Mérsékelten haladók

Szocialistáink mind bőszebben igyekeznek a történelmi kacatok közül előturkált fogalmakkal, rég lejárt szavatosságú jelszavakkal pótolni ötletszegénységüket. A jóléti rendszerváltozást, az embereknek több pénzt ígérő lózungok rapid inflációjából okulva mostanában régebbi, a mozgalomban kipróbáltnak vélt fogalmak után kutatnak, legújabb leletük a „haladás”, ami alkalmasnak tűnhet számukra a (nekik) hívő emberek újabb átverésére. Mint tegnapi lapunkban is olvasható, a Miniszterelnöki Hivatal konferenciát szervezett Haladó kormányzás címmel. Szekeres Imre politikai államtitkár szóbeli magyarázata szerint a téma lényege a nemzetközi baloldal közös értékei, a haladó válaszok mentén való összefogás.
Kár ezért a szóért. Az eredetileg előre mutató mozgást, fejlődést jelentő latin progresszió magyarított változata XIX. századi reformereink által került a honi politikai közhasználatba, midőn „jelszavaink valának Haza és Haladás”. A régi, internacionalista baloldal által hamar „hazátlanított” szlogen későbbi karrierje nem éppen sikertörténet. Jellemző, hogy a botcsinálta propagandisták primitív használatában a haladás szót szívesen mondták és írták két l-lel, arra gondolván, hogy a láb páros szerv. Jaroslav Haseknek, Svejk derék szülőatyjának az életben is volt humora ahhoz, hogy az 1904-ben általa alapított és működtetett politikai pártnak „A törvény keretein belül működő, mérsékelten haladó párt” épületes nevet adta, és szervezetét az ehhez illő stílusban vezette.
A nemzetközi haladás élharcosainak 1919. évi, majd 1945 utáni hatalomra kerülése minden lakossági szemináriumnál hatásosabban megmutatta a magyar polgároknak, mit kell érteniük ezen a hirtelen divatba jött kifejezésen. Különösen a társadalom azon széles rétegei számára vált veszélyes tanulsággá a dolog, amelyek – reakciósnak, retrográdnak, klerikálisnak, burzsoának, kuláknak, nacionalistának, fasisztának, osztályidegennek, szabotőrnek és egyéb hátramozdítónak minősíttetvén – élesen szembekerültek a kizárólagos haladó eszméket immár hivatalból képviselőkkel. Nem csoda, ha a Sztálin–Rákosi-korszakban vagy a korai Kádár-időkben szocializálódott sok magyar polgár emlékezetében a haladás szó a gumibot szinonimájaként rögződött. Politikatörténetünk szinte ironikus fordulata – ha szabad egyáltalán ezt a szót most használnunk –, hogy 2004-ben, az MSZMP bukása után lassan másfél évtizeddel az a Szekeres Imre magyarázza a progresszió lényegét sajtó útján a köznek (méghozzá közpénzből), aki annak a Papp János nevű kádárista belügyminiszter-helyettesnek, veszprémi tanácselnöknek és párttitkárnak volt később a mozgalmi munkatársa, aki 1957-ben kierőszakolta Brusznyai Árpád tanár halálos ítéletét. Ezt akkoriban, gyilkos cinizmussal, a haladó erők győzelmének szokták volt nevezni a reakciós, ellenforradalmi erők elleni küzdelemben.
Valaki szólhatna a szocialisták ideológusainak – vagy inkább a píárosoknak –, nehogy már előszedjék a házi archívumból az osztályharcot. Annak sincs kristálytiszta emléke a szocializmust megélt népek körében, tőlünk nyugatra meg egyenesen trágárságként hangzik. Legjobb lenne, ha Medgyessyék olyan klasszikusokat forgatnának, mint a fent említett Hasek munkái. A Svejk típusú történetek például egész jól passzolnak hozzájuk.