Kakas Béla, az időtudó

Kakas Béla szerette a szép időt.
Meg a csúnya, zegernye időt is szerette.
– Milyen időnk lesz, Béla? – Szép időnk lesz… – felelte, ha Parajd felett elmelegedett a táj, s a parajdiak szinte elkezdték kívánni a sóbánya ásító hűvösségét. S ha a szörnyű, jeges szelek lezúdultak a Hargitáról, hóval, faggyal, s méteres jégcsapok kandikáltak be az apró, titkokat rejtő ablakokon, hát akkor is ezt felelte.
Kakas Béla egyedül élt. Vannak, akik úgy születnek, hogy majd egyedül fognak élni. Aztán megnősülnek, és élnek tovább, egyedül. Ha véletlenül gyereket nemzenek, akkor szörnyű tragédia fog történni, s a gyereket elüti az autó, vagy hintát csinál az életéből, vagy be kell jelenteni, hogy eltűnt, és el is tűnik, örökre. Ha így történik, akkor megmarad a rossz szellem, a lelkiismeret-furdalás, a sok rossz, nagy csönd, meganynyi babramunka, tétova ácsorgás, leülnek a délutánok a tornácon és leisszák magukat, ősszel lehull egy fáradt levél a vén diófáról, és kitavaszodik, mire földet ér, átnéz a szomszéd, és rossz hírt visz, összesúg a falu, aztán mire a legutolsó házba is eljut a rontás az öregasszonyok szájáról, hát elmegy tíz év, húsz év, az asszony előbb megőrül, utóbb meghal, az egyedüllétre született pedig egyedül marad, és helyreáll a világ rendje.
Mikor az egyedüllétre született egyedül marad, körüllengi valami titokzatosság, és kiderül róla, hogy van egy páratlan, földöntúli képessége.
Van, amelyik a jövőbe lát.
Az többnyire asszonyféle. Szellemekkel társalkodik, előbb a halott urával, halott gyerekével, aztán később a mindenki halottjával. Rettegnek tőle és tisztelik, s mivel állítólag elmúlt a középkor, hát nem égetik meg, hanem eljárnak hozzá.
Olyan is van, aki leveszi a rontást, meg gyógyítja a vízibetegséget.
Az is asszonyféle. Férfiember, ha megőrül, férfiasan őrül meg ugyanis…
Aki leveszi a rontást, közelebbi kapcsolatba kerül az állatokkal. Az a belépő az embergyógyításhoz. Előbb a tehénhez hívják, ha véres a tej, meg a kecskéhez, ha bakördög lovagolt rajta az éjjel. Ha a tehén és a kecske meggyógyul, szalajtanak érte hamar, amikor a „Jóska annyira berúgott a lagziban, hogy harmadnapon találták meg az árokparton, és már a halál babrált a rusnya pofáján a gazembernek”. Jóskáról azért nyilatkoznak ilyen szélsőségesen, mert a Jóska nem egyedüllétre született, és az asszony viszi nála a szót odahaza. És a vajákos szalad hamar, kigyógyítja a Jóskát, aki hálás lesz, s mert hálás, hát haragszik attól fogva egy életen át, és kiköp, amikor a sáros főutcán szembeimbolyog a Mári.
Faktumok ezek, hiába no, azért talán megmaradunk…
És végül olyan is van, aki előre tudja az időt.
Az férfiember inkább, férfias őrüléssel, férfias magabírással, férfias bánattal, férfias haraggal, férfias szaggal.
Kakas Béla ilyen volt.
Időtudó.
Minden idők tudója.
Kakas Béla világlátott ember volt. Látta a háza és a kocsma között elterülő világot. Lehetnek, akik ezt hallva felkacagnak, és afféle provinciális, egyszerű léleknek képzelik el Kakas Bélát. De nincsen igazuk. Mert kérdem én: mi az ebben a nyavalyatört, büdös világban, ami nincsen meg Kakas Béla parajdi háza és a parajdi kocsma közötti négy és fél száz méteren? A kínai nagy fal, az Eiffel-torony meg egy reklám a világhálóról…
„Csak egészség legyen és térerő!”
Ez tényleg nincsen.
De mindezt kiváltja, hogy van viszont Kakas Béla.
Mert kereshetnénk Kakas Bélát Párizsban rogyásig, mint egy darabka békaszőr, annyit sem találnánk.
Nem úgy Parajdon!
Parajdon – s ezt elmondhatjuk bízvást! – a nap bármely szakában rálelhetünk Kakas Bélára, s ez a tudás olyan minekünk, mint egy meleg, kenyérszagú áldás. Már ha megutáltuk végre eléggé a világnak Parajdon kívüli, csudálatosan kifejlődött részét…
Kakas Béla imbolyogva jön, és tudja az időt…
Délután van éppen, s kitárul szemérmetlenül a világ négy és fél száz méternyi darabkája, Kakas Béla mindensége.
A mindenség e darabjában szédítőek a véletlenek – hát egy szekér jő most szemben épp, s a bakon Mózsi bácsi tesz úgy, mintha nem volna mindegy egyáltalán…
– Ejsze a kocsmába mégy, Béla?
– Csudát… Oroszlánvadászatra…
– Akkor jól van.
– Jól van.
És megy mindenki tovább, dolgára.
A kocsmában olyan nagyon nem változott semmi az elmúlt kétszáz esztendőben vagy tán a madéfalvi veszedelem óta. A parajdi kocsma egy létezéshez szögezett bizonyosság, amelyben a kicsike sorsok változnak csupán, vendégművészei a hálátlan létezésnek.
A beszélgetésekben ritkán fordul meg a koreai származású, Amerikában klónozott, Izraelben élő csecsemő. Sűrűbben viszont a bánya, ami lassan majd bezár, meg a prefektus vagy a rendőr, akiknek viszont azonnal és feltétlenül meg köllene dögleni. Ebbe az egyetértésbe lép bele Kakas Béla a slaffogó gumicsizmájával, és a beszély új irányt vesz magának.
– No, milyen időnk lesz, Béla?
– Szép időnk lesz, no…
– Egyen meg a fekete lepra, te, Béla, mínusz húszat mondanak éjszakára, ejsze még a budira se tudok kimenni, mert megkékül a jancsi, oszt másfelé néz az asszony. Habár fene tudja, nem érné-e meg…
– Szép idő lesz, no… Minek annyit panaszkodni…
Hát így.
És tényleg, minek annyit panaszkodni. Ne felejtsük sohase, nagy háborúk idején, amikor szép ruhát ölt és bálba megy a halál, alig-alig van öngyilkosság…
Kakas Béla sírba vitte a szép idő titkát.
A sírja volt a titka.
Negyednapon találták meg, amikor rátörték az ajtót. Amikor nem mínusz húsz lett, hanem harminckettő, és a családfők fennmaradtak egész éjjel, rakni a kályhát.
Kakas Béla az ágyneműtartóban feküdt, békességben.
Az ágyneműtartóban élt harminc éve.
Tavaszodván, mikor sóhajtott a rét, Kakas Béla följebb emelte az ágyneműtartó tetejét. S ahogy nőttek a melegek, úgy emelkedett Kakas Béla ágyneműtartójának fedele, mint a világ legmegbízhatóbb barométere, soha el nem romló légkondicionálója.
Aztán beköszöntött az ősz, szigorodott az idő, s Kakas Béla fokozatosan lejjebb és lejjebb vette a légkondit. S karácsony táján lekapcsolta egészen…
Azon a hajnalon sokáig keresték, míg megtalálták a parajdi időtudó embert a minden kényelemmel, összkomforttal berendezett ágyneműtartóban.
És kivitték a parajdi temetőbe, és sokáig álltak hajadonfőtt a sírja körül. Nincsen már ember Parajdon, aki meg tudná mondani, milyen lesz az idő.
A világ pedig eldönthetné, hogy akkor végül is mi a nagyobb veszteség. Ha eltűnne az Eiffel-torony, vagy hogy eltűnt Kakas Béla.
Csakhogy a világ nem nagyon töpreng ilyesmiken. Sajnos. Mert ha töprengene, talán elszégyellné magát, végre…