A Szent Hegyen innen

Hatvanöt esztendő a huszadik század háborgó tengerén. Olykor tépett vitorlákkal, olykor győzedelmesen lobogó zászlóval egy szent cél felé. Elérni a túlsó partot, a jobb, emberibb életet.
Több mint ötven esztendeje hajózom együtt a Magyar Nemzettel, s magam is már 67 éve forgatom a toll fegyverét. Egy bácskai tanyáról indultam el hajdanában lapot szerkeszteni Zomborba, aztán végigszenvedtem a háborút, voltam haditudósító is, majd menekülnöm kellett egy éjszaka Tito partizánjai elől, így kerültem az ötvenes években a Magyar Nemzet szerkesztőségébe.

Ez volt a legnagyobb fordulópont az életemben. Még ma is érzem a pillanat bizsergető melegét a szívemben. Az elnyomás legkegyetlenebb éveiben volt ez, azóta második otthonommá vált a redakció, s ha beletekintek hányatott pályám visszapillantó tükrébe, mintha azt a kis temerini szülőházat látnám felrémleni a múlt ködében, amely melegséget, otthont, biztonságot nyújtott. A szerkesztőség magához ölelt, a tenyerébe vett. Semmi mással össze nem hasonlítható hangulata volt a Magyar Nemzet szerkesztőségének. Olyan emberekkel hozott össze a sorsom, akiket máig el nem felejtek, akik segítettek és tanítottak az élet dolgainak igazi megismerésében.

A régi, elnyomó rendszerben nem volt könnyű igazi újságírói munkát végezni. Meg kellett tanulni a sorok közé bújtatni a mondanivalót. A Magyar Nemzet munkatársai nagy mesterei voltak ennek a tudománynak. Nem akarok neveket felsorolni, arra nem is lenne helyem, csak megemlítem Parragi Györgyöt, Dallos Sándort, Antalffy Gyulát, Ruffy Pétert, Baróti Gézát, Mátrai Beteg Bélát, Dutka Marit, Rajcsányi Károlyt és folytathatnám hosszan a fiatalabb nemzedékkel is, Kristóf Attilával, Malonyai Péterrel, Kocsis Tamással, Szényi Gáborral, Fehér Bélával, Gyulay Zoltánnal.

Vagy a forradalom idején szintén a Magyar Nemzetnél dolgozó Losonczy Gézával, aki Pethő Tiborral együtt irányította akkor a lapot. A megszállók bosszúja határtalan volt. A lapot ötvenhat után betiltották, munkatársainak egy nagyobb részét szélnek eresztették, elzárva előttük minden érvényesülési lehetőséget.
Hogy mi volt, ami összetartotta, dacosan szembeállította ezt a szerkesztőséget az elnyomó rendszer arcpirítóan embertelen politikájával? A hit. Hogy a hajó jó irányba halad, s kedvező széllel el is ér egyszer a céljához.

Felejthetetlenek számomra azok az éjszakába nyúló beszélgetések a régi szerkesztőségben, „gyümölcsöző félóráknak” neveztük. Dallos Sanyi készülő, új regényéről mesélt, Lőcsei Gabriella a fiairól, Kristóf Attila és Ruffy Péter a vidéki tapasztalatairól. Olykor meglátogatott bennünket Illyés Gyula, cikket hozott, néha vendégünk volt Szabó Lőrinc, és időnként Szép Ernő bácsi is bekopogott. Összedugtuk a fejünket, de nem keseregtünk, hanem a kiutat kerestük. A hazánk boldogulásához vezető utat. Amelynek képlete nagyon egyszerű, csak a megoldása nehéz. Mint ahogy napjainkban is érezzük: mellünkön térdel az elnyomó.

Emlékszem: telefonon érkeztek a laphoz a párt utasításai. Népszerűsíteni a terményüket beadókat. Riportok sokasága kell. De a padlásukat lesöprők nem szívesen vették a nyilvános szereplést. Dallos Sanyi azzal segített rajtam, hogy átadott egy névsort. „Ezekről nyugodtan írhatsz, nem sértődnek meg!” A szegedi boszorkányperek vádlottjainak a névsora volt. Amikor ezekből kifogytam, a hősök emlékművéről írtam le a neveket. Cinkosom volt hozzá az egész falu. Az egész ország.
A Szent Hegy! Így neveztük mi régi „nemzetesek” a New York-palota tornyát. Ha a városban járok, ma is mindig arrafelé veszem az utam, hogy lássam, hogy felidézzem a régi redakció emlékét. A New York-ház előtt rendszerint találkozom régi munkatársakkal is. „Hazajárnak.”

Hatvanöt év nagy idő ebben a zivataros világban. De én biztos vagyok benne, hogy a viharok ellenére is célba ér a Magyar Nemzet hajója.

Olykor már felsejlik: fehér galambok raja kering a túlsó parton. Odaérünk…