História a partecédulákon

Polgári körökben századok óta az a szokás járja, hogy a hozzátartozók halálhírét gyászkeretes nyomtatványokon – a német és a magyar kifejezéseket oly szívesen elegyítő pesti nép szóhasználata szerint: partecédulákon – tudatják a világgal. Nemzeti könyvtárunknak igen gazdag gyűjteménye van az ilyen jellegű kisnyomtatványokból.

A közember nem is gondolná, hogy a történészek számára milyen figyelemreméltó forrásanyag lehet a gyászjelentések sokasága. Bona Gábor hadtörténész például, aki harminc éve kutatja az 1848–49-es szabadságharc históriáját, könyv alakban foglalta össze azokat az értékes információkat, amelyekhez az Országos Széchényi Könyvtárban föllelhető gyászjelentések áttanulmányozása során jutott. Március 15. előestéjén ezekről is kérdeztük a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos tanácsadóját.
A XIX. század magyarságának meghatározó élménye volt az 1848– 49-es forradalom és szabadságharc – mondja Bona Gábor. – Akik részt vettek a szabadságharcban, a közvélemény szerint hősöknek számítottak. Függetlenül attól, hogy az illető bádogosmester vagy főnemes volt, a kiegyezés után fejfáikon, gyászjelentésükön mindenképpen feltüntették: ’48-as honvédet vagy honvédtisztet kell tisztelni az elköltözöttben. Akármilyen nagy kort értek is meg, akármilyen érdemeket is szereztek későbbi munkálkodásuk során, az alig tizenkét-tizennégy hónapos eseményre voltak a legbüszkébbek egész életük során. A kiegyezés utáni hivatalos rehabilitáció és köztisztelet nyilvánult meg abban is, hogy a ’48-asok általában díszsírhelyre kerültek. Szóba nem jöhetett, hogy a család temettesse el őket! Így volt ez még akkor is, ha ’48-as szolgálatukért csak az 1890-es évektől kaptak nyugdíjat, állami megbecsülést. Időnként persze olyan gyászjelentésekre talál a kutató, amelyen vastag betűkkel tüntetik fel, hogy ’48-as honvédtiszt volt a megboldogult, noha a szabadságharc teljes irodalmát, levéltári anyagát áttekintve sem bukkanhatunk rá a nevére. Több oka is lehet ennek: nem ért el tiszti fokozatot az illető, utódai viszont honvédtisztként őrizték meg emlékezetükben. Vagy: nemzetőr volt, nem honvéd, s a nemzetőrök nem mind vettek részt a szabadságharcban. De az is megeshetett – a világ oly gyakran ismétli meg önmagát! –, lódítás volt az elköltözött 1848-as közszereplése, nem más, ahogyan a XX. század utolsó harmadában is oly sok, senki által nem ismert németverő partizánt búcsúztatott a magyarság…
– Történelmi regények, visszaemlékezések jelzik, hogy az a nemzedék, amelyik fiatal fejjel harcolta végig a szabadságharcot, a bukás után, várfogságra ítélve, emigrációba kényszerülve, idegen seregbe sorozva olyan lelki sebeket szerzett, amelyekkel, ha magas kort ért is meg, ami nem volt túl gyakori eset, nem volt képes olyan méltósággal végigélni az életét, ahogyan azt a kívülálló egy szabadságharcosról gondolta volna.
– Tizen-, huszonéves egyetemisták, joghallgatók, orvostanhallgatók, teológusok, ifjú mesterlegények álltak be önként és ezrével a honvédseregbe. Hazaszeretetükért megszenvedték a maguk sorsát. Ott voltak a csaták tűzében, a forradalom bukása után pedig fegyház vagy besorozás várt rájuk. (Körülbelül ötvenezer volt honvédet soroztak be a császári seregbe.) Aki meg is úszta büntetés nélkül, ’48-as szerepe miatt nem kaphatott hivatalt. Tizenhét évig, 1867-ig tartott ez az állapot, akkor azonban ez a sokat szenvedett korosztály igazi sorsjóvátételben részesült. A kiegyezés után a vármegyei életben, a közigazgatásban, az országgyűlési munkában is jelen lehetett a ’48-as honvédtiszt. Közülük nem is egy megkapta a Ferenc József-rendet, a királyi tanácsosi címet, császári és királyi kamarás is lehetett belőlük. Ezen lehetőségek és adományok által azonban e hősies nemzedék számos tagja messzire került ’48-as forradalmi eszméitől, egyletekbe tömörülve őrizték csak a múltat. Budavár bevételének évfordulójára, minden évben együtt emlékeztek a Szent György téren, de a hétköznapokon kettévált e nagy generáció. Volt, aki elfogadta a deáki eszméket, volt, aki ’48-, és volt, aki ’49 vívmányait hangoztatva élte le életét.
– Megemlékeznek-e a gyászjelentések azokról a ’48-as ifjakról, akik Világos után az emigrációt választották, és az 1867-es közkegyelemmel sem élve, szülőhazájuktól távol fogadták a halált?
– 1848-as honvéd halálhíréről értesítő partecédulát, amely messzi földről érkezett volna, egyetlenegyet sem találtam. A környező országokból, Horvátország vagy Ausztria területéről valót igen. Az emigránsok döntő többsége a kiegyezés hírére hazatért, és beilleszkedett az ország új életébe. Ki így, ki úgy… Klapka György tábornok például ismert vállalkozó lett. A száműzötteknek csak töredéke maradt továbbra is idegenben. Türr István, aki az olasz újraegyesítésben oly kiemelkedő szerepet játszott, Victor Emanuel király szárnysegéde lett, olasz királyi altábornagy, mellesleg pedig, mint híres mérnökember a Korinthoszi-csatorna megtervezője. Volt, aki Amerikában maradt. Mint például az a hazánkfia, Stahel-Számvald Gyula, aki az amerikai polgárháborúban az északi hadsereg altábornagya, a legmagasabb amerikai katonai kitüntetés tulajdonosa lett. Amerikában olyan dicsfény övezte, amilyen idehaza aligha várt volna rá. Páran – élen Kossuth Lajossal – azért nem tértek haza, mert nem fogadták el a kiegyezést. Életük végéig azt hangoztatták, csak akkor költöznek vissza szülőföldjükre, ha Magyarország valóban szabad lesz.
– Március 15-én heves érzelmektől fűtött megemlékezéseket tartunk (ha tartunk), Petőfiről és Kossuthról beszélünk (ha beszélünk), de nem sokat foglalkozunk azzal a seregnyi fiatal emberrel, akikből a szabadságharc honvédő serege összeállt. Nem is igen tartja számon a közgondolkodás, milyen katonák lettek belőlük. Lelkes amatőrök? Felkészült, fegyelmezett honvédek? Egyáltalán, a korabeli hadviseléshez mérve, mennyire volt ütőképes a szabadságharcos magyar sereg 1848-ban?
– A forradalmi lelkesedés általában nem szokott katonai szakértelemmel párosulni. 1848–49-ben azonban azért sikerült olyan, európai színvonalú magyar hadsereget létrehozni, amely bizonyos jellemzőivel a korabeli, hagyományos hadseregeknél is különbnek bizonyult, mert a tudati elem a szakmaisággal párosult benne. A császári s királyi hadseregtől harmincezer, évek óta szolgáló katona és ezerötszáz császári tiszt (hét-nyolc éves korától katonaiskolában tanulta a mesterséget) állt át a szabadságharc oldalára. Ez a képzett, fegyelmezett csapat alkotta az alapját annak a honvédseregnek, amelyhez mintegy százötvenezer embert soroztak be, több ezer tanult ifjút, parasztokat, iparosokat, kétkezi munkásokat. A tanult ifjak, akik a szó legteljesebb értelmében halálosan komolyan vették a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát, a kiképzés hónapjaiban, tábortűz mellett, csatára várva lelkesítették a többieket, Petőfi verseit olvasgatták, a forradalmi eszméket népszerűsítették. Azért volt csodákra képes a ’48–49-es honvédsereg, azért tudta 1849 tavaszán fölszabadítani az ország területének nyolcvan százalékát, mert a korabeli hadászati elvekhez, a szigorú fegyelemhez, amelyet a császári seregből érkező tisztek honosítottak meg, olyan eszmei, politikai célok társultak, amelyekért egy emberként lelkesedett a közkatona és parancsnoka. Két európai nagyhatalom fegyveres erejének az együttes fellépésére volt szükség, hogy ezt a csodálatos sereget megadásra kényszerítsék.
– Nem osztotta meg, nem hűtötte le ezt a kellő szakértelemmel kiképzett és lelkes sereget az a sok vita és ellenségeskedés, amely a felső vezetést jellemezte ez idő tájt (is)?
– A közkatonák keveset tudtak arról, ami „odafönt” történt. A tisztek talán többet. A nemzetet, akár 1956-ban, akár 1989-ben, 1848-ban és ’49-ben is közös cél fogta össze, a régi rend eltüntetésének vágya. A belső viszályok, Kossuth és Görgey vitája, a hadvezérek közötti nézeteltérések nem voltak és nem is lehettek olyan meghatározóak, mint ahogyan azt a történelemtudomány korábban oly szívesen hangsúlyozta. A hadi eseményeket az osztrák–orosz túlerő határozta meg, nem a felső vezetés megannyi nézetkülönbsége. Ha Kossuth és Görgey között teljes lett volna az egyetértés, a szabadságharcot akkor is eltiporta volna a rettenetes katonai túlerő. Még csak az sem mondható, hogy a kettejük közötti nézeteltérések siettették a szabadságharc bukását.
– Nálunk, magyaroknál gondosabb népek pontosan tudják, gyermekeiknek meg is tanítják, hogy nagy nemzeti küzdelmeik mekkora véráldozatot követeltek. A napóleoni háborúkban, mondják a franciák, félmillió honfitársuk veszítette el az életét. Mi, magyarok, összeszámoltuk valaha, hogy hány honvéd lelte halálát az 1848–49-es szabadságharcban?
– Pontos felmérések soha nem készültek, becslésekre vagyunk utalva. Elsősorban azokra az osztrák hadijelentésekre hagyatkozhatunk, amelyeknek megvolt az a sajátosságuk, hogy a saját veszteségüket kisebbítették, az ellenségét nagyobbították. Fényes Elek még a forradalom előtt komoly kutatások alapján állapította meg, hány lakója volt az országnak. Az 1850-es években is készültek népességfelmérések – ezek összevetésével lehet arra következtetni, hogy mintegy százezer ember veszítette életét az 1848–49-es szabadságharcban. A harci cselekményekben, a polgárháborús eseményekben, a bukást követő megtorlások áldozataként. Nem mind magyarok, nemzetiségiek is voltak közöttük, nem is kis számban.
– Vannak-e még olyan fehér foltjai a szabadságharc hadi történetének, amelyeknek a felszámolása a XXI. századi történészek feladata?
– A szabadságharc katonai történetéről már 1850-ben megjelent egy osztrák hadtörténeti összefoglalás, amely egyrészt az osztrák, másrészt a zsákmányolt magyar iratanyag alapján készült. Azóta is több summázat látott napvilágot, nem fordulhat tehát elő, hogy arról a csatáról, amit győzelemként tartunk számon, idővel kiderítik, hogy elveszítettük. A kutatókat ma már a részletek, az okok és a miértek foglalkoztatják. Miért szenvedett például vereséget 1849. január 5-én, a kassai csatában a viszonylag nagy létszámú magyar sereg? (Mert a 22. honvéd zászlóaljnál csak az első és a hatodik századnak volt puskája, a sereg kétharmada kaszával, kapával nem tudott ágyútűzben helytállni.) Vagy: mi történt volna, ha 1849 nyarán Görgey elképzelése valósul meg, ha Komáromnál összpontosítják a magyar katonai erőket, és nem a Tisza–Maros szögében, ahogyan végül Kossuth – Dembinszky tábornok javaslatára – döntött, az ország kétharmadának harc nélküli feladásával?
– Kossuth Lajos születésének kétszázadik évfordulóján, villanásnyira bár, de reflektorfénybe került ennek a nagy formátumú államférfinak a hadászati kérdésekben tanúsított dilettantizmusa. A bicentenáriumi ünnepet nem illett volna beárnyékolni a kérdéssel, amit azonban egyszer s mindenkorra elhallgatni sem szabad: 1848–49 egyik nagy tragédiája, hogy döntő pillanatokban olyan ember mondta ki a végső katonai parancsot, aki nem értett a hadviseléshez.
– A szabadságharc kezdetén csakugyan nem értett Kossuth a hadászati kérdésekhez, a szabadságharc végére azonban – levelezéséből egyértelműen kiderül – nagyon sok mindent megtanult. Katonai parancsait például ekkor már pontos terminológiával, szabatosan tudta megfogalmazni. A baj az volt, hogy amikor nagy döntések előtt állt, nem azoknak a véleményét fogadta el, akiknek a hadászati észrevételei indokoltak lettek volna. Különös előszeretettel hagyatkozott Dembinszkyre, ahelyett, hogy a Görgey által felvetett elképzeléseket megfontolta volna.