A kuruc táltos

-Szigetvilág-

A boszorkánygyűlés tehát akár lehet valóság is. Alámerülés, pokolra szállás – nem a valóságban, hanem a tudatban. (A néphit falusi boszorkányáról tudjuk, hogy gyakran szellemileg fogyatékos ember, aki fantáziavilágban él, s tudományát maga is elhiszi.) Kellékek is szükségesek: maszkok, irhák, szarvak, tülkök, agancsok. Boszorkányzsír, pszichedelikumok, alkohol. És persze zene. Dobosok, hegedűsök, síposok. Tompa tamtam, sikoltó hegedűszó száll az erdő fáinak sötétlő lombkoronája fölé, a szél felkapja, elröpíti a muzsika foszlányait, s a közeli falvak kunyhóinak füstölgő kéményeibe, vakult ablakaiba csapdossa, mire odabent fülüket hegyezve, rettegve bújnak össze a mit sem tudók. Bor, zene, őrjöngő tánc, meztelenség, önkielégítés, paráznaság, vérfertőzés. A szabadság igézete. Mintha ismerős lenne mindez. Bacchus, Dionüszosz, a keresztutakon uralkodó kétarcú Janus, Diana ősi kultusza éledt újjá? S ami valaha szórakozás, mulatság, vidám-szent rituálé, vagyis a föld, az állat, az ember termékenységét megőrizni hivatott színjáték volt, most sátáni összeesküvéssé, boszorkányok buja orgiájává degradálódott, s szigorúan üldözendővé lett.
Ipolyi Arnold így foglalja össze mindezt: „A pogány vallásnak a kereszténység általi háttérbe tolultával annak minden emléke, művei, képzetei az ördög művének tartattak.” Ugyancsak ő állítja, hogy boszorkánypöreink katlanban fövő lóhúsa és a forgószélben való boszorkánytánc („ördög lakodalma”, mondták a régiek a forgószélre) is a pogány kori magyar lóáldozat, a sámánszertartás, a tündértisztelet elcsökevényesedett maradványa lehet. A boszorkánygyűlések helyszínei gyakran pogány áldozóhelyek voltak, s az időpontok is a pogány termékenységünnepekhez igazodni látszanak. Ha megnézünk egy szarvdíszes, prémezett szibériai sámánálarcot, nemcsak a pogány kori, táltoshitű magyarság pokolra (alsó világba) alászállni s a hétágú világ- vagy életfa felsőbb szintjeire kapaszkodni képes varázsló emberét, de a boszorkánygyűlés trónoló bakkecske-ördögét is magunk elé idéztük. A pogány kori hagyomány továbbélését látjuk a Szent László-legendában is. A fehér lovon harcoló keresztény király küzd a fekete lovat nyergelő pogány kunnal. Jó és rossz, fehér és fekete. Ördög és Isten. A táltosküzdelem átvándorolt a keresztény ikonográfiába. Ám hogy a lovak is küzdenek (miként a magyar népmese táltos lovai), s hogy a küzdelem befejeztével a király leheveredik a fűbe a fa alá, s fejét a megmentett leány ölébe hajtja (ez volna a „fejbenézés”, ami valójában nem más, mint hogy a leány a pihenő hős hajában élősködőkre, tetvekre s bolhákra vadászik), az egyértelműen pogány kori maradvány. Jó és rossz sebezhetetlenek. Fekete és fehér táltos le nem győzhetik egymást. Így a szent király sem bír ellenfelével. Segítségre van szüksége. És ki segít? A leány. Ő az, aki elbillenti az egyensúlyt: elvágja a kun horgasinát. A magyar boszorkányok és -pörök egyik sajátossága, hogy sokáig megkülönböztetik az ártó strigától a jó szándékú táltos-boszorkányt, akivel szemben az 1600-as évek végéig kíméletesebbek is az úriszék, a megye vagy a pallosjogú város nevében ítélkező bírák. A debreceni Bartha Andrásné még 1725-ben is füves-, gyógyító táltosnak vallja magát, s elbeszéli, hogy a táltosok repülni képesek, az égben viaskodnak egymással a hatalomért. Egy 1711-es perben egy táltos asszony azt állítja, háromszor vívott meg a fellegekben német táltosokkal, s mindannyiszor győzött. Talán a nemzeti büszkeség, a kurucos rátartiság menti meg az életét, ítélete enyhe: „Élete meghagyatik, hanem megbélyogoztatván, hóhér csapja ki.” A tüzes kerék vagy állat alakjában égen viaskodó táltosok alakja a magyar nyelvterületen még az 1900-as évek közepe táján is élt.
Kölcsey jó barátja, Kállay Ferenc 1840 körül rosszallón állapítja meg, hogy a „köznép még ma is sokat tart az igéző szemekre, melyek a kisdedeket megverik, elbetegesítik s végre azoknak halált okoznak; e hiedelem a pogány időszakból való még, mint a betegségek elleni szerek, melyek bűvös úton készülnek, ma is használtatnak a köznép által, hiába tiltakozott azok ellen az 1595-ös medgyesi zsinat”.
Az erdélyi Medgyes városában tartott zsinaton valóban elítélték a sámánhagyományokat ápoló varázslónőket, vagyis a boszorkányokat, de még a velük cimborálókat is. Egy debreceni boszorkányt, Ormós Erzsébetet 1626-ban egyenesen „tátos ördöngősséggel” vádolták meg. Olykor tehát bűbájosság és boszorkányság egyre megy; mindkettő ördögi cimborálkodás. Bethlen Gábor is hisz a boszorkányokban, így midőn felesége ágynak zuhan, rontásra gyanakodva több bájoló asszonyt is csaknem kivégeztet.
Kalandos életű prédikátorunknak, kísírtetes Bornemisza Péternek sem kellett sok, hogy valamit „ördögi praktikának”, „ördögi csalárdságnak” minősítsen. Iskolamestere, Lethenyei Pál – aki az ördöngösség szakértője volt – egy pogány kori tudással bíró bűbájos asszonytól, egy jóságos boszorkánytól, saját nagyanyjától („és egy misemondó paptúl”) tanulta a bájolást. Egy ördögtől megszállt asszonyt, Tardoskeddi Szerencse Benedeknét meg is szabadította terhétől a ráolvasásával, amelyhez hasonlókat néhányat ismerünk. „Föld édesanya segedelmével toroknak gyíkja, béka levelegje, nyak foga oszoljon, romoljon, benne meg ne maradhasson, Istennek hatalmából, bódog anya parancsolatjából.” Bornemisza persze magát a ráolvasást is ördöngösségnek, de legalábbis bolondságnak tartotta.
A Malleus maleficarum legterjedelmesebb, legkidolgozottabb fejezete nem más, mint a nők pocskondiázása. A domonkos rendi szerzőpáros fürdik a boldogságban, s minden fellelhető, valamirevaló forrást felvonultat. „A nővel jött világra a bűn.” „Jobb sárkánnyal vagy oroszlánnal élni, mint a rossz asszonnyal.” „Az asszony maga a vétek.” „Nem egyéb a nő, mint a barátság ellensége, szükséges rossz, kívánatos szerencsétlenség, gyönyörködtető kárvallás, a természet szép színekkel festett tévedése.” „Az asszonyi kar a vadász csapdája.” „Minden emberi gonoszság csekély az asszonyéhoz képest.” Egyháztanítók, aszkéták, szent életű férfiak, nagy egyház-teoretikusok szövegösszefüggésükből kiragadott gondolatai ezek. A Boszorkányok pörölye szerzői megteszik az utolsó lépést is, kimondják, hogy a nő öle a pokol kapuja (Ianua diaboli). Szent Ágoston ugyan vágyódik a tisztaság után, de nem csak a nőt okolja: panaszosan fel-felsír, és szenvedéseiért saját hímtagjának „önfejű akarnokságát” is hibáztatja, hisz az sokszor akkor is tettre kész, amikor tulajdonosa veszteg maradni szeretne. Szent Pál, mint már láttuk, nem rajongott a nőkért, az egyik legnagyobb erénynek a szüzességet tartotta, mégis elítélte azokat a házaspárokat, akik tökéletesen száműzték kapcsolatukból a testiséget. Szent Jeromos, midőn sivatagi aszkézisában elkövette azt a hibát, hogy meggondolatlanul megengedte, hogy egy kisebb leánysereg hatoljon képzeletébe, így sóhajt fel: „Kínzó vágy gyötört, és a bujaság lángjai perzselték húsomat, ami egy hulla fonnyadt húsa volt.” A test örömével, az élvezéssel öröklődő emberi bűn kapcsán Szent Ágoston még Ádám és Éva együttes bűnéről beszél. A Boszorkányok pörölye szerint viszont a nő sokkal bűnösebb a férfinál. Hogy miért? Inkvizítor szerzőpárosunk a választ is megadja: mert gyönyöréhsége kielégíthetetlen.
Kísértésnek persze nemcsak a férfiak, de az asszonyok is ki vannak téve. Őket kívánatos, csinos lovag, udvarias férfi, jó kötésű parasztlegény képében kísérti az ördög. Ágyba csalogatja őket, s csak a közösülés pillanatában derül ki, hogy a boszorkánynak kiszemelt áldozatnak kivel is van dolga – az ördög vesszeje ugyanis sokféle lehet, de sosem emberi, vére és ondója jéghideg. Egy baszk boszorkány, a 80 esztendős María de Zozaya y Arramendi 1610-ben úgy vallott a logronói inkvizíciós bíróság előtt, hogy az ördög gyakran „közösült vele a szokásos és a hátulsó részein. Amikor a dolog normális módon történt, ő ugyanúgy kielégült, mintha csak férfival lett volna, bár valamelyest fájdalmas volt, lévén az ördög tagja nagy és kemény. De amikor az ördög az anusába hatolt, akkor több fájdalmat érzett, semmint gyönyört.” Egy tizenhárom éves francia kislány boszorkány, aki miután beismerte, hogy közösült az ördöggel, elmesélte azt is, hogy az aktus fájdalmas volt, hiszen a sátán hímvesszejét pikkelyek borítják, amelyek a toló mozdulatoknál lesimulnak, ám a húzó mozdulatoknál felmerednek. Egy magyar boszorkány 1741-ben így felel a vallatók kérdésére, hogy közösködött-e véle az ördög, s ha igen, hányszor: „Mindannyiszor, valahányszor köllött, és szép ifjú legény képében velem közösködött, hasamra feküvén, és abban is gyütt le a bélem, mert csont a fasza nékie, kihúzta véle a bélemet.”

A kereszténység misztikája című munkájában az 1776-ban Koblenzben született Joseph Görres a már említett Jan Weyer egyik esetét is feldolgozza. Az akarata ellenére démonológusnak kikiáltott szatíraíró Wierus doktort 1565 májusában Kölnbe hívták, mert az egyik zárdába incubusok, buja démonok hatoltak be. Először egy tizennégy esztendős leányon tettek erőszakot. A dologra úgy derült fény, hogy a kislány éjszakánként hörgött, sikoltozott, ám amikor esténként egy öreg nővért küldtek a cellájába, hogy ápolná, s vigyázna rá, akkor a szerencsétlen gyermek tébolyult dührohamokban tört ki, majd görcsökben fetrengve a földre vetette magát. A járvány terjedt, hasonló tünetek mutatkoztak további apácákon is. A zárda főnök asszonya világos fejű, tapasztalt asszony lehetett, gyorsan kinyomozta a rejtélyes kór eredetét. A zárda kőfalán túl lapályos térség terült el, ahová fiatal emberek labdázni jártak. Künti ifjak és falon kikandikálva sóvárgó apácák megegyeztek, s egy éjjel kibontották a kolostor kertjében a falat. Midőn a főnök asszony minderre rájött, elfalaztatta a rést, őröket állított, és a különös kór ekkor ütötte fel a fejét. Weyer doktor és aszszisztensei összerakosgatták a történet mozaikdarabkáit, kihallgatták a hol őrjöngő, hol meg szégyenükben majd a föld alá süllyedő apácákat, s úgy ítéltek, hogy nem ördögi praktikával, hanem erotomániás tömeghisztériával van dolguk. A fiatal nőktől egyszerre s hirtelen vonták meg azt, amihez már-már hozzászoktak. Weyer nem is javallott egyebet, mint hogy az idegrohamra hajlamos lányokat különítsék el, küldjék egyenként más-más kolostorba, s rohamaik meg fognak szűnni. A tisztafejű, bölcs és tapasztalt orvosdoktort talán éppen ilyen esetei inspirálták arra, hogy megírja félreértelmezett, szatirikus démoni szakkönyvét.
Horatius szerint a férfibátorság igazi próbaköve a pokolra szállás, a halottak birodalmába való alámerülés. Plutarkhosz egyik hőse barlangban leli meg az alvilág kapuját, a gomolygó füstben révületbe esik, sikoltozás, fájdalmas siránkozás hangjai törnek fel a mélyből. Egy másik hőse – szintén transzban vagy talán inkább eszméletlen állapotban – át is jut a túlvilágra, ahol elborzadva látja a bűnösök kínzatását. Vergilius többször is alámeríti hősét az alvilágba, mígnem Dante kalauzaként maga is pokoljárásra kényszerül. Odüsszeusz és Orpheusz is eljut Hadész vigasztalan birodalmába, ahol előbbit a hős Akhilleusz a következő szavakkal fogadja: „Inkább lennék a legutolsó napszámos akármilyen szegény ember szolgálatában, mint király valamennyi halott fölött.” De már a régieknél is létezett az alvilági igazságszolgáltatás képzete, miszerint az aljas, gonosz, bűnös ember elnyeri méltó büntetését, a jámbor lelke viszont jutalomképpen a boldogság szigetére, Élysión csodás mezőire száll, ahol a Nap kapui állnak, s a rózsaujjú hajnal mosolyogva vár, a boldogok pedig mind azzal foglalatoskodhatnak, amit életükben is a leginkább kedveltek. Nekik, a beavatottaknak, a szeretettel és békességgel élőknek nem örök kín, nem örök befejezetlenség, hanem boldog megnyugvás, minden kísértéstől való megszabadulás, a tökéletes befejezés (Telosz a befejezés, a tökéletesség, s Zeusz a nagy befejező) – a halál. A görög mitológia tipikus alvilági büntetése éppen az örök nyugtalanság, a kielégítetlenség, a hiábavalóság; gondoljunk Sziszüphosz sziklájára, a Danaidák lyukas hordójára, a forrás mellett örökké szomjazó és a gyümölcstől roskadó fa alatt örökké éhező Tantaloszra. A kívánás kielégítése a bűn, büntetése a kielégítetlen, emésztő, kínzó kívánás maga. Tinódi, az iskolázott, latinos műveltségű dalnok, aki kitűnően ismerte a Trója-regényeket, s aki Jaszón és Médea szerelmét is megénekelte, nyilván maga is bűn és pokolbéli bűnhődés tükröztetéseként kínoztatja Zsigmondot a gyönyörű leányok keblének örökkétig tartó szemlélgetésével. A görögök poklának pokla (nevezzük a legmélyebb bugyornak?) Hadész alvilágánál is mélyebben leledzik. Itt, a Tartarosz reménytelenségében szenved tüzes kerékre kötve a laphiták királya is. Hogy mi Ixión bűne? Hát mi volna? Egy nőre – igaz, istennőre –, Hérára merte vetni a szemét.
Jacobus Yonge, Tari Lőrinc kalandjainak dublini jegyzője így int minket, kései olvasóit: „Kedves testvérek! Amennyire csak telik tőletek, meg kell fékezni a romlandó test kéjvágyát, amelyet az ördög kardjának neveznek. Milyen nyomatékosan figyelmeztet bennünket Salamon bölcsessége, hogy kerüljük a test gyönyörét: »Lépesméz fakad a szajha ajkán, olajnál simább az ő torka; de az alja keserűbb a büröknél, s éles, mint a kétélű kard. Milyen rövid, törékeny és múlandó is e test dicsősége! Mondd, te kéjenc, hol vannak a császárok, a fejedelmek és a többiek, akik szeretőkkel szeretkeztek? Szertefoszlottak, mint az árnyék, elenyésztek, mint az álomkép: e világon csak aranyuk, ékességeik és rothadó tetemeik maradtak, ők pedig örök gyötrelmet szenvednek, ahol férgük soha el nem pusztul, és tüzük ki nem aluszik.«”
Alvilági kószálásunkat mégsem a dublini királyi jegyző dörgedelmével, hanem egy nála is igazabb szakértő, Dante soraival zárjuk: „A pokol eredetét abban a világban találtam meg, amelyben élünk.”
Vége