Kínos teher

Immár több mint negyven éve birkózik Európa a török uniós tagság kérdésével, kínos teherként cipelve még a hidegháború csúcspontján Ankara előtt megcsillantott integrációs ígéreteit. Kizárólag biztonságpolitikai megfontolások vezették ugyanis a nyugati világot akkor, amikor a délkeleti szárny stabilizálását szem előtt tartva NATO-tag lett Törökország, az akkor még az Európai Gazdasági Közösséggel pedig megkötötték a társulási szerződést. Ankara újabb próbálkozásai az ezt követő négy évtizedben azonban sorra lepattantak Brüsszelről. Nem véletlenül, hiszen a török tagság kulturális, történelmi, gazdasági és politikai értelemben is nehezen emészthető az európai gondolkodás számára.
Az ellenérvek között elsőként vetődik fel, hogy Törökország már földrajzi tekintetben sem tartozik Európához, a vallási, kulturális különbségekről nem is beszélve. Hol vannak tehát az Európai Unió bővítésének határai? Ezeknél az érzelmi alapot sem nélkülöző fenntartásoknál azonban – ha lehet – sokkal fontosabb Európa jövője szempontjából, hogy az unió meg tud-e emészteni egy ilyen bővítést. A török tagság ugyanis több tekintetben is meghaladná a mostani kör jelentette nehézségeket, s félő, hogy az amúgy is meg-megbicsakló belső kohéziót törné szét egy ekkora ország integrálása. Szakértők joggal vetik fel például, hogy miként alakulna a most is oly kínlódva formálódó belső működési, képviseleti rendszer, az érdekkülönbségekből adódó újabb törésvonalakról nem is beszélve. Gondoljunk csak arra, hogy Törökország mint a legnagyobb tagállam ugyanazokkal a politikai jogokkal rendelkezne, mint Franciaország, Németország és Anglia. Ezzel, először az unió történetében, a legszegényebb ország rendelkezne domináns jogokkal. Alapvető kérdés az is, hogy megfizethetők-e egyáltalán a török tagság költségei. Ankara felvétele ugyanis sokkal drágább lenne, mint a tíz új országé volt összesen. Ha ugyanúgy kezelik, mint a május
1-jén felvetteket, akkor Törökország nagyjából 45 milliárd euróra lenne jogosult. Kibírna-e a szociális terhekkel amúgy is küszködő Európa újabb 10-15 millió török munkavállalót?
A Törökország belépését támogatók megjegyzik, hogy ennyi év után már nem lehet ámítani Ankarát, érveik azonban alapvetően biztonságpolitikai megfontolásokat követnek. A negyven évvel ezelőtti argumentációra emlékeztet, hogy az új kihívások szempontjából geopolitikai értelemben kulcsfontosságú, az Egyesült Államokkal és Izraellel is jó viszonyt ápoló országot ne idegenítse el magától a kül- és védelmi politikájában is erősödésre ítélt Európai Unió. Mindehhez hozzáteszik még – bár az előbbi érveknek némiképp ellentmond –, hogy egy nyugatias, jólétben élő iszlám állam a terror elleni harcban modellértékű lehet a muzulmán világban. Ők tehát – ha nem is sietősen, de – mindenképpen megkezdenék a tárgyalásokat Ankarával. Lényegében a török integráció hívei is elfogadják azonban az ellenzők érveit, ám úgy gondolják, hogy a felmerülő problémák egy két-, sőt háromsebességű(?) unióban kiküszöbölhetők. Így a schengeni szerződésből például természetesen szerintük is kimaradna Törökország. Ez a megoldás persze lényegét tekintve nem áll távol a német jobboldal, a franciák és az osztrákok által kínált megoldástól, amely tagságon kívül ajánl stratégiai partnerséget Ankarának.