Végnapjait éli a budai Várkertbazár

Ferenc József magyar király Pest és Buda egyesítésének esztendejében, 1873-ban a fáma szerint nem sokat habozott, amikor jóváhagyta a Várkertbazár építésére vonatkozó elképzeléseket. Két év múlva a tervek láttamozása is megtörtént és nem sok idő elteltével, 1882-re az egész épületegyüttes elkészült. A tervező építész, Ybl Miklós nyilván nem gondolta, hogy műve úgy száz-százhúsz év múltán milyen sok gondot, s fejtörést fog okozni az utódoknak. A kiváló építész persze minderről nem tehet, az utódok döntésképtelenségét, tehetetlenkedését nagyobb jövőbe látó képességgel bíró jóstehetségek sem igen érzékelhették előre. Pénz ugyanis mindig kevés állt rendelkezésre a világörökség részét képező műemlékegyüttes rendbehozatalára, ám a jelek szerint azt a keveset is rendre felemésztette egy éppen aktuálisan fontosabb, sürgősebb beruházás. Hihetnénk, a rendszerváltozás e tekintetben lendített az ügyek vitelén, a szándékok és deklarált célkitűzések azonban a verbalitás szintjén maradtak, s legfeljebb megfogalmazóik politikai karrierjének építéséhez tudtak érdemben hozzájárulni.

Egyetlen embercsoport hitt töretlenül a Várbazár jelenében és jövőjében: az itt – sokszor évtizedek óta – dolgozó szobrászművészek. Őket a mostohább körülmények sem tudták eltántorítani attól a mániájuktól, hogy műveiket a vizes falak között hozzák létre. Igaz, ma már csak hatan tartanak ki az ódon műteremsoron, azok a művészek, akik nem voltak hajlandók elköltözni. A művészek kétharmada ugyanis elfogadta a tulajdonos Kincstári Vagyoni Igazgatóság, illetve a kezelő Várgondnokság Kht. ajánlatát, így pénzügyi kompenzáció fejében feladta műtermének bérleti jogát és kiköltözött. Az itt dolgozó szobrászok egyharmada azonban úgy gondolta, sem a felajánlott csereműterem, sem pedig a pénzbeli kártalanítás nem nyújthat garanciát arra, hogy művészi tevékenységüket töretlen színvonalon tudják folytatni. Mint hangsúlyozták, nem a nagyívű fejlesztéseknek akartak keresztbe tenni, csupán érvényes bérleti szerződésüknek kívántak érvényt szerezni egy jogállamban. Nem kis nevű alkotókról van szó, nemzetközi hírű művészek mindanynyian. Varga Imre és Vigh Tamás Kossuth-díjas szobrászművészek, Gulyás Gyula érdemes művész, Nyírő Gyula, Kampfl József, Szathmáry Gyöngyi neve pedig szintén igen jól cseng az értő közönség számára is.

S ha már a nagyívű terveket említettük, talán bővebben is róluk. Több évig nem talált a magyar állam olyan befektetőt, aki a műemlékegyüttes méltó felújítására vállalkozni tudott volna. Ezt követően jött el 2002 decembere, amikor bejelentették: a kanadai és angol befektetőkből álló Foundation Kft. vállalkozott rá, hogy mintegy hetvenötmillió dolláros, azaz 18 milliárd forintos beruházással felújítja a Várkertbazárt és a hozzá kapcsolódó lakóházakat a budai Duna-parton. A céggel egyelőre előszerződést kötött a Várgondnokság Kht. és a Kincstári Vagyoni Igazgatóság, s ennek értelmében hatvan évre kerülne ingyen a kft. kezelésébe. Az elképzelések szerint új föld alatti épületrészekkel is gazdagodna a komplexum, míg a lakóépületek irodaházként működnének tovább. A műteremsor Erzsébet hídhoz közelebb eső traktusa kávéházként, étteremként funkcionálna, míg a Lánchíd felé eső részen üzletsort alakítanának ki. A volt Ifjúsági park panorámakávézóként hasznosulna, az alatta építendő nem kevesebb, mint öt szintből hármat garázs céljára, a felső kettőt pedig wellness-, illetve fitneszközpontnak szánnak.

Sokan már tavaly decemberben tamáskodva fogadták a grandiózus terveket, mondván, még rohanónak titulált világunkban is furcsa lenne, ha egy világörökséghez tartozó illusztris műemlékben garázs és megakonditermek épülnének. Még a laikusokban is felmerülhet ráadásul, nem rejthet-e veszélyeket a budai gyógyvízforrások, barlangrendszer tőszomszédságába, részben a Duna vízszinje alá épített föld alatti monstrum. Feltehetően azt sem sokan gondolták végig, milyen hatással lenne a környezetre és az idegenforgalomra egy évekig elhúzódó építkezés, amely semmiképpen sem hatna kedvcsinálóként a budai Várpalotát megcsodálni kívánó turisták számára.

A sokasodó kérdőjelek mára újabbakkal bővültek. A képzőművészek egyre-másra nyerik a pereket a bíróságon. Gulyás Gyula, Kampfl József és Vigh Tamás jogerősen nyert pert a várgondnokság ellen, csupán Nyírő Gyula vár még a másodfokú ítéletre. A leginkább közismert Varga Imrét hiába keressük ebben a sorban, ugyanis a várgondnokság őt nem szólította föl műterme elhagyására. Sokan gondolnak arra, az ő kiakolbólítása már túl nagy port vert volna föl, ezért inkább kímélték.

A múltkor kiszámoltuk, hogy amióta műtermek vannak itt, az 1880-as évektől, hetvenhét művész négy és félezer alkotása született eddig a tizenkilenc műteremben, legkevesebb négy és fél milliárd forint értékben – mondja Gulyás Gyula. A szintén évtizedek óta itt dolgozó szobrásszal a műemlék komplexummal kapcsolatos gondok megoldásáról beszélgetünk. Nem érti, miért nem kifizetődő az állam, illetve a lehetséges befektetők számára, ha Budapest közepén egy Európában páratlan kis Montmartre megmarad. – Ha eddig turistalátványosság is volt a műteremsor, s a külföldiek állandó és ámuló vendégei voltak a magyar művészet elitjéhez tartozó szobrászok alkotóműhelyeinek, miért nem éri meg az új beruházóknak, ha ez a nemzetközi vonzerő esetleg még tovább fokozódik? Durvának tűnik a hasonlat, de végiggondolandó, nem csökkenne-e a Vár iránti üzleti érdeklődés, ha a Mátyás-templom állagromlásával kapcsolatos problémákat úgy oldanák meg, hogy részben fitneszcenterré, kávézóvá alakítanák. További kérdés: egy olyan nagy értékű műemlékegyüttest, mint a Várbazár, miért nem lehet fokozatosan felújítani, mivel bármilyen építkezés, átalakítás amúgy is biztosan rejt földtani kockázatokat, amiért akár időlegesen le kell állni, és megoldásokat keresni. Az állam azonban eddig a dupla vagy semmi megoldást alkalmazta, s végül mindig az utóbbi mellett döntött – szögezi le a szobrászművész. Gulyás Gyula további hiányérzete: eddig miért nem jutott senkinek sem eszébe, hogy emléktáblát állítson annak a seregnyi magyar művésznek, aki az európai magyar művészet hírnevét e falak között öregbítette alkotásaival? Ha ez megvalósulna, s a művészettörténetben kevésbé jártasak is olvashatnák a neveket Strobl Alajostól Vilt Tiborig, jobban tisztában lennének az itt létrehozott órási értékkel, s ragaszkodnának e kulturális örökség fennmaradásához.

Értesüléseink szerint egyébként a Foundation Kft. a július 30-i határidőre benyújtotta az építési terveket, ám a végleges szerződést csak akkor köthetik meg, ha valamennyi hatósági, szakmai engedélyt megkapta azokra.