Gerillaharc Bagdadban

Három hónappal Bagdad ostroma után a nemrégiben kinevezett iraki helytartó, Paul Bremer és hatszáz fős csapata egy állandósulni látszó konfliktushelyzetben találta magát. A Bagdad közeli Fallúdzsa város mecsetjében nemrég egy robbanás megölt tíz iraki állampolgárt. Az amerikaiak szerint a robbantást a mecsetben tartott lőszerek okozták, de a helybeliek azt állítják, hogy az amerikaiak bombázták az imaházat. Ehhez hasonló problémák özönével kell a kormányzónak nap mint nap megküzdenie egy olyan környezetben, ahol a kezdeti eufória után a helybéli lakosság egyre inkább csalódottságának és elkeseredésének ad hangot amiatt, hogy a fővárosban az infrastruktúra állapota egyre rosszabbodik, még a háború előttihez képest is. Akadozik a víz- és villanyszolgáltatás, benzinhez pedig gyakorlatilag csaknem lehetetlen hozzájutni.

„Szaddám Huszein alatt jobb volt az élet – nyilatkozta minap a Time magazinnak egy frusztrált városlakó –, a demokrácia nem ad nekünk enni.” Az effajta meghasonlás aztán könnyen csap át keserű gyűlöletbe, amelyből a fegyveres konfliktusok országszerte kialakulnak. Nemrégiben egy ötventagú fegyveres csoport egy szövetséges konvojnak próbált csapdát állítani, de a több mint nyolcórás tűzpárbajban csak irakiak haltak meg. Ami igazán aggasztó, legalábbis amerikai szemszögből nézve, az az, hogy ezek az izolált akciók alapul szolgálhatnak egy esetleges országos megmozdulásnak is. A szövetségesekkel kollaboráló irakiaknak is kijut a bosszúból. Pár napja történt, hogy egy új rendőrőrs felavatásán heten haltak meg, a sebesültek száma meghaladta a hetvenet. Az amerikai elnök gyermeteg harciassággal reagált az eseményekre, és azt üzente a felkelőknek, hogy azok csak jöjjenek, majd ellátják a bajukat. Az ezt követő napon húsz amerikai katona sebesült meg, a többségük súlyosan.

Paul Bremer kormányzó azonban racionálisabban méri fel a helyzetet, és egészen különös empátiával rendelkezik a megszállt ország és lakosai iránt. Ezt aláhúzandó Bremer, amikor Irak jövőjéről beszél, mindig többes szám első személyt használ, így például: mi gazdag ország leszünk, nekünk van olajunk, jó termőföldünk és így tovább. Ilyen szintű azonosulás a „bennszülöttekkel” utoljára Indiában volt megfigyelhető, ahol a gyarmatosító angolok gyakran a saját országuknak érezték a kontinensnyi birodalmat. Bremer javára legyen mondva, a kormányzó lehetőségeihez képest mindent megpróbál, hogy Irakban normális állapotokat teremtsen, de lépten-nyomon ellenállásba ütközik Bagdadban és Washingtonban egyaránt. Az amerikai liberális sajtó nemrégen éles kritikával illette a 35 tagú nemzeti tanács létrehozását, mondván, a testület csupa Amerika-barát irakiból tevődik össze. Ennek ellenére Bremer reménykedik, hogy jövőre már az iraki nép egy szabad választáson döntheti el, ki képviselje majd őket az új nemzeti kormányban.

Időközben Washingtonban a Fehér Házra is nagy nyomás nehezedik. Az elnököt most azzal vádolja a demokrata ellenzék, hogy egyszerűen hazudott, amikor azt állította, hogy Irak Afrikából akart nukleáris anyagokat beszerezni, arról nem is beszélve, hogy a híres-hírhedt vegyi fegyvereknek se híre, se hamva. Hasonló nyomás nehezedik Angliában Tony Blairre, akit az ellenzék (és nemrég a BBC) a közvélemény tudatos megtévesztésével vádolt. (Úgy tűnik, hogy jelenleg csak a magyar külügyminiszter rendelkezik megbízható információkkal a vegyi fegyverek hollétére vonatkozólag.) Súlyosbítja az iraki konfliktust az a tény is, hogy a megszálló amerikai csapatok létszáma – mintegy 150 ezer ember – nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy rendfenntartó erőként is sikeresen tevékenykedjenek, és Bush elnök azon próbálkozásai, hogy több katonát küldjön a térségbe, egyelőre süket fülekre találnak az amerikai kongresszusban. Pedig a háború utáni béke megnyerése még a fegyveres konfliktus győzedelmes megvívásánál is fontosabb.

Az amerikai katonák egy része azonban sajnálatos módon nem jeleskedik a béke megteremtéséhez feltétlenül szükséges bizalom elnyerésében. Jó példa erre a bagdadi nemzetközi repülőtér esete, amely, mint köztudott, kisebb csetepaték után április elején jutott amerikai kézre. Azok a katonák, akik ezekben a napokban a repülőtér várótermeiben aludtak, olykor-olykor bizony felkeresték és feltörték az ott lévő vámmentes üzleteket, és lelkesen kiszolgálták magukat drága parfümökkel, alkohollal és cigarettával. Samuel Huntington A civilizációk összecsapása című monumentális munkájában óva intette a Nyugatot attól, hogy degradálja az iszlám országok vallási és kulturális manifesztációit, mert az hosszú távon újraélesztheti a civilizációs konfliktusokat és az arabok ellenérzéseit a nyugati világgal szemben.

Az amerikaiak elleni gerillaháború kezdetekor a katonai elhárítás meg volt győződve arról, hogy csupán jelentéktelen számú ellenállóról lehet szó, akik vagy Szaddám Huszein egykori köztársasági gárdájának megmaradt tagjai vagy a radikális Bász párt katonái. Később azonban világossá vált, hogy a felkelésnek mélyebb gyökerei vannak, és az egész országot behálózzák. Az amerikai hadsereg amolyan partizánvadász stílusban nemrég indított is egy nagy offenzívát a felkelők likvidálására (Operation Sidewinder), de ez az akció igazából nem hozott megnyugtató eredményt. A gerillák legfélelmetesebb fegyvere egy vállról indítható gránátvető, amely közelről végzetes lehet alacsonyan szálló helikopterekre vagy páncélozott járművekre.

Az ellenállás puszta ténye rossz hír a Fehér Háznak, hiszen vészesen közelednek a jövő évi választások, és az amerikai közvélemény egyre ingerültebben reagál az elhúzódó konfliktusra. A gyors és sikeres háború utáni győzelem örömét türelmetlen, olykor az elnök személyét is támadó hangok váltották fel. A demokraták most, úgy tűnik, Howard Dean volt vermonti kormányzó személyében megtalálták ideális elnökjelöltjüket Bushsal szemben, és Dean olyan politikusok támogatása mellett, mint Edward Kennedy, egyre kritikusabb hangot üt meg a jelenlegi elnök külpolitikájával szemben. Több vezető amerikai politikus meggyőződése, hogy Irakban addig lesznek gerillaharcok, ameddig az amerikai csapatok ki nem vonulnak onnan. Az elnök azonban ismét csak a héják csapatára hallgat, akik Donald Rumsfeld védelmi miniszterrel az élen az erős kéz politikáját sürgetik az ellenállókkal szemben. (Ez az úgynevezett nulla tolerancia elve, amely mostanában divatba jött Budapesten is, ahol Bagdadhoz képest azért sokkal elviselhetőbb a helyzet.)

Bárhogy is legyen, Amerikának komoly gazdasági segélyeket kell majd nyújtania Iraknak – újraépíteni az infrastruktúrát, munkahelyeket biztosítani a helybelieknek, és folytathatnánk a sort. Egy politológus egyszer azt írta Bill Clinton akkori elnök külpolitikájáról, hogy az nem más, mint társadalmi munka. Ingyen adatik, de rettenetesen sokba kerül a megszervezése. Nos, ez az állítás a jelenlegi elnök iraki politikájára is vonatkozik, és az elkövetkező hónapokban a Bush-kormánynak be kell bizonyítania az amerikai közvéleménynek, hogy iraki akciózásaik valóban az Egyesült Államok érdekeit szolgálják. Ellenkező esetben, apjához hasonlóan, az ifjabb Bush is csak mint egyszer választott elnök fog bevonulni az amerikai történelembe.

A szerző politológus, egyetemi oktató