Kibontakozó gerillaháború Irakban

Lényegében nagyszabású gerillaháború bevezető fázisa zajlik Irakban, ahol megerősödött a vallásosság, és a társadalom többsége egyetért az idegenekkel szembeni fegyveres ellenállás erősítésében. Tudósítónk beszámolójából egyértelműen kiderül, hogy Irak háborúban áll, amelynek intenzitása csak fokozódhat.

Az iszlám világban – így Irakban is – a mecsetek hagyományos színterei a politizálásnak. A szaddámi időkben az imám a pénteki ima végén áldást kért az elnöknek, kérve Allahot, hogy vezesse annak útját az ország és a nép érdekei szerint. Mostanra ez némileg megváltozott. Az imám az ország újbóli felemelkedéséért fohászkodik. A megszállókról csak a bátrabbja tesz említést. Azok is igen óvatosan fogalmaznak. Hiszen az amerikaiak számos besúgót építettek be a lakosok közé, akik 10-20 dollárért szívesen szolgálnak információval a potenciális ellenállók személyéről és azok gyülekezési helyeiről. Amennyiben valamely iraki gyanúba keveredik, számíthat arra, hogy az amerikai katonák meglátogatják otthonában. A rajtaütések a nap bármely szakában megtörténhetnek. Elmondások szerint a kihallgatások során nem ritka a megfélemlítés és a tettlegesség sem.

A kedélyeket különösen felizgatták a Ramadiban történtek: Hadzs Wasfi – a Bagdadhoz közeli kisváros köztiszteletben álló polgára és hat gyermek édesapja – életét vesztette az elfogását követő kihallgatáson. Házába éjszaka rontottak be a fegyverek után kutató katonák. Bár nem találtak semmit, őt mégis elhurcolták. Halálát valószínűleg az okozta, hogy meggátolták gyógyszerei bevételében: Wasfi ugyanis súlyos cukorbetegségben szenvedett.
Az észak-bagdadi al-Gazaliyya napi tüntetések színhelyévé vált. A lakosok azért tiltakoznak, mert az amerikai erők – állomáshely építése céljából – kisajátították földjeiket és az azokon fekvő épületeiket. A földeket szögesdróttal kerítették be, és szigorúan őrzik.

Ehhez semmi jogotok nincs! Ezt még Szaddám sem tette meg! – kiabálja Jusuf al-Kasem, két hold tulajdonosa tulajdonlapot lobogtatva a területet őrző gyalogosok orra előtt. Ezt a földet teljesen törvényesen vásároltam tizenkét évvel ezelőtt – meséli később. Azt a kicsi házat én építettem. Oda költözött volna a fiam, miután megnősül.

Az amerikai katonák nem tudnak megnyugtató magyarázattal szolgálni a helybelieknek, akiket cseppet sem nyugtat meg, hogy csupán átmenetileg utasították ki őket tulajdonaikból.
A megszállók elleni tüntetéseket leggyakrabban különböző rangú vallási vezetők szervezik. Helyükről és idejükről a pénteki ima végén értesítik az embereket. Hírük szájról szájra terjed. Akinek tudomása van ilyenről, az értesíti családtagjait és szomszédait. Szórólapokat csak ritkán nyomtatnak. A bagdadi rádió napi néhány órában sugároz műsort. Kizárólag híradót és zenét. Mindez az amerikai hatóság ellenőrzése alatt áll – ebből kifolyólag hangvétele igen visszafogott. Az olyan helyi ügyekről, mint az amerikaiak elleni támadások és tüntetések, teljes mértékben érzelemmentesen tudósít. Az emberek leginkább a rádióból, a napilapokból és egymástól informálódnak.

Minden iraki népcsoport elutasítja az amerikai jelenlétet. Bár kezdetben lelkesedéssel fogadták a szaddámi rezsimtől őket megszabadító amerikaiakat, mára nem kívánatos jelenlétük. Szaddám hívei elenyésző kisebbséget tesznek ki. Leginkább az elnök szülővárosából, Tikrítből és az észak-bagdadi Falludzsából kerülnek ki. Ők a rezsim idején valóban kivételezett helyzetben voltak. Vallási hovatartozásuk miatt mind komoly beosztást élveztek, jólétben éltek. Ők a mai napig lojálisak Huszeinhez.
A tüntetések és az ellenállás erősen vallási színezetű. A közvélemény szerint az eddigi, szövetséges erőket ért támadásokhoz Szaddám Huszeinnek semmi köze nincs. Az ő holléte is csupán híveit foglalkoztatja. Az eddigi támadások mögött háborús veteránok és vallási csoportok állnak, amelyek ázsiója igen megnövekedett. Egyre többen vannak az iszlám állam hívei. A vallás felé fordulás általánosnak mondható a mindennapi életben és a politikában is.

Mint a Közel-Keleten mindenhol, itt is igen erős az arab nacionalizmus. A korábban hatalmon lévő Bász párt összarab pártként ezt igen erősen propagálta. Már a kisiskolásokat is hazaszeretetre és az idegen befolyás elutasítására nevelték. Ráadásul a közelmúltban több háborút is vívott Irakban komoly kultusza van a hősi halottaknak és a harcokról szóló történeteknek. Így tehát jelen helyzetben a vallási különbségek nem osztják meg a társadalmat. Az irakiak elsősorban arabnak, majd mozlimnak vallják magukat.

A kurd területekről a fővárosba nem sok hír jut el. A fővárosban élő kurdok viszont együtt éreznek az arabokkal. Ők az amerikai seregek bevonulásakor történelmi lehetőséget láttak az önálló kurd állam kikiáltására. Ez a lehetőség azonban egyre haloványabbnak tűnik. Így napról napra egyre türelmetlenebbek és elégedetlenebbek.

Az iraki nép teljes egésze egyetért az ellenállás szükségességével. Megoszlik viszont a vélemény abban, hogy az ellenállásnak a politikai vagy a fegyveres módja-e az előbbre való. A mérleg jelenleg erősen az utóbbi felé hajlik. Az ezt pártolók szeme előtt a libanoni Hezbollah példája lebeg, amely sikeresen űzte ki az izraeli hadsereget Dél-Libanonból. Úgy vélik, hogy a kompromisszumok eléréséhez a diplomácia mögött tényleges erőnek kell állnia. A fegyveres ellenállás egyelőre a szunniták részéről a legerősebb. Ennek legfőbb oka, hogy a Szaddám-rendszernek ők voltak a kivételezettjei. A síiták némileg türelmesebbnek mutatkoznak. A türelem egyik oka, hogy az ő kezükben nincs annyi fegyver, mint a szunnitákéban. Szaddám Huszein bukása előtt ugyanis hívei közt osztotta ki azt a közel hétmillió, különböző típusú fegyvert, amivel most a harcok folynak. A közvélemény egységes abban, hogy ez idáig nem lehet igazi ellenállásról beszélni, és a szövetséges erők elleni eddigi támadások csupán előszelei egy szervezett gerilla jellegű háborúnak, melynek időtartamát lehetetlen megjósolni.

Az átlagemberek az újonnan megalakult pártokban nem látnak perspektívát. Az emigrációból hazatért pártok – így az Iraki Demokrata Párt is – különösen kevés tiszteletnek örvendenek a nép közt. Tömegbázisuk egyáltalán nincs. Az utca emberének véleménye szerint létrehozásukban nagy szerepe volt az amerikai titkosszolgálatoknak. Különösen azt kritizálják, hogy ezeket a pártokat nem a nép választotta meg. Az új országgyűlés megalakulásához sem fűznek nagy reményeket. Ellenzik azt az elképzelést, hogy Bremer kormányzó vétójoggal rendelkezzen a parlament határozataival szemben. A többség teljesen független, demokratikus Irakban kíván élni. Ezt pedig nem tudják összeegyeztetni az amerikai csapatok jelenlétével. Egyaránt elutasítják az Egyesült Államok, az ENSZ, a NATO, illetve más arab államok beavatkozását Irak belső ügyeibe. Érezhető változásokat kívánnak a mindennapi életben. Követelik a közbiztonság helyreállítását és a létbiztonságot.

Sayfo Omar (Bagdad)