Egy 16 éves fiú naplójából

1973. március 15.

Délelőtt be kellett menni az iskolába. (Az előző évi tüntetés miatt ezt kötelezővé tették, a tanítási szünet ellenére.) A Múzeum-kertben rengeteg munkásőr, katona és rendőr volt, érezni lehetett a feszültséget. Az iskolával moziba kellett menni, ott meghallgattuk a Nemzeti dalt; nagyon jó volt; majd a beszéd után filmet néztünk. Liszt: Szerelmi álmok. 2-kor volt vége, ekkor elmentünk a Március 15. térre. A téren zsaruk voltak, s ha valaki megállt, rögtön ott termett egy, s távozásra kért fel. Az Intercontinentálnál nagy tömeg munkásőr várakozott, s egy Ikarus-busz is tele volt velük. Két negyedikest az iskolából igazoltattak. Nemsokára az öszszes smasszer elment, csak a munkásőrök maradtak, meg a civil zsaruk. Ezután a Kossuth térre, majd a Batthyány-örökmécseshez mentünk, de sehol nem volt semmi, csak a zsaruk. Gézával visszamentünk a Március 15. térre. Ekkor láttunk egy kocsmatölteléknek kinéző embert, aki egy rendőr ezredessel mint kollégával beszélgetett.
Felmentünk a Várba. A Történeti Múzeumból egy jó köteg Nemzeti dalt hoztunk. Mikor visszaértünk a térre, hatalmas tömeg volt, s a Petőfi-szobor előtt nem volt szabad megállni. Elkezdtük osztogatni a Nemzeti dalt, mire rögtön ott termett egy pofa, s kérdezte, mi ez, honnan van. Mondtuk, hogy a múzeumból. Kissé elbizonytalanodott, de nemsokára egy másik civil zsaru kiszedte István kezéből az éppen nála lévő példányokat, és elvitte. Talán kinyomozzák az írás szerzőjét!
Zoltánék hóvirágot hoztak, szétosztottuk egymás között. A rendőrkordon között megállás nélkül haladva letettük Petőfi lábai elé. Egyre több munkásőr lett, s egyszerre parancsszóra elkezdték nyomni a tömeget. A belvárosi templom előtti részen és a híd lépcsőin álltunk meg. Innen is tovább akartak nyomni KISZ-jelvényes krapekok, de nem sikerült nekik. Ekkor bementünk a templomba, s mikor kijöttünk, még nagyobb tömeg volt a téren. Ekkor ismét megnyomták a tömeget, s mentünk vissza. Egyszer csak látom, hogy Bélát két civil fogja közre, ő ellenkezik, mire kicsavarták a kezét. Elkérték a személyijét, odaadta, majd elkezdett futni. Sajnos rögtön elkapták. Felírták az adatait, majd a szoborhoz vitték, ahol már csak munkásőrök voltak. Ezután üvöltést hallotam a templom felől, odarohantam, hát vagy tíz zsaru kergetett egy hazafit. Elkapták és megbilincselték, elvették a személyijét. A hatalmas tömeggel, mely körbevette őket, kiabáltuk: Engedd el! Engedd el! Engedd el!
Pár perc múlva özönlöttek ránk a zsernyákok, mi persze szétfutottunk. Akit elkaptak, annak jaj volt. A Mátyás-pince előtti részen az álló autók között szaladt a tömeg. Egyszer csak egy nagy állami Volgát látok előttem, dühömben rácsaptam a motorháztetőre. A sofőr kiugrott, szegény nem értett az egészből semmit.
A tömeg most a Váci utca elejére, a Kígyó utcához ment. Egymás után érkeztek ezután az üres rendőrautók, s tüntetőkkel megtömve távoztak. De a tömeg nem tágított. Gézával találkoztam itt, s megint zúgott a nép: Engedd el! Engedd el! Géza mellett állt egy jól megtermett ember, s kiabált: Rohadt zsaruk! Géza is kiabált valamit, mire a nagydarab belökte Gézát az idegen nyelvi könyvesbolt kapualjába, lefogta, s rögtön ott termett néhány zsaru is. Benyomták egy rendőrautóba. Heten voltak összesen az autóban, ebből négy zsaru. Géza kérésre odaadta a rendőröknek a nővére fényképezőgépét – benne fénykép a Nemzeti dalról; ebből még baja lehet. Egy másik ember vállán észrevették egy fényképezőgép szíját. Kérdezték:
– Mi ez?
– Semmi!
– Mi van a kabátja alatt?
– Semmi!
Erre kinyitották a kabátját, ott volt egy Yashica fényképezőgép. Elkezdték agyba-főbe verni, amit én is láttam. Nemsokára elmentek, s magukkal vitték Gézát is.
Egyre több embert vittek el, majd néhányan elkezdtek vitatkozni a rendőrökkel. A zsernyákok azt mondták, hogy az őrnagy elvtárs megengedte, hogy elmenjünk a Keleti felé, ott énekelhetünk, de itt nem. A végén mégis elénekeltük ott a Kossuth Lajos azt üzente c. dalt. A forradalmárokról is beszéltek, az egyik civil ruhás smasszer azt mondta, hogy úgy mutathatjuk meg, hogy jó forradalmárok vagyunk, ha a forradalmi ifjúsági napokon jól dolgozunk.
Gézát bevitték a József utcai rendőrlaktanyába. Géza másnap elmesélte, hogy a fényképezőgépes fiúnak útközben kiráncigálták a haját; lehetett hallani a recsegést, amin a zsaruk röhögtek. Amikor kiszálltak a kocsiból, kétoldalon egy-egy smasszer csuklóból hátrafeszítette a kézfejüket, ami nagyon fáj, úgy mentek be az épületbe. A folyosón végig egymás mellett zsaruk álltak. Elszedtek tőlük mindent, majd egy szobába dugták be őket, ahol már hatvanan álltak. A sarkokban négy zsandár ült, s a terem közepén is állt egy. Kétóránként váltották őket, s ha valaki beszélt, azonnal ráförmedtek. Feküdni, leülni nem lehetett, mert alig volt hely, ráadásul hideg kőpadló volt ott. Aki nem viselkedett rendesen, azt kitették egy olyan szobába, aminek a teteje a jéghideg csillagos ég volt. Kb. 10 órakor szólították Gézát, bevitték egy szobába, ahol rádió adó-vevő, gépíró és tíz zsernyák volt. Ott feküdt két papír, az egyiken azoknak a jelentése, akik elfogták és bevitték őt, a másik a káderlapja volt, rajta minden adattal. A jelentésen az volt, hogy azt mondta: Le a kommunistákkal! Pedig ő ezt nem mondta. Amikor kiderült, hogy melyik iskolába jár, azt mondták: Szóval maga nem is kommunista?
Hajnali négyig volt ott, akkor visszaadták a holmiját, és elengedték azzal, hogy most az egyszer megbocsátunk, de ha legközelebb elkapunk, jaj lesz!
Gézát érettségi után többszöri próbálkozásra sem vették fel az orvosi egyetemre.