Vágtázók

A Bolyki Brothers négy biatorbágyi testvér együttese, akik az a cappella dzsessz és a gospel elkötelezett művelői. Spirituálékat és saját szerzeményeiket adják elő dinamikus, humoros felfogásban.

Bolyki György: Hat és fél éves voltam, amikor édesanyám megkérdezte: Kisfiam, nem akarsz megtanulni csellózni? Fogalmam sem volt, mi az a cselló, de rávágtam: akarok. Végül mind a négyen zenészek lettünk. András és Lackó brácsások, én csellista vagyok, Balázs énekes.
Bolyki Balázs: De Gyuri közben a politika és foci felé is kacsingatott.
Bolyki György: Még a gumibotos időkben kijártam a Jurta Színházba és egyéb forró helyekre. Az első Fidesz-kongresszuson 42-es sorszámmal regisztráltak. Amikor 1990-ben jött a rendszerváltás, választanom kellett. Végül a zene mellett maradtam.
Magyar Nemzet: Hogyan indult a közös éneklés?
Bolyki György: Ez nálunk szükségszerű volt. A sok hangszeres tanulás mellett ez kikapcsolódás volt számunkra. Az István, a királytól kezdve mindenféle zenét feldolgoztunk. Megpróbáltuk utánozni az összes hangszert. Közben Golden Gate-, King Singers- és gospelfelvételeket hallgattunk. Aztán, mint a mesében, látogatóba érkezett családunkhoz egy idős német úr, aki meghallotta a cappella (többszólamú, kíséret nélküli – A szerk.) éneklésünket, és 1987-ben meghívott bennünket Németországba ezeréves kastélya évfordulójának megünneplésére. Balázs öcsém még csak 13 éves volt!
Bolyki Balázs: Abban a repertoárban emlékeim szerint klasszikus, kötött dallamú spirituálék voltak, de mi már akkor is rengeteg többlethangot, ötletet vittünk bele, mivel ebben a műfajban a szabályos dolgokat már akkor sem fogadtuk el. Emellett magyar folklórral is foglalkoztunk.
Bolyki György: A végső lökést jó tíz éve az amerikai Take 6 dzsesszvokállemezei adták. Éreztük, ezt így érdemes csinálni! A legőszintébb önkifejezési formák egyike az a cappella éneklés, hiszen nincsen semmiféle közvetítő eszköz. Persze csodálatos mélységei vannak a hangszeres muzsikának is, de amikor szóba került, hogy feladjuk főállású zenekari helyünket, csapot-papot otthagytunk, és az a cappella mellett döntöttünk.
Bolyki Balázs: Nálunk az a cappella éneklés műfaja korlátok nélküli, sokféle stílus belefér. Egyetlen dolog meghatározott: a kíséret nélküli éneklés. Ebben a zenében tényleg sok az ötlet, vagy inkább azt mondanám, érdekesen szerkesztett az anyag, amely meg van fűszerezve azzal a „bolykisággal” és érzülettel, amelyet senki nem tudna megtanítani. Ebben benne van a hitünk, legidősebb – tizenkét éve elhunyt – bátyánk halála és egész gyermekkorunk öröme is.
Bolyki György: Családunkban a legmeghatározóbb dolog az istenhit. Mindig azt hallottuk szüleinktől, hogy ne filozófiák mentén, hanem hitünkre támaszkodva éljünk. Valaki azt mondta, számára elképzelhetetlen, hogy négyünk vitáiban végül ne alakulna ki valamilyen konszenzus. A Bolyki Brothers esetében az vált formáló erővé, hogy mindegyikünknek van egy fontos dolog az életében: a szeretet az életnek nem szükségszerű része, hanem alapja, mozgatórugója.
Bolyki Balázs: Én is csodálkozom azon, hogy együtt tudunk dolgozni, mert tényleg rengeteg közöttünk a konfliktus munka közben. De ha már ott állunk a színpadon, eltűnnek ezek a problémák. Ott fönn nem kell eljátszani, hogy megölelem a bátyámat, vagy hogy jól érezzük magunkat, hogy vidám fickók vagyunk, és azt sem, hogy sírunk, vagy megríkatjuk a közönséget.
Magyar Nemzet: A magyar könnyűzenei közegben szövegeikkel és hangzásvilágukkal kilógnak a sorból.
Bolyki Balázs: A gospel vallási üzenetet közvetítő műfaj – nem kap teret itthon. Magyarország keresztény ország. Ehhez képest a rádióban, a tévében nem ildomos kimondani, hogy öröm, békesség, türelem, szelídség, jóság. Legfeljebb akkor használja egyik vagy másik divatos szövegíró ezeket a szavakat, ha jól rímelnek. Talán néhány éven belül ebből az eszméből tényleg külön világ lesz.
Bolyki György: Szerintem nagy áttörés nem lesz. Nem lehet szembeszállni a mindenkori trenddel. Mondhatnám azt, hogy én megmutatom. Nem tudom megmutatni. Az lehet a feladatunk, hogy olyan embereket erősítsünk, akik még képesek szembeszállni a helytelen korszellemmel. De nem valami ellen vagyunk, hanem valamiért. Célunk, hogy zenénkkel, gondolatainkkal segítsünk azoknak, akik nem idegenkednek az elmélyülés csendjétől sem.
Magyar Nemzet: Első CD-jük, a The fruit of the spirit (A lélek gyümölcsei) nem hétköznapi alkotás. Összetett harmóniák és ritmuskombinációk, izgalmas zenei megoldások jellemzik a munkát.
Bolyki Balázs: Konokul szerettünk volna zenénkkel is üzenni. Az igazság az, hogy ezt a lemezt mi élveztük a legjobban. Külön ajándék, hogy a közönségnek is tetszik.
Magyar Nemzet: Semmi megalkuvás?
Bolyki Balázs: Négyünknek kellett megalkudni egymással – ez volt az igazi harc.
Bolyki György: Tudtuk, melyek azok a hangok, amelyeket ki kellene hagyni egyes dalokból, nehogy rávágja bármelyik kiadó: óóó, igen, ez kitűnő – és akkor el lehet adni a CD-t gagyinak, sok ezer példányban.
Magyar Nemzet: A későbbi CD-k is angol nyelvűek lesznek?
Bolyki György: Nehéz kérdés. Első lemezünk két és fél évig készült, rengeteg pénzt és energiát fektettünk bele, így egyelőre nem tehetjük meg, hogy csak a magyar piacra készítsünk anyagot. Ha ugyanezzel az igényességgel szeretnénk elkészíteni a következő albumot is, valószínűleg még marad az angol nyelv. Persze van egy magyar népdalfeldolgozás is a lemezen, amellyel szeretnénk bizonyítani, hogy ez a kultúra nekünk mennyire fontos.
Magyar Nemzet: Tempójuk feszített: tavaly év végén jött ki a The fruit of the spirit, s máris itt a legújabb.
Bolyki György: Amikor a The fruit of the spiritet elkezdtük, már négylemeznyi anyag volt a fiókunkban. Most ezek megvalósítási fázisában vagyunk. A most megjelent húszperces kis CD, a Hová mész te kisnyulacska anyagát márciusban vettük fel a Millenáris Parkban tartott koncerten. Zenei paródiáról van szó, a gregoriántól a kortárs zenéig, Bachtól a technóig.
Magyar Nemzet: Milyen a munkastílusuk?
Bolyki György: A problémák soha nem állítanak meg. Lehetetlen utakat járunk be. 2000-ben dzsesszkoncertünk volt a Zeneakadémián. Dzsesszkoncert!!! A szakma eszelősnek nézett minket. Klubokba való ez, nyolcvan, száz embernek!!! Telt ház volt, mindenki csodálkozott. Ki szervezte ezt, kérdezték döbbenten. Odamentünk, kibéreltük, meghirdettük, eljöttek, válaszoltuk. Ja, ezt így is lehet?! Mi nem arra szerződtünk, hogy napi nyolc órát dolgozzunk, hanem hogy létrehozzunk világszínvonalú műveket, és ha ennek valami útjában áll, akkor azt megoldjuk. Persze van néhány dolog, ami korlátozhatja elképzeléseinket. Például a család. Összesen tizenkét gyermek született már a Bolykiéknál. Balázséknál nemrég jöt világra a negyedik baba.
Magyar Nemzet: Más is korlátozhatja munkájukat?
Bolyki György: Vasárnap soha nem lépünk fel. Keresztény közösségbe járunk lakóhelyünkön, Biatorbágyon, ahol vasárnap vannak az összejövetelek. A vasárnap a családé és a közösségé. Ezt a kikötésünket szerencsére egyre többen elfogadják.
Magyar Nemzet: Nem lehet könnyű a Bolyki Brothersszel együtt dolgozni!
Bolyki Balázs: Ha egy musztáng hátán meg tudsz maradni, akkor nem mindennapi élményben lehet részed. Érezni fogod az energiát, az erőt, a szépséget, a szédítő vágtát.