Hogyan találkozott először Szent Ferenc alakjával?
– Családi körben. Mélyen vallásos családban születtem. Elsősorban két ember befolyásolta döntően a választásomat: nagyapám és édesanyám. Nagyapámnak az eucharisztia fontosságának felismerését, édesanyámnak pedig a Mária-tiszteletet köszönhetem. Mind a ketten roppant egyszerű emberek voltak, de az egyszerűség mögött ott állt a bölcsességük. Nagyapám vasárnaponként azt mondta unokáinak: gyerekek, szépen öltözzetek fel, mert most a keresztények ünnepére, a szentmisére megyünk. Édesanyám pedig úgy él emlékeimben, mint a tipikus keresztény asszony: a szentolvasóval a kezében. Tőle tanultam: ha egyek akarunk maradni, akkor a Szűzanya közbenjárásáért kell imádkoznunk. Ebben a légkörben alakult ki a papi hivatásom.
– És a szerzetesi hivatás?
– A ferences hivatás későbbi. Volt egy családi jó barátunk, egy ferences testvér, aki a falunkban, édesanyám házában rendszeresen meglátogatott minket. Nagy hatást gyakorolt rám az az öröm és egyszerűség, amely benne élt, úgyhogy már gyerekkoromban, amikor gondolkozni kezdtem, megfordult a fejemben: ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint ő. Ez a testvér megajándékozta édesanyámat egy Fiorettivel, amelyet anyám az elsőáldozás után odaadott nekem. A Fioretti fölkeltette bennem a vágyat, hogy olyan legyek, mint Szent Ferenc. Hivatásomat Isten után a családi légkörnek köszönhetem, valamint ennek az egyszerű, de örömteli testvérnek.
– A külső körülmények, Spanyolország hányatott huszadik századi története nem befolyásolta hivatásbeli döntését?
– Úgy gondolom, hogy Isten a családon és a társadalmon keresztül szól, az idők jeleivel üzen. A mi dolgunk, hogy ezeket a jeleket az evangélium fényében értelmezzük. Az én pályám alakulásában – mint annyi más fiatal esetében is – nagyon sok történeti meghatározottság érvényesült. Ilyen korhoz kötött jelenség volt a keresztény családi környezet. Később sok minden megváltozott. Ez azonban nem az akkori idők korlátozottságát jelenti, hanem napjaink korlátait. Megítélésem szerint a ma társadalmának vissza kellene térnie ahhoz a helyzethez, amikor a családi környezetben érvényesülni tudott a kereszténység, és ott dőlt el a hivatás kérdése.
– Milyen idős volt, amikor önmaga számára többé-kevésbé tisztázódott a hivatása?
– Nagyon fiatal. Tízesztendősen jelentkeztem a ferences szemináriumba, de életkorom miatt nem vettek föl, ezért beiratkoztam Páli Szent Vince missziósainak kisszemináriumába azzal a gondolattal, hogy amint lehet, átmegyek a ferences szemináriumba. Amikor az ismerős ferences testvér megtudta ezt, mindent megtett mielőbbi belépésem érdekében. Beszélt a tartományfőnökkel, és végül a szokásosnál egy évvel korábban fölvettek. Attól a pillanattól kezdve soha nem volt bennem kétség, hogy megtaláltam az utamat. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna válságos időszakjaim, és emlékszem egy meglehetősen súlyos megpróbáltatásra, amikor a noviciátusra készültem. Abban nem kételkedtem, hogy az Úr ferencesnek hívott, de önmagammal, saját erőmmel kapcsolatban számtalan kétség támadt bennem. Szerencsére volt egy kiváló nevelőm, aki átsegített a válságon. Boldog vagyok, hogy ferences lehetek. E nélkül értelmetlen lenne az életem. Nem mindig könnyű, de semmi mással nem cserélném el.
– Ez tipikus elhivatástörténet?
– Nem, ma már semmiképpen sem jellemző. Először is már senkit sem vesznek föl érettségi előtt. Az sem nevezhető tipikusnak manapság, hogy egy családban olyan vallásos légkör uralkodjék, mint nálunk. Mindegyik kornak megvannak a maga jellemző vonásai és persze a maga korlátai is. Nem azt mondom, hogy azok szebb vagy jobb idők voltak, de azt sem mondanám, hogy rosszabbak. Egyszerűen más időszak volt. Örülök annak, hogy ezt kaptam.
– És mi az a legfontosabb momentum, amely vágyat ébreszthet a papi, szerzetesi hivatás iránt?
– A hivatások gondozásának aranyszabálya ugyanaz volt régen, mint ma, vagyis az evangélium. Szent János evangéliumában Jézus azt mondja: „Gyertek és nézzétek meg!” A fiatalokban elsősorban a testvérek életének tanúságtétele erősítheti meg a döntést. Ennek két vonatkozását emelném ki. Az egyik: közelség a néphez. Közel akarunk lenni az emberekhez. Ezt jelenti számunkra a testvéri közösség. Azt szeretnénk, ha az emberek nyitottnak és befogadónak látnának bennünket. A másik vonatkozás a szegénység. Nem anyagi mivoltában, hanem mint út a szabadság felé. Meg vagyok győződve arról, hogy Szent Ferenc szabad ember volt, egyike a legszabadabbaknak. Azért, mert szegény volt. Ha a fiatalok ezt meglátják bennünk, biztos vagyok benne, hogy támadhatnak újabb szerzetesi hivatások.
– Megfordítva a kérdést: mondhatjuk-e azt, hogy az európai hivatások számának csökkenése mögött az áll, hogy a mai ember nem látja ezt?
– Lehet, hogy nem látják olyan mértékben, ahogyan kellene. El kell gondolkodnunk a magunk élete felől: hogyan élünk, és milyen képet tárunk a világ elé mint kisebb testvérek. De azért azt is gondolom, hogy nem egyedül bennünk rejlik a hiba, más tényezők is vannak, amelyek a hivatásbeli döntést befolyásolják. Ilyen például a félelem, hogy valaki egész életre szóló igent mondjon. Látni ezt a házasságra vonatkozó döntésekben is. De van egy másik tényező is: az értékek általános válsága. A mi életünk csak egyfajta értékrend szerint képzelhető el, és be kell vallanunk, hogy ezt az értékrendet nagyon kevesen érzik a sajátjuknak a mai társadalomban. Ezért gondolom, hogy a ferencesek számára, de az egész egyház számára is az a nagy feladat, hogy értékekre neveljen, értékrendet alakítson ki, és tartson elevenen. Ha a családban érvényesül bizonyos értékrend, akkor egyfajta természetességgel alakul ki a hivatásbeli döntés. Ha nem élik meg ezeket az értékeket, sokkal nehezebb.
– De a családok szétzilálódása tény. Ilyen körülmények között milyen lesz a kereszténység jövője?
– Nem lesz egyszerű. II. János Pál pápa szüntelenül arra buzdít, hogy lássunk neki az új evangelizációnak, és ez az úgynevezett keresztény társadalmak újraevangelizálását is jelenti. Olykor megkongatják a vészharangot, hogy a szekták vagy az iszlám milyen veszélyt jelentenek a kereszténységre. Én azt mondanám, hogy nem annyira ők jelentik a veszélyt, hanem inkább az, hogy mi veszítjük el a magunk identitását. Európának fel kellene élesztenie keresztény lelkületét. Jól ismerem az európai alkotmány körüli vitákat, és nem tudom megérteni, miért akarjuk elrejteni Európa keresztény gyökereit. Sokkal súlyosabb probléma ez annál, mint gondoljuk. Azt mutatja, hogy az európai identitás valóban mély válságban van. Nem az a legnagyobb gond, hogy megjelenik-e Isten neve az alkotmányban, vagy sem, hanem hogy miből ered az a szándék, hogy ne jelenjen meg.
– Miből ered?
– Talán abból, hogy nem egészen világos az identitásunk. Bizonyára vannak olyanok, akiket zavar az Istenre vagy a kereszténységre való utalás – nem is az egyház hatalma miatt, hiszen az már nincs –, mert ezek az értékek szüntelenül emlékeztetnek arra, amivé lennünk kellene, de amivé nem tudunk, vagy nem merünk lenni. Ennek ellenére bízom a jövőben. Történelme során már nagyobb válságokat is átélt az egyház. Idézzük fel például a nérói keresztényüldözés korát. Üldözések ma is folynak, de az Úr mellettünk áll, és erőt ad. „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” Nagypéntek után mindig a feltámadás következik.
– Egyes vélemények szerint az elkövetkező néhány száz éven belül az egyház Európában rezervátumszerű kis területekre szorul vissza, a szerzetesrendek pedig megszűnnek.
– Én nagy reménységgel nézek a jövőbe. Ha hitből élünk, akkor a remény embereinek kell lennünk. Ha reményem alapjául a magam vagy rendünk erejét tenném meg, biztosan lenne okom aggodalomra. Mivel azonban Isten ereje a gyöngeségben nyilvánul meg, semmilyen kétségem nincs afelől, hogy a kereszténység is, a ferences rend is túléli ezt a válságot. És sokkal erősebb lesz utána. Azt nem tudom megmondani, hogy többen leszünk-e vagy kevesebben. Valószínűleg kevesebben. De a vitalitás nem a létszámtól függ, hanem az élet minőségétől. Meg vagyok győződve arról, hogy az egyháznak van üzenete a jelen és a jövő számára egyaránt. Ismerem a nehézségeket, de nagyon optimista vagyok.
– Európa lakosságának többsége ma is kereszténynek tartja magát, ám ez a kereszténység nagyon tarka, csöppet sem egységes képet mutat. Miben határozhatnánk meg a kereszténység minimumát? És mi lehet az az alsó határérték, amely az egész földön élő, nagyon elterjedt és erősen különböző kultúrákban tevékenykedő ferencesek számára meghatározható?
– Rendünk néhány éve megfogalmazta a közös élet prioritásait. Alapos előkészület, a Regula és a konstitúciók tanulmányozása előzte meg ezt, és öt olyan elemet sikerült azonosítanunk, amelyek egységbe forrasztják a ferenceseket. Az elsőt Szent Ferenc szavaival úgy nevezzük, hogy az imádság és az áhítat szelleme, vagyis az istentapasztalat. A második a testvéri közösség, a fraternitás. Harmadikként említem a minoritást – ami azt jelenti: kisebbnek kell lenni –, a szegénységet és a szolidaritást. E három fogalmat együtt kell hangsúlyoznunk. A negyedik az evangelizáció, az ötödik pedig a nevelés. Ha ezeket még tömörebben akarom összefoglalni, akkor azt mondanám: a misszió állapotában lévő testvéri közösség.
– Milyen szerepük van ma a ferenceseknek a világegyházban?
– Rendi karizmánk egyik szép vonása, hogy alapjában nyitott. Szent Ferenc nem határozott meg számunkra semmilyen konkrét feladatkört. Gyakorlatilag mindenféle munkát végezhetünk, ha tiszteletben tartjuk az imént említett öt prioritást. Ha azt akarjuk számba venni, hogy milyen feladatkörökben tevékenykednek a ferencesek, négy fontos területet említhetünk. Az első a plébániai, lelkipásztori munka, a második a búcsújáró és zarándokhelyek gondozása, a harmadik az iskolai nevelés, kollégiumok fenntartása, a negyedik pedig a szociális munka. Ez utóbbi tekintetében három területet neveznék meg: sok helyen foglalkozunk kábítószeresekkel, hajléktalanokkal és AIDS-betegekkel. Ez az egész világra érvényes, nem csupán Európára vagy a szegény országokra. Megmaradt bennem például a San Franciscó-i látogatásom emléke. A város szívében a testvérek mindennap mintegy ötezer embernek osztanak ételt. Néha azt gondoljuk, hogy az Egyesült Államokban nincsenek szegények. A testvérek azonban tudják, hogy hol vannak szegények, és megkeresik őket.
– Ilyen gazdag országban sincs megfelelő szociális háló?
– Úgy látszik, nem ér el mindenkit. A gazdagság mindig kitermeli a szegénységet is. A világ különböző helyeit látogatva feltűnik, hogy ahol a legnagyobb a gazdagság, ott a legszembetűnőbb a nyomorúság is. Valóban igaza van az Úrnak: szegények mindig lesznek veletek. És mindenhol lesznek veletek. Emiatt nekünk, ferenceseknek mindig lesz munkánk.
– Sikerül reális képet nyerni erről a hatalmas szervezetről?
– A rendi vezetés előző hatéves ciklusában központi tanulmányi-nevelési titkárként dolgoztam, és ebben a minőségben a ferencesek több mint nyolcvan tartományát meglátogattam. Ez hozzásegített ahhoz, hogy már generálissá választásom előtt eléggé átfogó képem legyen a rendről. Megválasztásom után elhatároztam, hogy igyekszem közel maradni a testvérekhez, és megpróbálok mindenkit meglátogatni. Az iskolai év alatt több mint harminc rendtartományba jutottam el. Nagy kegyelmet kaptam az Úrtól: nyitott szemmel járok a világban egyrészt a testvérek élete, másrészt az őket körülvevő valóság iránt. Ez is segít abban, hogy valóban jó összképem legyen arról, milyen a rend, mit csinálnak a testvérek.
– Mennyire tud beágyazódni a ferences szellem a különféle kulturális közegekbe?
– Szent Ferenc azt a regulát szabta nekünk, hogy éljük az evangéliumot. Az evangélium konkrét kulturális közegben hangzott el először: a Krisztus-kori Palesztinában. Bár az evangélium értékeit az akkori Palesztina sajátos kifejezési formájában fogalmazták meg, ezek az értékek túllépnek az adott terület határain. Ezért küldi el Jézus tanítványait az egész világra. A ferencesség, mivel az evangéliumi értékeket akarja életre váltani, nem korlátozódik egy kulturális területre, hanem a világ minden területén testet ölthet. Öt kontinens több mint százhuszonöt országában vagyunk jelen, a lehető legkülönbözőbb népek és kultúrák között. A ferences szellem nem fél az inkulturációtól. Tudatában van ugyanis annak, hogy az evangélium mindenkinek szól. Emiatt van az, hogy a ferences rend mindenhová eljutott, és ezért talán Szent Ferenc a legkedveltebb szent. Jelent valamit, hogy egy olyan ország, mint az Egyesült Államok, Assisi Szent Ferencet jelölte meg mint a második évezred emberét.
José Rodriguez Carballo 1953. augusztus 11-én született, első fogadalmát 1971-ben, ünnepélyes fogadalmát pedig 1976-ban tette le, pappá 1977-ben szentelték. A Santiago de Compostela-i provincia tagja, Jeruzsálemben tanult teológiát, és ott szerzett licenciátust biblikus teológiából, majd ugyanebből a tárgyból Rómában is. Provinciájában biblikus tanár és noviciusmagiszter volt, majd provinciálissá választották. 1997-ben a ferences rend generális definítora és általános nevelési-tanulmányi titkára lett. 2003. június 5-én Assisiben a ferences nagykáptalanon generálissá választották, és ugyanaznap a Portiuncula-kápolnában iktatták be: ekkor kapta meg a nagypecsétet, és tette le a hitvallást és a hűségesküt.
