Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy minden esetben elveszíti-e az ember a becsületét, ha nem tartja be adott szavát. Ha igen, akkor én valószínűleg elveszítem. Történt pedig a következő. Békésen ülök a csónakomban egy szép nyár végi estén, néha megnézem a Göncölszekeret, helyén van-e minden kereke, mert manapság semmi sem biztos. Egyszer csak csörögni kezd a táskámban a mobiltelefon, Natasa háziorvosa jelentkezik. Azt kérdi: „Érvényes-e az útleveled?” Mondom, hogy igen. „Tudod, miért kérdem? – folytatja. – Úgy fél évvel ezelőtt azt írtad, ha Gyurcsány lesz a miniszterelnök, távozol az országból. Bőröndjeid becsomagolva az előszobában, ahogy ez illik, miként számos baloldali publicista leírta, nekik nem tetsző események idején.” „És ők távoztak?” „Bár azt tették volna…”
Mentségemre annyit: ominózus írásomban az szerepelt: „Bőröndjeim becsomagolva, Natasa a hűtőtáskában”, ami jelezte: nem gondolom komolyan. Hogy mit nem? Először azt, hogy egy Gyurcsány nevezetű fickóból miniszterelnök lehet Magyarországon. Másodszor azt, hogy ha mégis úgy lesz, elhagyom a hazámat. Tehát Natasát most kiveszem a hűtőtáskából és maradok, mivelhogy a balliberális rettegőktől eltérően nekem nincs hová mennem, bár Amerika, Svájc és Franciaország közeli rokonaimmal van tele. Ha kibírtam Rákosit (gyermekkoromban), vénségemre ezt a karvalyarcú fickót is kibírom. Natasának pedig esze ágában sincs kereket oldani. Itt szunyókál a lábamnál a hintaágyon, és azt álmodja, mindenhol jó, de legjobb Csopakon.
Ne vádoljon senki tiszteletlenséggel, hogy Magyarország esetleges miniszterelnökét fickónak nevezem, hiszen éppen ő az, aki vélt öniróniával fickóként beszél magáról. Legutóbb az „unalmas fickó” kifejezést használta egy kedélyesnek szánt ajakbiggyesztéssel. Ez a hapsi Pápán járt középiskolába, ott, ahol több mint húsz évvel előtte én magam. Talán ismerte Csapó Gyuri bácsit is, hajdani osztályfőnökömet és irodalomtanáromat, akinek én minden évben virágot viszek a sírjára, mert az egyik legkülönb ember volt, akit valaha ismertem. Ha ő most letekint ránk, bizonyára elcsodálkozik, hogy mi lett ebből a Gyurcsány gyerekből, s arra gondol: nem csak Isten, hanem az ördög útjai is kifürkészhetetlenek. S azon is csodálkozna talán, hogy én mit izgatom magam egy Gyurcsány miatt.
Végső soron nem is izgatom. Tulajdonképpen magam is elcsodálkoztam, milyen jó lélek vagyok, amikor szegény Medgyessy Friderikusz-beli búcsúbeszédén elérzékenyülve szinte hajlamos voltam némely – ha nem is minden – dolgát megbocsátani. De az előbb, amikor Gyurcsánnyal kapcsolatban leírtam a „vélt irónia” és a „kedélyesnek szánt” szóösszetételeket, ismét megjelent előttem a karvalyarc, amelynek egész mimikája mesterkélt és idegesítő, s újra hallani véltem a kenetteljes szavakat, amelyek a ragadozó hajlamot lettek volna hivatva elrejteni, némi csüggedés fogott el, hogy megint így jár a hazám. A csüggedés nálam persze az undorral rokon, eme „bölcs” modernizátor ugyanis a habitusában hordozza az egész undorító múltat. Ez a fickó huszonkét évvel utánam született, s úgy viselkedik, mintha évszázadokkal előttem járna, mégis tökéletesen megtestesíti azt, aminek vélt bukása az életem legnagyobb öröme volt. S ahogy a Vezér mögött felsorakozott a Párt! Ahogy Kovács ide-oda osont szívélyes akril mosolyával! Ahogy Kiss Péter holdvilágképpel helyeselt. Ahogy behódoltak a kelepelő szájú pártlédik! Ahogy ezt a fickót az elsanyarodott pártaktivisták fogadták! Medgyessy túl jó volt nekik. Magukhoz méltóbbat választottak. (Natasa most elhagyta a hintaágyat. Talán arra gondolt, mégis jobb lenne visszamennie a hűtőtáskába.)
Ez a karvaly profilú ember pedig ágál, filozofál és mosolyog. (Látott már valaki ragadozó madarat mosolyogni?) Hát ilyen. A baloldal nagy reménysége. A vezér, aki hivatott a pártot kivezetni a mocsárból. És ha netán tényleg sikerül neki – mivel is az agresszív hatalomvágy, a gátlástalan nagyot akarás (vö. a kommunizmus kísértete) hihetetlen dolgokra képes –, akkor ezzel a szegény országgal mi lesz, én nem tudom…