Kísért a balkáni múlt

Hiábavaló kísérletnek minősítette nemrégiben az ellene készült merényletet Zoran Djindjics, mondván, ezzel nem lehet megállítani a demokratikus reformokat. A szerb kormányfő sajnálatos módon tévedett. Túl optimistán ítélte meg országa helyzetét, s nem vette komolyan a figyelmeztetést. Az igazság ezzel szemben az, hogy Szerbia beleragadt közelmúltjának posványába. Nem tud szakítani – szembenézni és leszámolni – az utóbbi másfél évtizedes szerepével az általa indított, ám végül már számára is ellenőrizhetetlenné vált balkáni eseményekkel. Kísért a múlt, s Szerbia nem képes önmaga fölé emelkedni. Ezért torpantak meg a reformok, ezért nem képes elfogadható megoldást ajánlani a koszovói kérdésre, többszöri nekifutás ellenére sincs elnöke, s nem tud leszámolni a hatalomba beépült alvilággal sem. Nem képes megtisztulni, így aztán előrelépni sem. A korábbi hatalom ugyanis ügyesen – „közös megegyezés alapján” – jórészt átmentette magát a mostani „demokratikusba”. Szerbia lényegében még mindig háborúban van. Annak ellenére, hogy éppen Zoran Djindjics volt az, aki a Milosevics elleni felkelés egyik kulcsembereként, majd miniszterelnökként a vezér kiadatásával, a bűnözés elleni harc meghirdetésével talán a legtöbbet tette azért, hogy Szerbia legyőzze önmagát. Mindez azonban kevés volt. A volt titkosszolgálattal öszszefonódott alvilág még mindig túlságosan közel van a politikához, s lényegében megoszlik a táborok között. Ezért lehetséges, hogy a közelmúlt módszerei köszönnek vissza a leszámolásokban, a mindennapokban is gyakori a viták erőszakos rendezése, s világos nappal a parlament előtt lőhetik le a kormányfőt. Így aztán bármilyen szomorú is, a szerb demokratikus átalakulás helyzetét nézve a tegnapi merénylet annyira nem meglepő, s nagyon is beleillik a a lehangoló összképbe.
A Balkán e részén egyébként sem szokatlan, hogy az emberek fegyverrel adnak nyomatékot véleményüknek. Errefelé az élethez való jog bizonyos mértékig mindig is veszélyeztetett volt. Az erőszaknak a mentalitásban, a politikai kultúrában is gyökerező hagyománya van. A Balkánon soha nem voltak ritkák a politikai merényletek. Rigómezőn Milos Obilics Murat szultánt gyilkolta meg, míg Szarajevóban Gavrilo Princip végzett Ferenc Ferdinánddal. Jellemző az is, hogy a gyilkosra mindkét esetben egy kicsit hősként tekintettek. Az elmúlt évtized ezt a mentalitást más oldalról erősítette. A Milosevics-rendszer a politikába emelte a kriminális szférát, a háborúk, a nemzeti sértettség pedig végletekig lerombolták a közmorált. Egymást érték a titkosszolgálatok által kreált véletlen balesetek, a véres leszámolások. Az áldozatok főképp ellenzékiek voltak, de erőszakos halállal végezte az egykori martalócok mai utóda, Arkan is.
Ezt a múltat nehéz meghaladni. A háború vége, Milosevics eltávolítása óta eltelt idő túlságosan kevés volt ehhez. Főleg úgy, hogy e terhes örökséget a mai politikai elit is sokszor nyíltan magáévá tette. A maffia így máig politikai fedésben van, hiszen szolgálatai sokaknak jól jönnek. Ezt a hálót szándékozott szétszakítani Djindjics, az alvilág azonban hamar válaszolt.
Az üzenet egyértelmű. A politikával összefonódott maffia nemet mond az átalakításra, a reformokra, az európaizálódásra. Az alvilág ma még megbüntetheti az érdekei ellen törőket Belgrádban, abban azonban igaza volt Djindjicsnek, hogy hosszú távon nem győzhet.