Kusza március

Kifelé a hosszú télből, befelé egy bármely pillanatban kitörhető háborúba, ambivalens hangulatban ért ez a március. Szokásomtól eltérően napról napra figyelemmel kísértem az időjósok pusmogását, főképp a Kárpátaljára, a Felső-Tiszára vonatkozó baljós híreket, hogyan torlódnak össze szülőföldemen a jégtáblák az öreg folyón, és mekkora havak gyűltek odafönn a Kárpátok – immár kopárra sarabolt – bércein, mert olyan zöldár fenyeget onnan újra, mint annak a rendje.
Évkezdő és immár családi hagyománnyá vált kirándulásunk, amely általában február végére esik – hóvirággal, martilapuval, sokszor ibolyával meg kék csillagvirággal is –, most igencsak kitolódott. Hóvirág csak a védett kertekben virít, ami pedig az Óbudai-sziget árnyékos zugaiban előbukkanó csillagvirágokat illeti, azok csak a szikleveleiket dugták ki tétován a lucskos, itt-ott hófoltos avarból, és láthatóan az idő jobbra fordulását várták. A sziget egyik Duna-ágán még jégtáblákat is láttam, és a téli madárvendégek – bukórécék, vöcskök és szárcsák –, amelyek már valahol finn rokonaink vizein szoktak ilyenkor hancúrozni, úgy bukdostak itt az öreg Dunán, Hadrianus császár romos villája közelében, mintha örökké itt akarnának maradni. A varjak is a bolondját járatták velem, hol észak felé gomolygott fekete seregük, hol meg vissza, mintha maguk sem tudnák eldönteni, hányadán állnak ezzel a kusza márciussal.
Fekete seregük, amelyről többnyire hollós királyunk szokott eszembe jutni, akinek baljós hadai hajdan Bécsnek büszke váráig masíroztak, most inkább a közeli háborús fenyegetést juttatták eszembe. A bizonytalan híreket és félhíreket, kiszivárogtatásokat és szóvivői ötölést-hatolást titkos repülésekről, még titkosabb „védelmi kiképzésekről” és egyéb, számomra homályos ügyekről. Mint költő, akinek a kor lelkének benső rebbenéseire kell figyelnie, nem lehetek nem pacifista. Fekete kísértetként bujkál bennem az egykori „békeharc” körüli balgatag szószaporítás, amikor meg kellett különböztetni a jó fegyvert, a miénket, és a gonoszt, az ádáz ellenségét, amely éjt nappallá téve fenekedik dicső vívmányainkra…
Nehéz derűsen fogadni ezt a mostani kikeletet. Mégis, ahogy napi barangolásaim ide-oda vetnek a városban, és meg-megpillantom a kertek fenyői alatt felfénylő hóvirágokat, igyekszem borongós kedvem a mindenkori újjászületés, a remény hullámhosszára ráhangolni. Teszem pedig ezt a magam – immár több évtizedes – hagyománya szerint Szécsi Margit elfeledett, mégis messzire világító versét mormolva:

„Szép március, szeles, fényes,
sűrű ibolya-fejékes,
olvad szívemről a bánat,
kitűzhetem öreg kokárdámat.

Szép március, szeles, fényes,
sűrű ibolya-fejékes,
csontomat vizeid mossák:
ragyogj nekem, örök világosság!”