Leleplezés

Kedves barátom és hívem (mármint „híved” – szép szó, ezt írta a neve elé), Szokolay Sándor zeneszerző faxon küldte el véleményét leendő európai uniós tagságunkról. Mondandója végén ez állt: „Az Európai Unióba való belépés mélyen átgondolandó, nemzetjövőt szolgáló kérdés. Magam fenntartásokkal, de semmiképpen sem hurráoptimizmussal nézek e földrész közös boldogulási formája elé.” Most mégsem az EU-hoz fűződő gondolatain rágódnék, hanem arra fordítanék csöppnyi időt, hogy a fax elejére, nagyobb betűfokozattal ezt biggyesztette az én hívem: „Kő Pálnak, Magyar Nemzet.”

Utazzunk vissza jó néhány évet az időben. Akkor is meleg nyár volt, ha jól emlékszem, riportokat készítettem a rádiónak. Egy délutáni élő műsorban URH-s riportereként jelentkeztem be a Művész mozi elől, ahol a legújabb magyar filmet vetítették. Lecsaptam az első nézőre, aki elhagyta a mozitermet, beültettem az autóba, és vártam, hogy a sofőr jelezze, mikor kezdhetjük a beszélgetést. Megkérdezhetem, hogyan tetszett a mozi.
„Szabad a kedves nevét? – fordultam vendégemhez, aki így mutatkozott be: Kő Pál… Mire én: Az nem lehet: Pál nevezetű nincs a családban… – A sofőr kézzel-lábbal mutogatott, hogy a vonal él, már mindent hallanak, amit beszélünk, de nem akartam hinni a fülemnek.”

Családnevünk ritkaságszámba ment, amikor az ötvenes évek elején felköltöztünk a Balaton mellől Budapestre. Egy Kő nevű szűcsre emlékszem csak, akinek a hirdetése az Úttörő Áruház felett ékeskedett. Meg a vidéki (siófoki, székesfehérvári, győri) rokonokat tartottam számon, jóllehet ritkán találkoztunk. „De Pál?… – Hová valósi? – kérdeztem, fittyet hányva a filmnek, ami mégiscsak csevegésünk fő tárgya volt. – Az Alföldről származom – mondta mosolyogva, mint aki látja leányos zavaromat.”

Kiderült, hogy nem Kő Pál az eredeti neve, de szobrász lévén kérvényt nyújtott be a minisztériumba, megváltoztatandó a nevét: Fa Pálra vagy Kő Pálra. A minisztérium ez utóbbit fogadta el… Amikor ez az interjú elhangzott, Kő Pali még fiatal volt, ismeretlen, szépreményű művész, de aztán – meg sem állt a Kossuth-díjig. Már a díj átvételekor meg akartam írni, hogy csakis a névváltozásnak köszönheti az elismerést, de mivel akkor elmulasztottam, Szokolay Sándor elírása most kapóra jött.
Valamikor, persze, nem úgy változtattak nevet az emberek, hogy a minisztériumhoz fordultak engedélyért, hanem sokkal egyszerűbben intézték el maguk között. „Hogy hívják magát? – kérdezte az intéző a húszas évek végén az összekötőt. Tunigoldnak – mondta a játékos. Tunigoldnak? Holnaptól Toldi lesz! Aztán az összekötő világhírű játékos lett, a magyar labdarúgás szívembere.” Vagy Steingassner úgy lett Tömörkény, hogy három alföldi puszta nevét tette a kalapjába, és a véletlenre bízta, hogy válasszon neki nevet. A véletlen akarta úgy, hogy ne Levelény vagy Szelevény István legyen, hanem Tömörkény. Az én nevemmel is sok történet járja, de a fentit nem feledhetem. Palira pedig miért haragudnék, végtére tovább szárnyaltatta ezt a családnevet. Még ha – Adyval szólva – se rokona, se ismerőse nem vagyok neki, csak a híve. Az érem másik oldala, hogy az egykori KISZ-vezért, Nagy Imrét hiába kérték 1989-ben, változtassa meg a nevét, füle botját sem mozdította. Hiányzott belőle az alázat.

Egy újságíró a barátját keresi A kétéltű ember című szovjet filmben és egy cipőpucoló fiútól kérdezi: nem látott-e azon a környéken egy magas, húsz év körüli, göndör fiatalembert. A cipőpucoló visszakérdez: – Milyen cipő volt rajta, uram?
Igenis van vak véletlen, és gyakran külső erők játékszerei vagyunk. De hogy ki van a másik árnyékában, ez nem a véletlentől, hanem a nézőponttól vagy a megvilágítástól függ.