Mit viszünk az unióba?

Uniós csatlakozásunk hamarosan bekövetkezik, így a Medgyessy-kormánynak a Mit viszünk magunkkal az Európai Unióba? kérdésre kellene kimerítő, a társadalom számára is egyértelmű választ adnia. Erre azonban nem számíthatunk. Nyakunkon ugyanis az európai parlamenti képviselő-választás, amelynek aktuálpolitikai vonzata ismét nem teszi lehetővé a baloldal pártjai számára az őszinte és objektív választ a kérdésben.
Gyűjtsük tehát csokorba a lehetőségeket.
A válaszok egyike lehet, hogy az Európai Unióba visszük a nyugati fülnek érdekesen csengő anyanyelvünket, a Nobel-díjasainkat, a történelmünket, a maga nemében páratlan Alföldet, a Balatont és Budapestet, a saját közép-európai (nem kelet-európai) magyar kreativitást és gazdasági tetterőt. A rendszerváltozás politikai és gazdasági hatásait.
Van azonban egy másik olvasat is.
Az ország egy olyan pillanatban csatlakozik az egyébként is erősen centralizált szuperállamhoz, amikor romokban hever a magyar gazdaság, s ebből kifolyólag leállt a növekedés. Pörög az infláció, drágul az élet, és a minimálbér szintje gyakorlatilag nominálisan sem emelkedik a Medgyessy-kormány hatalomra lépése óta. A gyógyszerekre fordítandó kiadás hónapról hónapra nő, a nyugdíjból megélni ma már művészetnek számít. A munkanélküliség stagnál, ám az erről szóló statisztika is csalás, alacsony ugyanis a foglalkoztatotti mutató. Százezrek, esetleg milliók kerültek egy-két esztendő leforgása során ismét a margóra. Óriási a regionális eltérés is: Borsod-Abaúj-Zemplén jövedelmi viszonyait például négyszeresen haladja meg Győr-Moson-Sopron megye.
Van tehát mit mutogatnunk.
Az el nem készült autópályákat, a kátyús fővárosi utakat, az ütött-kopott belvárosi épületeket, a lepusztult, büdös kórházakat, a maradi mentőállomásokat, a magyar falvak határában fellelhető szemétkupacokat, az erdőirtásokat, a bolha- és kínai piacokat, valamint a szocializmus és a rendszerváltozás áldozatait: a negyvenes-ötvenes férfit. A kisembert, aki úgy néz ki, mint egy hetvenöt éves aggastyán; nincs foga, nincs állása, s tekintete már csak a reggeli betevő tömény illatától lesz párás. Amennyiben pedig valaki megnézi az elmúlt évtizedek halálozási listáját, akkor elképed: a kimutatások szerint itt hunytak el arányait tekintve a legtöbben fiatalon rákban és infarktusban.
Hogy mit viszünk még az unióba? A munkahelyükön kizsákmányolt embereket, kényszervállalkozók tömegeit, az egyik napról a másikra tengődő diplomás pályakezdőket, a hitelből-kölcsönből élők százezreit. No és a budai luxuskörnyék lakóit, a brókereket, a yuppie-réteget, a plazavilág fiataljait, a kereskedelmi televíziók és rádiók önelégült sztárjait, a ripacskodó Heti Hetest, a Boros–Bochkor duót és a BMW-vel száguldozó huszonéveseket, továbbá a jellegzetesen magyar bűnözői réteget, a tar fejű, fővárosi gyurmafigurákat. Összegezve: vitathatatlan értékeink mellett a toldozott-foldozott életünket, a mindennapok világát, a csillogást és a nyomorúságot visszük magunkkal a nyugati közösségbe.
A kormány felelőssége egyébként ott érhető tetten, hogy valós társadalmi állapotfelmérés helyett felesleges illúziókat kelt az emberekben a csatlakozással kapcsolatosan. Ugyanis hitegetés ide, hitegetés oda, esélyünk sincs a négy évtizedes lemaradást pár esztendő alatt ledolgozni, s nyugati, úgymond EU-normák és fizetések alapján élni. Ráadásul – miként arra a kormányfő fel is hívta a figyelmet – a jóléti államok kora lejárt. Pedig füleinknek még ismerősen cseng az a szocialista választási ígéret, hogy „együtt kell befejeznünk a jóléti rendszerváltozást”…