Hol találok egészséges ivóvizet?

Két hatalmas robbanás rázta meg 1986. április 26-án este az ukrajnai Pripjaty folyó melletti Csernobilt. Az atomerőmű környéki harminc településről százötvenezer embert kellett kitelepíteni. A tragédia áldozatairól és veszélyeztetettjeiről – az 1986 után születettek testi és lelki károsodását érintő kérdésekről – Ukrajnában manapság nemigen esik szó. Becslések szerint a Csernobilhoz közel eső területen a lakosság mindössze 27 százaléka egészséges. A minap azokkal a gyerekekkel és kísérőikkel beszélgettünk Lellén, akiknek május első felében megadatott két hét balatoni üdülés.
– Kolduló barátként járom az országot, hogy egy-egy napos kirándulásra elvihessük a gyerekeket a Balaton mellől. A világ atomerőműveihez eljuttatott felhívásunk visszhangtalan maradt. Paks 1996-os elutasító döntését követően nem is nagyon reménykedhettünk abban, hogy a határainkon túli erőművek reaktoronként ötezer dollárral segítsék a veszélyeztetett körzetben született gyerekek rehabilitációját és gyógykezelését. Azóta csak kínkeserves munkával tudjuk elérni, hogy nyaranként legalább negyven ukrajnai kiskorú egészséges környezetben töltsön el két hetet – mondja Köves István, az 1986-ban történt katasztrófa után született csernobili gyerekek gyógykezelésére alakult nemzetközi Koliszka-Bölcső Alapítvány operatív igazgatója. – Nem sikerült állandó magyarországi otthonhoz jutnunk – bár szerettük volna megkapni az egykori somogyvári kastélyt –, ezért az üdülési előszezon szállodai árkedvezményeit igyekszünk kihasználni.
Körülül néhány fiú és lány a lellei Tiffany Hotel teraszán. Vova, a tizennégy éves nyurga srác vidáman kérkedik magyartudásával. Megmosolyogtató kiejtéssel olvassa fel egy cetliről a napszaknak megfelelő magyar köszönéseket, és a kérdő mondatok között a legfontosabbat: – Hol találok egészséges ivóvizet? Gyanítom, odahaza, a Csernobiltól alig 80 kilométerre lévő Makarovban már az óvodások is tudják, hogy mi a kérdések legfontosabbika.
– Che Guevara, Fidel Castro, Joszif Visszarionovics, Kucsma – sorolja a „híres történelmi személyiségek” nevét Vova, és kérdően néz rám: Vajon tudom-e, kik ők? Az egyébként víg kedélyű fiúcskának elképzelése sincs arról, hogy mire költi majd a magyarországi nyaralásra kapott tízdollárnyi költőpénzét. – Jó itt, a Balatonnál, csak az a baj, hogy nem lehetünk otthon a győzelem napi díszszemlén. Tudja, milyen szép, ahogyan vonulnak a katonák meg a tankok?
Közben megérkezik Tatjána, a szőke, negyven év körüli doktornő, a kissé fiatalabbnak látszó, szűkszavú tanárnő, Lena, aki a kijevi rendőrségnél dolgozik, és a csoportvezető, Mikova Ivanovics. Ő az ukrán belügyminisztérium embere. A Lellén üdülő tizenévesek azoknak a tűzoltóknak és rendőröknek a gyerekei, akik részt vettek a katasztrófaelhárításban, illetve a Csernobilban és környékén élők evakuálásában. Ezért neveztek ki belügyi embert a csoport vezetőjévé – tudom meg Mikova Ivanovicstól.
– Engem az ukrán polgárok kértek meg, hogy jöjjek a gyerekekkel Magyarországra. Ezek a gyerekek nem betegek, igaz, néha fáj a fejük és a torkuk, mert állítólag sérült az immunrendszerük. Néhánynak itt, a Balatonnál is fáj a feje. Amúgy egészségesek – világosít fel a doktornő.
Azt viszont nem tőle, hanem a magyar származású és a katasztrófa idején Kijevben dolgozó orvosprofesszortól, Lyávinec Antal perinatológustól tudom, hogy a tragédia után született Csernobil környéki gyerekek gyakrabban betegeskednek, mint a másutt nevelkedő hasonló korúak, továbbá hogy szüleik is gyakrabban kényszerülnek kórházi gyógykezelésre. És várható, hogy a genetikai rendellenességek még sok generáción keresztül kimutathatók lesznek.
Kérdésemre, hogy milyen ma Csernobil, a csoportvezető csupán annyit mond, hogy a környékén egy 30 kilométeres zóna el van kerítve, s abból mindenkit kitelepítettek. Ott már nincs élet.
– Az én nagyapám is részt vett az evakuálásban. Utána kórházba került. Ő most 62 éves, és jól érzi magát – szól közbe Alah, a tizenkét éves kijevi kislány. Barátnője, a vele egykorú, szintén kijevi Másenka pedig arról beszél, hogy nemcsak az iskolában tanulnak Csernobilról, hanem a szüleik is mesélnek nekik a tragédiáról. – Édesanyám emlékezetében az maradt meg, hogy a nagy robbanás után egy nagy vonulás következett. Csak mentek, mentek az emberek.
– Április 26. nem gyásznap, nincs tanítási szünet Ukrajnában, de akkor is viszik a koszorúkat a temetőkbe, ha hétköznapra esik az évforduló. Ilyenkor összejönnek az emberek, rokonok, barátok, és beszélgetnek. Mi, gyerekek, nem mindig értjük, hogy miről – mondja Alah. Majd amikor azt kérdezem tőle, hogy miért jó itt lenni Magyarországon, Balatonlellén, elsőként az étrendet dicséri. A milánói makarónit, a dzsemeket, a friss, fehér kenyeret, meg a teát.
Lyávinec doktor szerint csaknem százezerre tehető ama gyerekek száma, akik Csernobil következtében váltak egészségkárosulttá, és legalább félmillió tizenévest kellene orvosi megfigyelés alatt tartani. – Vannak, akik már betegek, és különleges gyógykezelésre szorulnak, és vannak olyanok, akiknél bármikor felléphetnek genetikai és immunológiai rendellenességek. Akiket a Koliszka-Bölcső Alapítvány Magyarországra hoz, azok nem betegek, noha ők sem tekinthetők teljesen egészségesnek. Gyakori náluk a fejfájás, a fáradékonyság. A tiszta balatoni levegő jót tesz nekik. Sok ezer ukrajnai kiskorúra ráférne néhány hetes itteni üdülés. Csernobil környékén ma tízmillió ember él fertőzött területen. Gondolhatja, miért fájlalom, hogy még mindig hiányzik a nemzetközi segítség – mondja az orvosprofesszor.