Dömés apácák könyve

Könyvbe firkálni nem illik, mégis, egy-egy odavetett sorban egész korok, életek drámája sűrűsödhet össze. Előfordul, hogy sok száz éve élt emberek magánügyeibe, legféltettebb titkaiba nyerünk bepillantást. A lapszéljegyzetek készítését tehát sokszor nem tekinthetjük könyvrongálásnak, bár a klasszikusnak számító Richard de Bury 1473-as Philobiblionjában is olvashatunk e tevékenység mély megvetéséről tanúskodó szövegrészeket: „Főleg azokat a fickókat kell a könyvtárakból eltávolítani – írta Durham könyvszerető püspöke –, akik a saját pingálási tudományukat kipróbálandó, a margókat telemázolják ronda betűcirádáikkal és állatpofákkal. Akadnak tolvajok, akik a pergamenlapok széleit levagdossák, hogy levelet írjanak rájuk, vagy ugyanerre a célra kimetszik a könyv tiszta előlapját.”
Sokszor a pergamen drágasága vagy a papírhoz való nehéz hozzájutás késztette arra az embereket, hogy a könyveket megrövidítsék, máskor viszont kifejezetten azért írtak bele egy-egy öreg családi Bibliába, imakönyvbe, hogy a fontos eseményt – a születések, házasságkötések, halálozások pontos dátumát – hosszú időkre megörökítsék. A több generációt kiszolgáló, apáról fiúra hagyományozódó könyvek erre a célra nagyon alkalmasnak bizonyultak.
A leggyakoribb bejegyzéstípus arról tudósítja az olvasókat, hogy kinek a birtokában volt a kötet. A gazdagabbak saját monogramjukkal ellátott kötéssel tették vitathatatlanná a tulajdonlás kérdését, mások művészi ex libriseket ragasztottak a könyvbe. Egyszerűbb és olcsóbb megoldás volt azonban, ha a könyv tulajdonosa bejegyezte nevét a címlapra, gondos és anyagias possessorok olykor még azt is, hogy mi módon jutottak féltve őrzött kincsükhöz. Szerencsés esetekben, ha a későbbi tulajdonosok nem tüntették el a korábbiak bejegyzéseit, hosszú évszázadokon keresztül nyomon lehet követni egy-egy könyv útját. Sőt, ha a tulajdonosok nem fukarkodtak a bejegyzéssel, sok egyéb fontos dolog is kiderülhet róluk és környezetükről.
Egyik ilyen sokatmondó bejegyzéseket tartalmazó kedvenc kötetem az az Antoninus Florentinus példány, melyet a gyöngyösi ferences barátok őriztek meg napjainkig. Az ősnyomtatvány maga is érdekes: egy püspökké emelt Domonkos-rendi szerzetes teológiai összefoglalásáról, summájáról van szó, melyet 1487-ben nyomtatott Peter Drach speyeri nyomdász. Gyakori könyv lehetett ez Magyarországon, ebből a kiadásból ma is több mint tíz van az országban, és a gyöngyösi ferencesek is több példányt megőriztek.
A mi gyönyörű fatáblás, vaknyomásos, bőrkötésű példányunk kalandos úton került hozzájuk; ennek a könyvnek a lapjain hányatott történelmünk stációi is nyomot hagytak. Az első bejegyzés arról tanúskodik, hogy a kötetet a megsemmisülés szélére került Nyulak szigetei dominikánus apácakolostor elöljárója mentette meg a törökök dúlása elől. A szerzetesek Nagyszombatba menekültek, és értékeik egy részét is szekerekre rakták. Kötetünk tehát először csaknem ezer kilométert utazott Speyerből Budára, hogy a műveltebb apácák lelki olvasmánya legyen, majd innen újabb kétszáz kilométeres út következett Nagyszombatba. Szegedi Erzsébet dömés priorissa 1603-ban adta át a könyvet nagyszombati kolostoruk könyvtárának. Itt azonban legföljebb ötven évig őrizhették, mert hamarosan Herczegh György tulajdonába került. Az új birtokos 1668. június 15-én Gyöngyösi Sándor Ferenc-rendi szerzetesnek ajándékozta. Az ekkor még fiatal franciskánus bizonyára haszonnal forgatta a tomista összefoglalót, ám amikor már nem volt szüksége rá, a rendtartomány központi könyvtárának adta. A kolduló rendi ferencesek mindig is vigyáztak rá, nehogy tulajdonuknak tekintsék a náluk lévő könyveket, nem is azt írták bele, hogy kié a kötet, hanem azt, hogy kinek a használatában áll. És amikor már nem használták, azonnal továbbadták annak, akinek szüksége volt rá, vagy ha ilyet nem találtak, elküldték a könyvtárukba. Ez történhetett.
Újabb 250 kilométeres utaztatás, és a könyv végső állomáshelyére, a méltán nagy hírű gyöngyösi ferences könyvtárba került. Itt már csak azok a viszontagságok vártak rá, amelyek az elmúlt háromszáz évben veszélyeztették az állományt: a nagy gyöngyösi tűzvész 1904-ben, majd az államosítás 1950-ben, elhurcolás az Orczy-kastélyba, és visszavitel a kolostorba.
A régi könyvek sorsa többnyire hányatottabb egy-egy emberénél, mert sok-sok nemzedéket szolgálnak ki. Ki gondolná a margitszigeti romok között sétálva, hogy ebből a hajdan virágzó, de csaknem teljesen megsemmisült világból olyan sérülékeny kis emlékek maradtak épen, mint a kézzel írt és nyomtatott könyvek?