A hírszerzés ősi mesterség. Ha két ellentétes érdek áll szemben egymással, mindkettő igyekszik kifürkészni az ellenfél gyenge pontjait, megtudni szándékait. Az árulás is ősi mesterség, hiszen haszonért, valós vagy vélt sérelem miatt mindig voltak, akik az övéik ellen fordultak. Civilek és hivatásosak alkotják tehát e finoman, nagy műgonddal szőtt hálót. A szolgálatok az évszázadok során finomították ugyan módszereiket, élen jártak a technikai találmányok hasznosításában, de szerencsére nem voltak mindig elég éberek ahhoz, hogy megvédjék a hatalom érdekeit. Hermann Róbert történészt a XIX. század közepének titkosrendőrségéről kérdeztük.
– Milyen létszámmal és milyen módszerekkel dolgozott 1848 tájékán a császári és királyi titkosszolgálat?
– 1848 előtt a Habsburg Birodalomban viszonylag jelentős létszámú titkosrendőrség működött, nemcsak a birodalom Lajtán túli tartományaiban, hanem Magyarországon is. Ennek pontos létszámát, de még személyi összetételét sem ismerjük, mert a titkosrendőri hálózatot felügyelő Polizeihofstelle iratainak jelentős része megsemmisült, vagy maradandó károsodást szenvedett az 1927. évi bécsi felkelés alkalmával. Ugyanakkor tudjuk, hogy a szervezet emberei szinte minden társadalmi csoportban ott voltak, még a megyei és városi vezetők vagy az országgyűlési követek között is. Jellemző tény, hogy Toldy Ferenc, a nagy magyar irodalomtörténész vagy Klapka József, Temesvár polgármestere, Klapka György honvédtábornok édesapja is rendszeresen küldött jelentéseket. E titkosrendőri hálózat jelentéseiből havi összesítők készültek, s ezek a korszak történetének érdekes, noha komoly kritikával használandó forrásai.
– Volt-e munkamegosztás a magyar és az osztrák szervezetek között?
– Természetesen volt, hiszen a magyar társadalomról, a magyar politikai életről egy kívülről jött hírszerző nehezen szerezhetett információkat. A magyarországi hálózat tagjainak többsége magyar honos – nem feltétlenül magyar nemzetiségű – volt. Kivételt csupán a katonai hírszerzés képezett, amely a birodalmi katonai közigazgatás területi szerveihez, a főhadparancsnokságokhoz kötődött, és személyzetét az országban szolgáló katonák alkották.
– Mit tudott a titkosrendőrség az iratok tanúsága szerint a készülődő forradalomról?
– A hírszerzők – a szakma természetéből következően – fontosnak tartották azt, amit jelentenek, s azt sem tekintették utolsó szempontnak, hogy őket emiatt tartsák fontosnak. Természetesen voltak információik a pozsonyi országgyűlésen készülő ellenzéki akciókról, például Kossuth felirati beszédéről, valamint a pesti ellenzéki mozgolódásokról. Ugyanakkor, ahogy ez forradalmak kitörése előtt lenni szokott, nem érzékeltek nagyobb válságot, mint bármikor a korábbi években. Jellemző tény, hogy míg az 1843–44. évi országgyűlés után, amelyhez a magyar politikai elit nagy reményeket fűzött, s amely meglehetősen csekély eredménnyel végződött, az uralkodókörök a beérkezett jelentések alapján attól tartottak, hogy Magyarországon robbanás fog bekövetkezni, s ezért tervet dolgoztak ki Magyarország katonai megszállására, 1848 telén és tavaszán az itáliai forradalmi mozgalmak miatt Magyarországról inkább kivonták a katonaság egy részét. Miután – máig rejtélyes módon – a birodalmi polgári hírszerzői hálózat 1848 áprilisa után Magyarországon szétzilálódott, az osztrák kormány jobbára a főhadparancsnokságoktól érkező jelentésekre volt utalva, s miután – úgy tűnik – ezek alapján lebecsülték a magyar társadalom ellenállási képességét, ezért mertek 1848 őszén a nyílt katonai intervenció eszközéhez nyúlni.
– Ismeretes azok névsora, akik elárulták a magyar ügyet?
– A Magyarországra betörő császári és királyi csapatok jobbára a hírszerzés szokványos eszközeire voltak utalva: a hadifoglyok, utazók kikérdezése, az önként ajánlkozók által szolgáltatott adatok, az elfogott levelekből leszűrhető információk, illetve a kiküldött járőrök, különítmények által szerzett hírek. Ugyanakkor – a romantikus ábrázolások ellenére – nem tudunk olyan esetről, hogy beépített embereik lettek volna a magyar hadseregben, a minisztériumokban vagy az országgyűlésben. Az azonosítható hírszerzőik jobbára kereskedők, utazók voltak, akik nem rendelkeztek katonai képzettséggel. Speciális volt a nemzetiségi területen harcoló császári és királyi csapatok helyzete, hiszen az erdélyi román és szász, a délvidéki szerb nagyobb, a felvidéki szlovák lakosság kisebb része potenciális hírhozó vagy adatszolgáltató volt; ugyanakkor az e területeken harcoló magyar csapatok nemigen számíthattak a más nemzetiségű lakosságtól származó adatokra. Ez az előny azonban egyáltalán nem látszott a császári és királyi csapatok itteni teljesítményén. Az 1849 nyarán Magyarországot elárasztó oroszok parancsnokai viszont amiatt panaszkodtak, hogy képtelenek voltak a lakosság köréből híreket szerezni a magyar csapatokról.
– A technikai lehetőségeken kívül van-e fejlődés a hírszerzés filozófiájában, módszereiben, vagy olyan szakma ez, amelyik évszázadok óta alapvetően ugyanúgy „gondolkodik”?
– A hírszerzésnek vannak állandó elemei. Ilyen maga a cél is: minél többet megtudni az ellenségről, s ennek érdekében minél jelentősebb és hatékonyabb hálózattal befonni a társadalmat. Ugyanakkor, amennyire megállapítható, egyre több dologra kíváncsi. 1848–49-ben a hírszerzést még csak a csapatmozgások, a szemben álló erők érdekelték. A modern hírszerzés már a szemben álló fél erőforrásait, ipari, gazdasági potenciálját is felméri. A módszerekben is van fejlődés. 1848–49-ben a sajtó nem szerepelt a császári és királyi hírszerzés forrásai között, holott a sajtószabadságban valósággal tobzódó újságírók időnként bizalmas katonai adatokat is közöltek. Manapság elképzelhetetlen a hírszerzés a sajtó figyelése nélkül.
légi összeköttetés
Hétfőtől már lehet jegyet venni a Budapest-Philadephia járatra
