Nemrégiben úgy döntött a Fővárosi Közgyűlés, a távhőszolgáltatás díját csaknem nyolc százalékkal emelik. A lakótelepeken élőknek nincs sok választásuk: megpróbálnak elköltözni a szocializmusból megörökölt energiapazarló luxus nyomortelepről – ez a legtöbb esetben csak ábránd –, vagy fizetnek, amíg tudnak. Egyre nő azoknak a családoknak a száma, amelyek tagjai azért dolgoznak, hogy a rezsit és az élelmet ki tudják fizetni. Ha valaki megbetegszik és gyógyszer kell, borul a családi „büdzsé”. A KSH adatai szerint 1996-tól 2002-ig a távfűtéses lakások aránya kissé csökkent. Míg 1996-ban a háztartások 20 százaléka volt távfűtéses, 2002-ben 17,4 százalékuk. A távfűtéses lakások számát tekintve a főváros viszi el a pálmát: Budapesten kétszer annyit költenek távfűtésre, mint az ország más területein. A lakótelepen ragadtak egyébként sem tartoznak a multimilliomosok közé, az újabb emelés csak tovább rontja „megszabadulásuk” esélyeit.
A kispesti lakótelepen, a kora őszi fényben, késő délelőtt idősek pihennek meg a padokon a boltból hazafelé tartva, néhány kismama tologatja a babakocsit, kihasználva a kellemes napsütést. A lakótelepi bolt előtt középkorú férfiak söröznek, egy hajléktalan a kukában matat, szatyrából a Fedél nélkül egy régi, elmocskolódott száma kandikál ki.
– Felháborító, amit ezek a városházán művelnek. Komolyan mondom, ’56 kéne megint a nyakukba. Ha ez így megy tovább, úgy leszünk mi is, mint a románok – mondja az újabb áremelésről egy fiatal- asszony, aki éppen a lakótelepi boltból igyekszik haza. Aki látta, nem felejti el a bizarr képet: Romániában annak idején az élelmes panellakók átálltak a fa- és a széntüzelésre. Kifúrták a falat, azon vezették ki a kályhacsövet, miután levágták őket a távhőhálózatról. – Szabályosan megfojtanak minket a rezsivel, és teljesen tehetetlenek vagyunk. A rádióban azzal ámítanak, hogy kétezer forinttal kell többet fizetni, de szerintem, mire rájön az áfa, miegymás, lesz az három-négyezer is. Most már egyébként is ott tartunk, hogy nincs min spórolni, minden „luxusról” lemondtunk – magyarázza. Nyugdíjas édesapjával és kisiskolás gyermekével élnek közös háztartásban. Tavaly 18 ezer forintot fizettek a téli hónapokban a távfűtésre – plusz nyáron is az öt-hat ezret – és akkor még hol a villany, a közös költség… – sorolja a havi tételeket. A végösszeg közel jár a hatvanezer forinthoz, ha a 18 ezer forintos OTP-törlesztést is beleszámítjuk. A megoldás a költözés lenne, de hát miből? Így nem lehet félretenni, a panelért meg nem sokat adnak – magyarázza.
A 72 éves Bódi Lászlóné, aki a Kosárfonó utcában, egy 53 négyzetméteres lakásban lakik, szintén reménytelennek látja a helyzetet. Rokkantnyugdíjas, egyedül neveli érettségi előtt álló unokáját.
– Képzelje el, kórházban voltam, amikor be kellett adni a rezsitámogatáshoz a papírokat, és akit megkértem, hogy segítsen elintézni, rosszul töltötte ki a nyomtatványt. Személyesen nem tudok bemenni reklamálni – vénás trombózisom van –, telefonon meg nem fogadnak. Úgy néz ki, még azt a kis pénzt sem kapjuk meg, ami járna. Csak a meleg vízre kapok támogatást – panaszolja. Nyáron közel tízezer forintot fizet rezsire, télen – ahogy mondja – a húszezret „üti” csak a fűtésszámla. – Most ez is több lesz, no meg biztosan emelik a villanyt is – töpreng a kilátásokon. Mindössze 65 ezer forint a nyugdíja. Bár a gyógyszereket „közgyógyra” kapja, a háromféle, cukorbajra való tabletta mégis elvisz három-négy- ezer forintot havonta.
– Sok a cukrom. Persze, mert olyanokat is eszem, amit nem szabadna, tudom én… De hát mit csináljak, ha az az olcsó? – magyarázkodik, bepillantást nyújtva a szegénység ördögi körébe.
Farkasné Hámori Melinda kezében nejlonszatyrokkal siet át a fák alatt. Kérdésemre a fiatalasszony csak legyint, nemigen akar nyilatkozni.
– Mit lehet erről mondani? Így is nagyon nehezen élünk, és most még rosszabb lesz. A jövedelmünk korántsem emelkedett anynyival, amennyivel emelgetik a közüzemi számlákat meg a közértben az árakat. Az az igazság, hogy egyik napról a másikra élünk, nem is jövünk ki a pénzünkből. Három gyerekünk van, bérelt panellakásban élünk, én főállású anya vagyok, havi 23 ezer forintot kapok, ott a családi pótlék, a párom szerencsére dolgozik, de a rezsi a harmadát elviszi a pénzünknek. És megint emelnek… A kisebbik lányom most kezdte az óvodát, úgyhogy nemsokára mehetek dolgozni, tán könnyebb lesz – mesél a gondjaikról, ám a szemén látszik, hogy maga sem hisz a gyökeres fordulatban. – És a kompenzáció? A rezsitámogatás? Nem igényelték? – kérdezem. Hirtelen nem is érti, mire gondolok, aztán rávágja:
– Igen, tényleg lehet igényelni, de az szinte semmi – válaszolja. – Évről évre csak süllyedünk, nézze meg, nincs is már igazi középréteg. Terveztük, hogy felvesszük a kedvezményes lakáshitelt, de azt is megszigorították, nem tudom, hogy mi lesz – mondja, de azért mosolyog. Nincs több ideje a „panaszkodásra”, várják otthon.
Farkasék három gyermeket nevelnek, a másik fiatal kismama, Nagyné Kovács Mária viszont azt mondja kérdésemre: szeretnének ugyan második babát, a következő „tízéves tervbe” benne is van az új csemete, de ha addig nem sikerül rendezni a család helyzetét, csak vágyálom marad a második gyermek.
– Az az igazság, hogy nagyon nehéz. Béreljük a lakást, nyáron a rezsi 35-40 ezret visz el, télen legalább ötvenet. Az én gyedem 30 ezer forint. Most megint emelnek, pedig ez a téli plusz tízezer is nagy érvágás volt. Ha a szülők nem segítenek, akkor jön az éhenhalás… Mi még segélyt sem kaphatunk, mivel állandó lakcím kellene hozzá – ráadásul legalább három éve óta XIX. kerületi lakosnak kellene lenni –, de ki az a főbérlő, aki megengedi, hogy bejelentkezzen az ember? Senki – magyarázza, hozzátéve, hogy természetesen a rezsikompenzációhoz sem tudnak hozzájutni a fenti okok miatt. Mint mondja, 6-6,5 millió forintért meg lehetne venni ugyan a lakást, amiben élnek, de ahhoz, hogy a lakáshitelt felvegyék, legalább 3-3,5 millió forint önrész kellene. De nincs. A szülők nem tudják rátenni a jelzálogot a saját házukra, mivel a bank nem fogadja el fedezetül.
– Ezeknek új építésű kell, meg jó fekvésű. Úgyhogy nem tudjuk, hogyan tovább. Van most valami pályázat az önkormányzatnál, szaladgálok én is, de hát nincs sok remény. Rengetegen várnak lakásra – mondja elmenőben.
– Nem lennék most fiatal – summázza véleményét egy idősebb úr, aki ugyan egyelőre még ki tudja fizetni a lakásfenntartás költségeit, de azt látja: a telepen sokan már így is felélték tartalékaikat, s az újabb emelés egyenes út az eladósodáshoz.
– Most csak a távhőről beszélnek, biztos vagyok benne, hogy a villanyt sem ússzuk meg. Mi, a feleségemmel még egyelőre bírjuk, viszonylag jó a nyugdíjunk. De mi lesz a többiekkel? – teszi fel a kérdést.
– Kompenzálják a rászorulókat – válaszolom a kormány ígéreteinek szellemében.
– Évtizedek óta itt élek, ismerek szinte mindenkit, de eddig csak azt láttam, a segély legtöbbször nem a rászorulóknak megy, hanem az élelmeseknek. „Kovács néni” a botjával nem fog odaállni, koldulni az önkormányzattól. Nem úgy nevelték. Én se mennék egyébként. Erre számítanak – mondja fejcsóválva.
A kőbánya-kispesti vasútállomás felé vett utamon aztán meggyőződhettem róla: a városi népnek olyan kifinomult a veszélyérzete, mint a sivatagi rókának. Egy előnyugdíjas hölggyel elegyedtem beszélgetésbe, aki már akkor megmondta, ne csak a távhővel foglalkozzam, mert az csak a „felvezetés”, egyik után jön a másik. Nyakát teszi rá, hogy emelik a gázt is, nem is kevéssel, érzi a csontjaiban. Úgyhogy ő sem lesz sokkal könnyebb helyzetben, mint a távfűtésesek. Sőt… Arról nem beszélve, hogyha a gáz felmegy, mindennek emelkedik az ára. Cudar tél lesz – mondta. Két nap múlva a címlapokról köszönt vissza jóslata: októberben jön a gázáremelés – nem is akármekkora.
origo.hu
Nem a gyerekmedencében történt a tragédia – megszólalt a Palatinus
