Batthyány kivégzése után megkezdődött a foglyok futószalagon történő bírósági procedúrája és az ítéletek végrehajtása. A tizenhárom katolikus pap közül Laky Demeter csornai premontrei szerzetest október 14-én vitték kihallgatásra, és másnap hirdettek ítéletet ügyében. Szobatársaitól elbúcsúzott, és újdonsült ismerősei már el is siratták, mivel a közlékeny porkolábtól hamarosan megtudták, hogy a „független” bírósági ítélet előtt előkészítették számára a siralomházat. Semmi reményük sem volt már arra, hogy e világon viszontlássák a tudós pap-tanárt, amikor Laky váratlanul ismét megjelent közöttük a 7. pavilonban. Különös dolog történt, Laky Demeter a bíró előtt érezhette meg a Gondviselés kezét: ugyanis ott, a tárgyaláson, ítélethirdetés után tudta meg, hogy Haynaut aznap váratlanul Bécsbe rendelték, és a véreskezű, beteg lelkű mészárost Johann Kempen tábornok helyettesítette. Az ő jóvoltából pedig a hadbíró megkegyelmezett neki és sok más elítéltnek. Kivégzés helyett nyolc év várfogságot kapott. Nyolc év vasban! Mi lehetett a bűne? Amikor katonai szolgálatra volt szükség, nemzetőrnek állt, és déli határőrizetre vezényelték. De nem ezt vetették a szemére elsősorban: a kihallgatáson azzal vádolták, hogy szónoklataival több kárt okozott az osztrákoknak, mint egy kisebb hadsereg. Ez bizonyára túlzás, de mi mást lehetne elvárni egy retorikát és poétikát tanító szerzetestől, mint hogy legjobb tudásával, ékesszólásával segítse a szabadságharc ügyét?
Amikor Jellasics betörése után feloszlatták a nemzetőrsereget, Laky visszavonult Keszthelyre a gimnáziumi katedrájához. „Forradalmi teendője” legközelebb akkor akadt, amikor 1849 nyarán váratlanul a kisvárosba érkezett Noszlopy Gáspár Somogy megyei kormánybiztos, és a feltüzelt, éljenző hazafiaknak nem csekély ékesszólással ecsetelte, hogyan szervezte meg maguknál a megyei nemzetőrséget. Majd váratlanul megszavaztatta a keszthelyi polgárok elöljáróival, hogy itt is fölkelést szerveznek; kitűzték a napot is, amikor erőiket egyesítve, öntevékenyen az osztrák Nugent tábornok által megszállva tartott Nagykanizsa felszabadítására indulnak. Laky Demeter azt a megtisztelő feladatot kapta, hogy az egész akciót megszervezze, és csapatait a somogyi nemzetőrséghez vezesse. A kínos teendőre élete végéig úgy emlékezett vissza, hogy inkább vonulna még néhány évre az olmützi kazamatákba rabláncra, minthogy népfelkelést szervezzen Keszthely környékén. A lelkes vivátozás után ugyanis a nép szétszéledt, a premontrei szerzetes pedig egyedül maradt a nemes feladattal.
Valahogyan azonban sikerült ékesszólásával hadba szólítania az embereket, és a botokkal, kaszákkal felfegyverzett sokaság el is indult Kanizsa felé. Szerencsére még útközben hírül vették, hogy az osztrákok megkezdték a visszavonulást, a felkelők vezetője pedig, látván a gyengén felfegyverzett csapatot, elrendelte az azonnali visszafordulást, nehogy császári katonákkal találkozzanak szembe. Laky gyorsan egy búzatáblába vezette embereit, és lélekre ható szónoklatot tartott nekik arról, hogy kis csoportokban induljanak haza, és békésen térjen minden népfölkelő otthonába. A tragikomikus népfelkelés ezzel véget is ért.
A szabadságharc végkifejlete azonban még hátravolt. Kossuth proklamációjának megfelelően rögtönzött népgyűléseket tartottak, Laky pedig fáradhatatlanul magyarázta a teendőket, járta a településeket. Ebbéli tevékenységének az lett a következménye, hogy amikor a császáriak elfoglalták Keszthelyt, rögtön halálra keresték a premontrei szerzetest, aki jobbnak látta, ha egy plébános barátjánál, Jeruska Jánosnál húzza meg magát hosszabb-rövidebb időre, három, szintén veszélyeztetett szerzetestársával együtt. Hogy ki volt az árulójuk, nem tudni, de még aznap, szeptember 7-én éjszaka elfogták őket, majd kalandos utaztatás végén kerültek a pesti Újépületbe.
Az ítélethirdetést követően, november 23-án indították őket Olmützbe. Pozsonyig hajóval, majd onnan vonattal szállították tovább a rabokat. 1853-ban átvitték a josefstadti vár börtönébe, ahonnan 1854. október 14-én amnesztiával szabadult. Laky Demeter négy évig hordott rabláncait emlék gyanánt három forintért vásárolta meg a börtönőrtől, majd hazaindulhatott Csornára.
A szabadulással persze nem jött el a teljes szabadság. Tanításról például egy ideig szó sem lehetett. Írói munkássága viszont ezekben az években teljesedett ki, bár könyvei megjelentek már a forradalom előtt is. Még szabadulása évében, 1854-ben kiadta „Irályrendszer, vagyis szerkesztésmódja a gyakorlati életben eléforduló irásmű-nemeknek” című tankönyvét, amely hamarosan felkerült a bécsi cenzúra jegyzékére.
Hosszú ideig csak apró írásokat, alkalmi köszöntőket jelentetett meg. Legnagyobb könyvsikere az 1862-ben kiadott „Irály- és költészettan” című gimnáziumi tankönyve volt, amely kilenc kiadást ért meg.
Az elnyomatás kemény évei alatt, amikor tanítást nem vállalhatott, házgondnoksággal bízták meg elöljárói, majd préposti titkár lett. Miután visszatérhetett a katedrára, a premontrei növendékeket tanította, majd hamarosan perjel lett.
Aligha tekintette pályája csúcsának, de örömmel fogadta az 1887-es kitüntetést, mikor is a Ferenc József-rend lovagkeresztjét kapta meg. A bátor szerzetest, aki a szabadságharcban nemzetőrtisztként, majd az Újépület foglyaként számíthatott az elkerülhetetlen végre, késő öregségében, nyolcvannégy éves korában Csornán érte a halál 1902. augusztus 2-án.
Németország
Kötelező sorozásra készül a német kormány, a fiatalok kétségbeestek
