Köznapló

Július 29., csütörtök
Bobby Fischert üldözi az FBI, a japánok ki fogják adni Amerikának. Ez nagyon szomorú. Ugyan mi bűne lehet egy sakkvilágbajnoknak? Annyi, hogy 1993-ban figyelmen kívül hagyta az ENSZ-tilalmat, és visszavágót játszott Szpasszkij ellen Jugoszláviában. Sakkozók sakkozni akartak egymással… Gyalázat! És Szpasszkijt körözik ugyanezért? Őt nem. Érdekes. Lehet, hogy másról van szó? Netán arról, hogy Fischer gyűlöli Amerikát? Nyilvánosan kimondta, amit prominens tengerentúli figura nem mer kimondani, hogy „Amerika brutális, gonosz diktatúra”.
Pár éve Szabó Lászlónál jártam. Minden idők legjobb magyar sakkozója nyolcvanéves volt, és teljesen normális. Ez utóbbit azért tartom fontosnak, mert a kitűnő Bilek szerint egyetlen sakkozó sem az, és nyilván igaza van. Ám Szabó kivétel. Ha komolyan veszi a sakkot, eljut a világbajnoki címig. Őt azonban jobban érdekelte a társaság, az üzlet, egy ideig a szép nők; okos volt, szellemes, maróan cinikus – az utóbbival rengeteg ellenséget szerzett magának. Diskuráltunk, s egyszer csak minden előzmény nélkül azt mondja: Fischer járt itt tegnap, abban a fotelban ült, ahol maga. És beszélgettek? Alig. Bejött, levett a polcról egy könyvet, és olvasott. Nem először volt itt, mindig így töltöttük az időt. És aztán? Még belelapozott két-három könyvbe, megsimogatta a kezemet, és elment.
Fischert már akkor is körözték, s az FBI azt sem tudta, hogy a világbajnok a Rudasba jár. Szerettem volna találkozni vele, sűrűn jártam a fürdőbe, hiába. Egy napon elment, és folytatta világcsavargását. Lin Jü-tangtól tudom, mi a bajuk Fischerrel a tojásfejű jenkiknek: „Az emberi méltóságot a csavargó fogalmával kell összekapcsolni, nem pedig az engedelmes, fegyelmezett, ezredbe osztott katonáéval… A csavargó lesz az utolsó és legfélelmetesebb ellensége a diktatúrának, s az utolsó lesz, akit a diktatúra meghódít.”
Erről van szó, nem másról.
Hajrá, Fischer!

Augusztus 1., vasárnap
Kora reggel motoros hajó kínlódta magát fölfelé a Dunán. Magyar szakaszán itt a leggyorsabb a folyó, nehéz ár ellen haladni, de volt más ok is: hozzákötöttek egy régi gőzöst, azt vonszolta keservesen. Elő a távcsövet, látni akartam az öreg hajó nevét, emberjelölt koromban jó ismerőseim voltak a gőzösök. Szemben laktunk a szigettel, minden ablak a Dunára nyílt, ha jött egy hajó, és ár ellen lapátolt, úgy éreztem, mozdul a Margitsziget is: indul a tenger felé. Tán ezért szerettem meg Saramago könyvei közül először a Kőtutajt: a portugál író képzelete az Ibériai-félszigetet úsztatta ki az óceánra… Ámulva néztem az ablakból a kétkéményes Szent Istvánt, csodáltam a Szabadságot, amelynél szebb sétahajó nem létezett; a Körös kavarta a legnagyobb hullámokat, a Táncsics volt a legtestesebb, a Kossuth a leggyorsabb – hová lettek? Mi maradt belőlük? A hetvenes években parancsba adták: gőzösökre többé nincs szükség, szét kell bontani, el kell tüzelni őket, vinni a MÉH-be, hírmondó se maradjon belőlük. Egy maradt, meg még néhány a Rajnán és az osztrák tavakon. Lehet, hogy a Zoltánt is ott látjuk viszont? Felújítva, megifjítva, idegen néven – megint ez lesz? Ismét eladó minden, ami bennünket dicsér?

Augusztus 4., szerda
A kérdést, hogy egymásra épül-e minden, vagy egy láthatatlan kör mentén történnek a dolgok, néhány fénykép fogalmaztatta meg velem. Egy doboz alján találtam őket, nem tudom, hány éve készültek. Már akkor is menekülni akartam Pestről, lázasan böngésztem a hirdetéseket, találni akartam valami telket, házat, pincét, bármit, csak menedék legyen. Az ember néha két-három sorból megérzi, hogy hopp!, ez az; így vitt el egy hirdetés Keszthely mellé. Nagygörbőnek hívták a falut, házat kínáltak frissen telepített barackossal, több mint száz fa sorakozott fel a tiszteletemre, feszesen, mint díszszemlén a katonák, ráadásként fél hold zártkert is járt az egészhez, a végében óriás-szelídgesztenyefákkal.
Teljesen elrévedtem tőlük. A szelídgesztenye a Délt, az érzéki szellem világát jelentette nekem, ahonnan az Anjou-királyok, Rossini zenéje és a pármai sonka származik: emlékszem, ősz volt, a szél belekapott a fákba, zúgatta a gesztenyéket, s én már-már igent mondtam, pedig pénzem nem volt, de hát apámtól azt tanultam, pénzért a bolond is tud venni, pénz nélkül a kunszt, szóval, csepp híján a gazda tenyerébe csaptam, de apám ott volt valóságosan is, elkísért, hogy lássa, milyen bolondságra készülök megint, és ő mondta ki a döntő szót: „A fiam nem ért sem a földhöz, sem a barackhoz, pénze sincs, köszönjük szépen…”
Eltelt pár év, egy fotóslánytól, aki akkor lett buddhista, szép katalógust kaptam, Sass Brunner Erzsébet képeivel, akinek egy álma nyomán szintúgy mehetnékje támadt, ám a festőnő, ellentétben velem, nem toporgott: meg sem állt lányával Szantiniketánig, leborultak Tagore előtt, s attól fogva Indiában éltek, ott is haltak, és a prospektusból kiderült, hogy Sass Brunner Erzsébet Nagygörbőről indult, ahol én kerestem volna menedéket.
Pár év múlva Kanizsán jártam, egy zongoratanárnő nyomait kutattam: háznál adott órákat, sosem lépett a nyilvánosság elé, pedig magas szinten játszott; hol itt, hol ott bukkant fel a neve, férfiak beszéltek róla fojtott hangon, minden lépése rejtély volt, melyek mögé felkiáltójelet tett hirtelen halála – ezzel a pakkal érkeztem Nagykanizsára. A városban mindenütt plakátok hirdették az Indiáig futott festőnők kiállítását, néztem a helyet, hol láthatók, néztem a dátumot, hogy meddig, és rögtön kivert a víz: a tárlat pár napja bezárt. A zongoratanárnő már nem érdekelt, berontottam a múzeumba, fel az igazgatóhoz, nagydarab ember volt, de látta rajtam az elszántságot, és nem ellenkezett. Adott mellém egy művészettörténészt, a kedves hajadon a következő órában egyenként hordta elém a festőnők képeit a raktár félhomályában: soha furcsább tárlatvezetésben nem volt részem, és soha hunyorgóbb örömben.
Hazafelé, Balatonszentgyörgyöt elhagyva nomád építményt láttam, Gulyás csárda, ez állt a bejárat fölött, pár hét múlva megismertem Sánta Gábort, a tervezőt, odavitt, beszélgettünk, akkor hallottam először Vidákék nevét, párosan emlegette őket: „Vidák Pista és Nagy Mari.” Nagyszerű emberpár, mondta, nemezkészítők, korábban Gödöllőn laktak a Nagy Sándor-házban, most a sajátjukban Kecskeméten. Találkoztam velük, és meglepett, hogy Pista halk, és minden gesztusa finom, Mari az ellentéte: kemény, sprőd, és méltó helyet követelő; ők említették a Kelet-járó Mándoky Kongur nevét.
Minden órájukat a nemezművészetnek áldozták, akkor még áldozatnak láttam, némelykor hiábavaló áldozatnak, mert mellőzöttek voltak, ezért keserűek, de nem adták fel, mentek a maguk útján: bejárták a Kaukázust, bejárták Közép-Ázsiát. Nyomába szegődtek mindennek, hogy megtudják, ami a nemezről megtudható, a tudásra nem ültek rá, továbbadták a Játékmúzeumban, szerte az országban, később a határokon túl is. Sosemvolt magyarságkutatóknak láttam őket, s úgy gondoltam rájuk, mikor rájuk gondoltam, mint két igaz emberre, akik megérdemelnék, hogy rájuk süssön végre a nap.
Aztán a véletlen elém sodorta Balla Verát, a törékeny festőlányt, abban a gödöllői házban beszélgettünk hajnalig, ahol azelőtt Vidákék laktak. Vera Indiába készült Brunner Erzsébethez: muszáj megreparálni a képeit, mondta, folyton lepisilik a patkányok. Látszólag összeért a történet eleje és vége, pedig nem; Mándokynak, aki föl akarta támasztani a múltba tűnt kun nyelvet, lett egy tanítványa tragikus halála előtt, Sudár István, akit teljesen Ázsia felé fordított, annyira, hogy a fiú a fejébe vette, a kunok rokonaitól, a kazakoktól Magyarországra hoz egy ménest. Meg is tette, de nagy volt a távolság, és túl nagy a feladat, ereje elfogyott, és meghalt harmincnégy évesen.
Sudár édesanyja volt az, aki üzent a minap, Vidák Pista és Nagy Mari életük nagy eseményére készülnek, pár nap múlva hozta is a meghívót a posta: a nemezművészek világtalálkozója kezdődik augusztus 12-én, egy hétig a Lakiteleki Népfőiskolán lesznek rendezvények, augusztus 19-től pedig a budai Várban. Levél is volt a borítékban, az állt benne, remélik, bírják majd a nagy megterhelést, és azt is, hogy a világtalálkozónak a szívekben megmarad a nyoma. Szépen fogalmaztak, mikor elolvastam, bólintottam: lám, mégis érdemes, a méltókra előbb-utóbb rásüt Isten napja, amihez képest a mai műfényes világ csak ócska bliktri.
Ezért mondom, menjen el, aki tud, és élje át személyesen, milyen lélekmelegítő érzés föltámadva látni őseink művészetét: Vidák Pistának és Nagy Marinak sikerült, ami Mándoky Kongurnak és Sudárnak nem. Talán erősebbek voltak, talán jobb csillagzatúak, mindegy: az utóbbiak neve is fönnmarad, emléküket elevenen fogjuk tartani, mert ők is szerves alkotórészei a hálónak, amely ott feszül láthatatlanul és erősen a magyarság felett. Minden szeme összecsomózva, és egymásba kapaszkodva: ilyenformán képeznek egészet, még ha nem is tudnak erről a tágas egybetartozásról.
Nem kell tudniuk, fontosabb, hogy tegyék a dolgukat, ki-ki a maga helyén, s higgyék, hogy nem élnek messze, nem élnek szétszórtságban, a háló minden szeme egyrangú és összetartozik: ez az igazi Magyarország, amelyet nem lehet elpusztítani sem megszállással, sem idegen erkölcsű választással, ez a Magyarország volt, van, lesz – ez örök.

Augusztus 5., csütörtök
Nagyon jó hírt kaptam: a Zoltán-hajó itthon marad, a neszmélyi hajómúzeumba kerül. Neszmélyi hajómúzeum? Meg kéne nézni.