Világ körüli útra keltek a kínai turisták milliói

Csakis csoportokban vizitálják a múzeumokat és bóklászgatnak a műemlékeknél, hangosan csivitelnek, álmélkodnak és mutogatnak, s a fényképezkedésnél jobban csak a vásárlást imádják. Ők korunk turistái. Ma már mindenütt ott vannak; ahogyan a turisztikai szakemberek fogalmaznak: ellepik a világot. Mandulavágású szemük és apró, kecses alakjuk érdeklődést, sőt többnyire rokonszenvet kelt, s mivel szeretnek költekezni, a turistaiparból élők is igencsak kedvelik őket. A kínaiak ma a legkedveltebb turisták közé tartoznak világszerte.
Mert hogy a kínaiakról van szó, akik létszámban, utazási és költekezési kedvben immár túlszárnyalják távol-keleti versenytársaikat, a japánokat is.
Amióta a világ legnagyobb lélekszámú országában – ha nem is mindenki és nem is európai mércével mérve, de – kezdenek kicsit jobban élni az emberek, jócskán megugrott a fogyasztási cikkek forgalma is. Kínában ma már a luxuscikk sem luxus, és a hétköznapi fogyasztási cikkek közé – az autó és a mosógép mellé – sorolják a vakációzást is. Pontosabban: a külföldi turizmust.
A kínaiak manapság kicsit úgy fedezik fel maguknak az úgynevezett fogyasztói társadalom kínálta javakat és előnyöket, ahogyan az ötvenes-hatvanas évek fellendülő Európájának polgárai éltek a gazdasági boom áldásaival.
A madridi turisztikai világszervezet adatai szerint 1999-ben alig több mint kilencmillió kínai hagyta el hazája határait, hogy külhonban vakációzzon, 2000-ben tíz és fél milliónyian vágtak neki a nagyvilágnak, 2001-ben pedig már több mint tizenkétmillió kínai turista rajzott ki a nagyvilágba. Azaz két esztendő alatt harminc százalékkal bővült az olyan módosabbak száma, akik külföldi utazást is megengedhetnek maguknak.
A kínaiak a holnap japánjai – jósolja Thomas Bauer, a hongkongi egyetem turisztikai szakának oktatója. Szerinte a kínaiak abban is hasonlítanak a nyolcvanas évek japánjaihoz, hogy szintén tapasztalatlanok, zárt társadalomból lépnek ki a nagyvilágba, amelyet ezért nem is ismernek, s talán ezért is utaznak mindig csoportosan. Ám van egy nagy különbség az akkori japánok és a mai kínaiak – mármint a turisták – között: a számuk. A kínaiak ugyanis elképesztő létszámban kezdenek utazni.
Európa ebből még keveset észlel. A kínai turisták célországai elsősorban az ázsiai térség államai: Vietnam, Thaiföld, sőt Ausztrália. A csendes-óceáni térség kis szigeteit, trópusi egzotikumait szintén most fedezik fel.
Csakhogy az újonnan turistáskodók nemcsak pénzt visznek a meglátogatni-megismerni vágyott országba, hanem addig ismeretlen gondokat is. Elvárásaik, szokásaik, gusztusuk nemegyszer igencsak különbözik a fogadó országétól, ahol esetenként nem is nagyon tudják kezelni őket. Legalábbis meg kell szokni például azt, hogy mindig és mindenütt füstölnek, mint a gyárkémény, hogy rendszerint olyan hangosan beszélnek, mintha mindenki nagyothallana, hogy az étkezés utáni elégedettség illedelmes kifejezése náluk a köpés.
Sok másban is különböznek az átlagturistától. A kínaiak például másként költekeznek, mint a japánok és az európaiak: nem érdekli őket a szállodák minősége, komfortfokozata, a legigénytelenebb kis panzióban is ellaknak, ám hihetetlenül vonzza őket a vásárlás. Imádják a piros és arany árnyalataival kipingált, barokkos díszleteket, a szállodabelsőtől a ruházatig egyaránt. Vagy például meghökkentően babonásak. Egy kínai soha – vagy majdnem soha – nem költözik be olyan szobába, amelynek számai között szerepel a négyes. De ölik egymást a nyolcas, nyolcvannyolcas, nyolcszáznyolcvannyolcas számú szobákért. Kosztolási szokásaikban is sajátosak: reggelire csaknem kizárólag szójatejes darát fogyasztanak, kóla helyett inkább a maguk hozta teát főzőcskézik a szobában, s vacsorára többnyire a helyi kínai éttermet részesítik előnyben. A kínai turista nem veszi igénybe a szálloda mosatási szolgálatait, fehérneműjét a mosdókagylóban lötyböli ki, nem költ semmire – legalábbis a szállodában.
De nem spórol. Csakhogy kiadásait inkább fogyasztási cikkekre tartalékolja. Egy amerikai turista például Hongkongban az összes kiadásainak hatvanöt százalékát szállodákra és éttermekben veri el, ezzel szemben a kínai vendég ezt a hatvanöt százalékot boltokban költi el. A kínaiak ékszereket és műszaki cikkeket szoktak vásárolni, nemegyszer tucatjával. Ezt viszik ugyanis a barátoknak és a rokonoknak haza, Kínába.
Európának egyébként tán még szerencséje is, hogy a kínai turistainvázió még nem érte el. A vén kontinens turistaiparának ugyanis alaposan fel kell készülnie. Úgy, ahogyan annak idején például a japánok megjelenésére is felkészült: az európai szállodákban például akkor jelentek meg a kerek fejű evőpálcikák és a szójaszószok. Ha kínai turistát vár, akkor egy szállodának most vízforralót, instant teát és zacskós levest kell tennie a szoba minibárjába, és ajándékboltját is célszerű ékszerekkel és digitális fotómasinákkal feltöltenie. Nem beszélve a nagy és híres múzeumok szükségszerű előkészületeiről. Valamiféle előjegyzési-helyfoglalási rendszert kell készíteniük, hiszen gondoljuk csak el, ennek híján micsoda káosz uralkodhatna el például a Louvre vagy a vatikáni múzeumok előtt!