Győztes csaták, elvesztett csatahelyek

Esztendeig dörgött az ágyú magyar földön, 1848 nyár derekától a következő év augusztusáig, a XIX. század legnagyszerűbb szabadságharcában. Ha egy kicsit méltányos lett volna hozzánk a sors – és a világ –, becsületes küzdelemben kivívjuk függetlenségünket. Ehelyett irdatlan túlerő bevetésével levertek bennünket. Önrendelkezésünk újabb alávetése idegen érdekeknek az első világháborús részvételhez, majd a vereség tragikus következményeihez vezetett. Országrészeink trianoni elszakításával – más történelmi és kulturális értékeink mellett – az utódállamok gondjaira bízták a forradalom és szabadságharc emlékműveit is. A bécsi kamarilla aknamunkájával 1848-ban ellenünk fordított nemzetiségek szemét bántották a magyar hősiesség mementói, Kossuth, Petőfi, az aradi vértanúk szobrai. A mai Szlovákia, Románia és Szerbia területén történt legendás haditetteinkről, majd emlékhelyeik sorsáról szól az alábbi tudósítás.

A Branyiszkói-hágó honvédei

A budavári Hadtörténeti Múzeumban van egy olajfestmény, amelyet sokszor megbámultam kisfiúként. Az elszántság és emberfeletti erőfeszítés máig bennem élő emléke ez a kép: havas, jeges télben, járhatatlan hegyi úton törnek fölfelé a vörössipkás magyar honvédek, erejüket végsőkig feszítve húzzák-tolják hatfontos ágyúikat, súlyos lőszerládáikat. A kép Görgey heroikus téli hadjáratát ábrázolja, amelynek leghíresebb eseménye az 1849. február 5-én megvívott véres branyiszkói ütközet.
Előzménye 1848–49 drámai esztendőfordulója, amikor az osztrák sereg móri győzelme (december 30.) következtében védtelenné válik a magyar főváros. A Kossuth vezette Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) másnap elrendeli a kormány és intézményeinek evakuálását Pestről Debrecenbe. Újév napján menekülők lepik el a szolnoki vasutat és a kerepesi országutat, fölpakolják az országgyűlés iratait, a fegyvergyár gépeit és a bankóprést. A Görgey vezette VII. hadtest azonban ahelyett, hogy keletnek vonulna el Pest alól, Vác felé fordul. A tábornok január 5-én kiáltványt intéz csapataihoz, önállósítja magát az OHB-től, parancsot csak a kormány hadügyminiszterétől fogad el. Napokkal később már messze északon jár a fel-dunai hadsereg: 11-én Verebélynél visszaveri a Vág felől támadó Simunich dandárjait, 15-re eléri Körmöcbányát, elvágva az északról betörő Götz-csapat útját. A hatalmas hegyek övezte katlanból középkori bányavágatokon, átrobbantott régi alagutakon törnek ki a honvédek, és 24-én bevonulnak Besztercebányára. Görgey kétfelé osztja seregét, csapatai a kemény fagyban, erőltetett menetben vonulnak tovább a Garam és a Vág völgyében a vízválasztó felé. Február elsején érkeznek meg a Szepességbe, maguk előtt kergetve Schlick altábornagy hátvédjét. Deym császári vezérőrnagy visszavonul a Hernád völgyében (a december 12. óta Schlick által megszállt) Kassa irányába, tüzérsége azonban az északi útvonalak biztosítására megszállja a Branyiszkói-hágót.
Február 3-án Görgey kitakarítja a Szepességben rekedt osztrákokat, és bevonul Iglóra. További előrenyomulása a Lőcséről Eperjes felé vezető országúton lehetséges, amely a 758 méter magas hágón visz keresztül. A szepesi oldalon meredek szerpentin kanyarog fel a tetőre, ezen kell följutni és áttörni a Sáros felé ereszkedő útra. Február 4-én a Guyon ezredes vezette zászlóalj parancsot kap a hágó elfoglalására. Az angol parancsnok vezetésével a 33-as zólyomi honvédek másnap délre érik el a szerpentin tetejét, majd gyilkos ágyútűzben, tizenkét órás véres közelharcban 5-én éjfélre sorra kiverik 23 megerősített állásukból Deym gróf csapatait. A fel-dunai hadsereg előtt megnyílik az út Kassa és az Alföld felé (Schlick dél felé elmenekült); a hőstett eredményeként február végén megindulhat a hadtörténeti jelentőségű tavaszi felszabadító hadjárat.
Az önfeláldozó haditettet borzalmas vérveszteség árán végrehajtó, zömében újonc honvédalakulat új zászlót kapott „Branyiszkói győzelem” felirattal. A csata emlékére a szepesi magyarok az 1890-es években egyszerű, hasáb formájú kőoszlopot állítottak a hágón átfutó országút mentén. A kis kerttel övezett, feliratos emlékművet 1920-ban az új országurak „hősiesen” felrobbantották (a helyén ma szlovák partizánemlék díszeleg). Hasonló sorsra jutott a nem messze innen 1919-ben készített korotnoki honvédemlékmű, amelynek felirata ez volt:„Itt nyugszanak a meredek branyiszkói hegyoldalon és fennsíkon 1849. február 5. vívott emlékezetes csatában elesett magyar honvédeink, a branyiszkói hősök.” Ezt is megrongálták, majd eltávolították. Trianon után összetörték a közeli Szepesváralja temetőjében 1907-ben felállított, szép honvéddomborművel díszített sírkövet is (képünkön) – de Pozsonyból szintén száműzték Petőfi 1911-ben készült márványszobrát (előbb letörték a fejét); és ledöntötték a Rozsnyó főterén álló Kossuth-szobrot.

Kishegyes vörössipkás vitézei

A szabadságharc elfojtására irányuló katonai támadások már 1848. június elején megindultak déli országhatárunkon, s szünet nélkül tartottak a következő év augusztusáig. Jellasics horvát bán, majd a Karlóca környékén fellázított szerbek serege június 2-án magyar területre lépett, Magyarország hadiállapotba került. Szenttamás erődítményeinek birtoklásáért megindult az egy évig tartó, pokolian kegyetlen küzdelem. Az 1849. évi tavaszi hadjárat idején – amikor Görgey fel-dunai hadteste egyesült Klapka tiszántúli seregével – a déli végeken küzdő honvédcsapatokat is sikerül megerősíteni. Március végétől májusig a mieink kiűzik a Bácskából és a Temesközből Todorovics seregét. Buda visszavételekor (május 21.) hazánk csaknem teljes területe tiszta az ellenségtől.
A már másodjára kimenekült Jellasics július elejére szedi rendbe hadait. Átkel a Dunán, és 12-re eléri a bácskai síkság közepét. A Verbász és Topolya közötti római sáncok és csatornák védelmében lévő honvédek másnap bocsátkoznak ütközetbe a horvát–szerb csapatokkal. Kishegyes község határában július 14-én kerül sor a döntő összecsapásra: a csatatéren újra ott látjuk az angol Guyon (immáron) tábornokot 7000 vörössipkás honvédjével és 42 ágyúval. A 12 ezer fős sereggel, 79 ágyúval támadó horvát bánt a magyar lovasság és gyalogság egyetlen heves rohammal visszanyomja, jobb szárnyát szétszórja.
A kishegyesi győzelemmel sikerült egy időre visszavetni a délszláv előrenyomulást a Duna mentéig, ám sajnos ez volt az utolsó katonai sikerünk a szabadságharc magyarországi frontjain.
Az ütközet emlékére 1887-ben állított obeliszket az utódok kegyelete. A hatszor hat méteres területen vasráccsal körülvett márványoszlop négy lapján felirat hirdette a magyar honvédek önfeláldozó hőstettét. Ez az emlékmű sem sokkal élte túl a trianoni határváltozást, de a szerbek eltüntették az aradi mártír tábornokok: Schweidel József zentai, Kiss Ernő becskereki és Leiningen-Westerburg Károly törökbecsei szobrát is.

A Nyerges-tető székely védői

Amikor Kishegyesnél utoljára győztek honvédeink, Erdélyben a Bem tábornok vezette sereg egyik kemény csatáját a másik után vívta. Az északi és keleti hágóinkon beözönlő cári hadakból negyvenezres alakulat érkezik Moldva felől, parancsnokaik, Lüders, Rüdiger és Szkarjatyin kopóként vadásznak a lengyel szabadsághősre. A július 9-én még Besztercét birtokoló Bem kiáltványt intéz az erdélyiekhez, másnap még megver egy, a Borgói-hágón beérkezett orosz hadtestet, majd dél felé fordul. Úti célja Háromszék, ahol a szászokkal határos vidéken ádáz küzdelmet vívnak a Gál Sándor ezredes vezette székely nemzetőrök a császáriakkal. „Lüders csak most ismerte fel, mi a székely, belátta, hogy Brassót nem hagyhatja oda addig, míg az Oláhországban lévő császáriak fedezésére be nem érkeznek” – írja Kővári László Erdély szabadságharcáról szóló korabeli krónikájában. Július 2-án a kökösi Olt-hídnál kerül sor fontos csatára a hatezer fős székely csapatok és az osztrák–orosz erők között. A hídfőnél ágyúgolyótól találva elesik az ágyúöntő Gábor Áron. Honvédeink számára megkezdődik a végjáték: a muszka lovasság végigüldözi Gál szétbomló egységeit a Háromszéki-medencében. Csak az menti meg őket a felmorzsolódástól, hogy 17-re megérkezik Kézdivásárhelyre Bem tábornok. A lengyel nemhogy megadáson gondolkodna, de hirtelen mozdulattal három nap múlva az Ojtozi-szoroson kiront Moldvába, július 22-én az ottani lakosságot próbálja feltüzelni az oroszok ellen, s másnap Bákóig kerget vissza egy kisebb cári dandárt. Bem 25-én tér vissza (Petőfi Sándor őrnagy ekkor találkozik vele Berecken, utoljára még hat napig tartó életében), majd elindul Marosvásárhely s végül Segesvár felé.
1849. július 31-én a Segesvár melletti síkon elveszett az utolsó erdélyi ütközet, ugyanott „elveszett a magyar Beranger” (Kővári). Bem az életéért fut török felségterületre, míg a Gál Sándor vezette maradék honvédség hazafelé, Csíkba, Gyergyóba menekül. A Felső-Háromszéket és a Kászoni-medencét Alcsíktól elválasztó hegyláncon a Nyergesnek nevezett tetőn át vezet az út. Augusztus első napján az erre visszavonuló székely nemzetőrök a közel nyolcszáz méteres hágón foglalnak el védőállást. A meredek szerpentinen Tuzson János őrnagy parancsnoksága alatt a 86. székely gyalogoszászlóalj maradék honvédei még egyszer, utoljára megütköznek a nyomukban lihegő császári katonákkal. Az ágyúpárbajjal kísért összecsapás csak azért nem járt nagyobb véráldozattal, mert az üldöző fősereg közben az Olt völgyében átjutott Csíkba, s ezután nem volt értelme a székely állások további ostromának.
A Nyerges-tető hős nemzetőrei emlékére 1897-ben állítottak emlékoszlopot közadakozásból a Bukarestben élő székely magyarok, felirata szerint: „honfiak és honleányok”. Ez az egyszerűségében is mutatós kőobeliszk ma is megvan. Megóvta a pusztulástól az a körülmény, hogy mindmáig színmagyar területen, a Székelyföld intakt peremvidékén található, ahová már nem jutott el a trianoni utódok dühöngése. Másutt, a szem előtt lévő helyeken máig sincsenek biztonságban a romániai magyar emlékművek. Az eredeti, 1897-ben készült Petőfi-szobrot 1922-ben titokban el kellett menekíteni Segesvárról; Aradon lerombolták Kossuth szobrát, és a vértanúk eltávolított aradi emlékművének nyolc évtizedes hányattatása napjainkig sem ért véget.
Ez a sors jutott a XIX. századi magyar hősiesség emlékműveinek a XX. században.