog ülni Nastaséval, Medgyessyvel, Markóval és Verestóyval, és tapsra fogja emelni tenyereit?
És ön, Markó Béla, gondolta volna? Vagy ön tudta… Hogy Tőkés püspök lesz majd a szélsőséges… Szász Jenő lesz majd a szélsőséges… Gergely István csobotfalvi tiszteletes lesz majd a szélsőséges… S persze a pillanat is önöket igazolja. Hiszen lám, Orbán Balázst, a legnagyobb székelyt is megbuktatták annak idején, és imádott népe helyett Berettyóújfalut volt kénytelen képviselni az ország házában. Mert mindig voltak „reálpolitikusok”, igaz? Tudják, mi az önök reálpolitikája? Hogy odahaza a románsággal, itt meg az önöknek tetsző, önöket nem túlszerető kormánnyal kufárkodnak a magyarság életéről. Az a „reálpolitika”, hogy úgy egy tucatnyi önök közül milliárdos lehessen. S a pillanat önöket igazolja. De csak a pillanat… Mert mégiscsak Orbán Balázsnak áll ma szobra a székely anyaváros főterén.