Jezovics barátja

Lacikám!
Bődületes az emberi élet. Meg a halál. Kilenc napja tudom, hogy meghaltál, és nem jutok hozzád. Annyira élünk. Te meg azóta nem is vagy.
Már maga az, hogy a feleséged nem tudta pontosan, hova juttassa nékem a gyászjelentésedet, komplikálta a dolgot, de volt oly okos, sógoromnak adta át, akinek antikváriuma van a krisztinai, hozzánk közel lévő Roham utcában, s így mégis hamar eljutott halálod híre Szandára, ahol ősziesen táborozunk szép tornácos házunkban, hová a család éppen lerándult szemügyre venni az újdonatúj tuszkulánumot, kezükben a gyászirattal. Köszönöm szépen. Már ez is eléggé ciki volt, ahogy azok a fiatalok mondanák, akik a mi drága és felejthetetlen ifjúságunk életkorában élnek.
Álldogáltam kezemben a gyászjelentéssel, amit, mondanom se kell, kikapott kezemből az őszi szél, ahogy egy olasz filmdrámában. Vagy komédiában. Akár hiszed, akár nem, kapdostam utána, és szökelltem az ünnepelni jött rokonok, nők, gyerekek közt, mint egy bakkecske. Nem értem utol, mondanom se kell, kivitte a szél az előttünk kanyargó országútra, ahol – miért is ne? – sose látott iramban és mennyiségben zubogtak alá a lejtős kanyarban az automobilok, busz, terepjáró, Opel, Skoda Octavia, majdnem azt írom, Goga Octavian, kilenc-tíz méter hosszú Passat. Nem ismerem a márkákat, a passzátról is mindig azt hiszem, valami szél, olyan, amilyen az a szél, amely kikapta gyászhíredet. Ugráltam az autók és a szellők közt, míg a papír ellengedezett az országút túloldalán húzódó horhosba, mely hatalmas diófájával már jelezte az őszt. Annak törzsébe kapaszkodtam, hogy utánad ne zuhanjak a patakos-mocsaras mélybe, ahol akkor már lebegtél.
Lépésről lépésre próbáltalak megközelíteni, süllyedtem. Akkor még csak azt tudtam, tőled jött táviratszerű boríték, a Lohner név nekem a legrégebbi emlékeim közé tartozik, hiszen mondhatni, születésem pillanatától ismerlek, te akkor voltál három és fél éves. Nagy, piros palánkkerítés határolt tőlem, aki rézsút szemben laktam egy elég előkelő villában, és hu-u, hu-u jelekkel adtam tudtodra, hogy vagyok. Hányszor is! Végeredményben huszonnégy éven át, amíg odahaza éltem Rákosfalván. A hu-u, hu-u megmaradt, mint afféle infantilis indián jeladás, apádat aztán mint szociáldemokratát bezárták, míg én, az úgynevezett úri fiú egyetemre járhattam a sors téves fintora révén.
Különlegesen szerettelek. Te voltál a legrégibb barátom. Szent-Györgyi Albert rokonságának itteni, nógrádi-kiskéri pusztai házuk falán éppen nemrég olvastam a Nobel-díjas tudósunk bölcsességét, miszerint a három–hat éves korunkbéli idő a legfontosabb. Na, te voltál nekem ily korban a legfontosabb. Később is, soká, de akkor mindenképpen, különösen, hogy mikor én három, te hét, mikor hét, te tizenegy voltál.
Hol vagy? Úgy kérdezem most hirtelen, mintha Amerikába mentél volna, de hát azt is, hogy meghaltál, csak jóval később tudtam meg, mert a szél a horhosból is tovaragadta a papírt, én egyre lejjebb és beljebb ugrándoztam utánad. Ám abba kellett hagynom üldözésedet, mert föntről szólongattak, hogy nem azért jöttek, hogy én egy papírfecni hajszolásával várakoztassam őket.
Nem tudtam akkor még, hogy meghaltál. Vagy öt éve, három? éve nem láttalak, pedig mindig meg szoktál jelenni a Gyurkovics, alias Jezovics Szalonon, s ilyenkor fölidéztük az eltűnhetetlen múltat, a gyermeteg indiánosdit, a kerítések átugrálását, térdünk és szívünk fölsebzését, a gyermekkori társadalom olyan demokráciáját, mely e földön utóbb megvalósíthatatlan. Nem volt osztály, nem volt vallás, nem volt szülő, mely elragadhatott volna bennünket egymástól, s az ólomkatonák tisztítótüzében üdvözültünk elolvadt lovasaink társaságában. Nem beszéltünk mi semmiről. Még a lányokról se igen, mert három-, öt-, hét-, kilenc-, tízévesek voltunk. Csak voltunk. Egymásnak? Nem tudom, azt hiszem. Mindennél fontosabb volt, hogy te a piros palánkos kerítés mögül kibukkanj. És gyere.
Kedves, mély hangod volt már kiskorodban is, olyan fiúsan férfias, már hétéves korodban is. Később is. Böcsületes embernek ismertelek, aki munkásszármazása ellenére nem érvényesült „eléggé”, vegyészmérnök lettél, kitűnő környezetmérnök, földolgozótelepek konstruktőre, de ez egy pillanatra sem volt érdekes.
Te voltál érdekes. Hogy ott születtél mellettem, szülővároskámban, mellettünk, s mi együvé tartoztunk. Soha többé ezt a gyermeteg érzést nem éreztem, amit Rejtő Jenő úgy jellemez: „az ember, akinek barátja van”. Te voltál az. Ha nem találkoztunk tíz évig is.
Ám halálodat is csak napok múlva tudtam meg, midőn a család már kiünnepelte magát, midőn már összevissza írtam-éltem-ettem-kínlódtam magam a saját gondjaimmal. Hol jön ehhez Lohner László, a hatéves kisfiú?
Ahogy pár napra rá tévelyegtem a faluban, talán éppen régi, rákosfalvás emlékeket keresve, egyszer csak ott láttam a sárba taposott borítékot hirtelen magam előtt, átnedvesedett papírkádból megtudván: meghaltál, Lohner László. Köszönöm, hogy voltál.