Két népszavazás Európában

Nem akármilyen érvet adott Lendvai Ildikó az ellenzék kezébe, amikor a november 12-i Nap-keltében szorongott a december 5-i népszavazás várható eredménye miatt. Aggódott egy felmérés miatt, amelyre azóta máshol nem hivatkoztak, és amely szerint a 18 és 25 év közötti romániai magyar fiatalok többsége áttelepülne Magyarországra, ha megkapná a kettős állampolgárságot. A szocialista frakcióvezető aggodalma azonban felesleges. Több okból. Nem szükséges itt ecsetelni a lelki, morális, a nemzeti összetartozásra és szolidaritásra építő, nagyon is méltányolható, a polgári ellenzék által sokszor felhozott érveket. Maradjunk csak az anyagiaknál, azoknál, amelyekre a hasraütéses, kormányoldali forint- és számmisztika apellál.
Fiatal, dinamikus, középfokú végzettségű munkavállalókban nagy hiány van Magyarországon. Se szeri, se száma azoknak a tanulmányoknak, amelyek arról panaszkodnak: az exportorientált magyar gazdaság versenyképességének egyik legnagyobb akadálya, hogy nincs elég középfokú végzettségű, mobilis munkaerő. Ráadásul a potenciálisan ideköltöző fiatalemberekkel kapcsolatban az a veszély sem áll fenn, hogy sokba kerülnének: ezek az ambiciózus, vállalkozó kedvű fiatalok nem azért jönnének hozzánk, hogy itt parazita módon a jóléti szolgáltatásokat élvezzék. Mindenkinek jó lenne, ha nem Spanyolországba járnának epret szedni, hanem itt helyezkednének el valamelyik autóipari, elektronikai nagyvállalatnál vagy beszállítójánál. Ráadásul rendszeres szakképzettséget igénylő munkát és magasabb jövedelmet kapnának. Itteni foglalkoztatásukkal a román állam is jól járna. Aki a Ceausescu–Kádár-korban kötött államközi egyezménnyel riogat, azzal, hogy a mostani idősek is jogot szereznének az átköltözésre, az nem ismeri az idős embert, még kevésbé az idős magyar embert. Mellesleg: ha valakik, ők megérdemelnék, hogy magunkra vállaljuk az ezzel járó terhet.
A demográfiai és egyéb, kiadás-bevételi számmisztika mellett azonban érdemes figyelembe venni a történeti párhuzamokat is. Azt, hogy Nyugat-Európa a múlt század ötvenes–hatvanas éveiben, a jóléti állam aranykorában milyen sokat köszönhetett a bevándorlóknak. Ezekben az országokban, miközben a gazdaságban a szolgáltatások teret nyertek az ipari tömegtermeléssel szemben, az iparban családjuk nélkül érkező dél- és kelet-európai vendégmunkásokkal pótolták a kieső munkaerőt. A német gazdasági csodában kulcsszerepet játszott nyolcmillió Heimatvertriebene, akiket hazájukból száműztek, akik Sziléziából, a Szudéta-vidékről vagy Poroszországból és más kelet-európai országból érkeztek. Családjuk többnyire otthon maradt, sokszor szerény lakáskörülményekkel is beérték, átmenetileg, mert haza akartak térni.
A kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazáson adandó igen válasz mellett szólnak tehát nemcsak a nemzeti összetartozásra, a lelkiségre, a morális szempontra támaszkodó érvek, hanem azok az argumentumok is, amelyeket a csak az anyagelvű beszédet értők használnak. Kérdés persze, hogy megtett-e mindent a hazai politikai, gazdasági és tudományos elit, általában az elit annak érdekében, hogy ezeket az érveket a közvélemény időben és kellő mélységgel megismerje. Tamás Gáspár Miklós egyfelől okkal hibáztatja a teljes magyar médiát ebbéli mulasztásáért, másfelől azonban ő maga is főkolompos abban, hogy az ésszerű és demokratikus vita nagy késéssel indult el, és most is csak akadozva folyik. Főkolompos azért, mert észérvek helyett indulattól fűtött bélyegeket osztogat, amikor gazembernek nevezi azt, aki nemmel, és ostobának azt, aki igennel szavaz. Látszólagos észérvei pedig ellentmondásosak: „mindenki tegyen meg mindent az erdélyi magyarokért” – mondja egyfelől, másfelől védi azt a politikai baloldalt, amelyről ő maga jelenti ki, hogy „tisztességtelen és hazug”, „és nem akar semmit sem tenni a romániai magyarokért. Nem is beszélve arról, hogy a jelenlegi helyzet fenntartása, a népszavazás negligálása a sodródás és a demokrácia eróziója felé visz. Mert ahogy két francia filozófus írja: »a médiának alávetett, csordaösztöntől megfertőzött társadalomban a szabadság és a jogok gyakorlása egyre inkább a társadalom rendjére vonatkozó sorskérdésekben való megegyezéstől függ«”.
Tamás Gáspár Miklós – az egész rendszerváltozás utáni magyar demokráciáról alkotott – kiábránult, defetista felfogásának igazi magyarázatát a honi filozófia sanyarú kivetettségében találhatjuk meg. Franciaországban, amelynek politikai életében nem a washingtoni konszenzus mezébe öltözött rosztovi közgazdasági iskola diktálja a tempót, most indult a jövő tavasszal esedékes – európai uniós alkotmánnyal kapcsolatos – népszavazás. Az alaphangot két megbecsült filozófus, a 91 éves, ma már halhatatlan klasszikusnak számító, magyarországi politikai fogalmakkal mérve mérsékelt konzervatív-keresztény Paul Ricoeur és a liberális szocializmus élharcosa, Monique Canto-Sperber adta meg. Közös írásuk a minap Le Monde-ban rávilágít: a francia elit előbbre tart a miénkénél a politika mibenléte, a közvetlen és a képviseleti demokrácia, a „jakobinusok” és „girondisták” viszonyának megértésében. Nyugati demokráciákban közhely: a köz akaratát nem lehet állandóan gyakorolni, mert annak szükségképpen önkény a vége. De ha a köz akaratát eltapossák, annak is önkény a vége. Nem egy népvezéré, hanem az uralkodó elité. Ezért mindenki vallja – még a liberálisok is –, hogy a képviseleti demokrácia szervei nem mindenhatók. A nép a közös jövőt illető sorskérdésekben fenntartja magának a jogot a döntésre. A népszavazás eredményének a köz akaratát kell tükröznie, még akkor is, ha „egyre kevésbé hiteles az a gondolat, hogy van olyan politikai szubjektum, amely képes kifejezni akaratát”. Hiszen Ricoeurék – akiket akár népfrontosoknak is nevezhetnénk, ha ezzel nem járatnánk le őket – Rousseau-val szemben úgy gondolják: a közakarat „nem világító fény, amely mindannyiunkban ég, amelyet egy jól megszervezett szavazás felvillant”. A nép akarata, a közakarat mítosz.
Mítosz, de szükséges mítosz – teszik hozzá –, ami a demokrácia szimbólumában, az igenben vagy a nemben ölt testet. Nem hazárdjáték, hanem a közösség felelős döntése, amely megteremti a nép egységét a többségi akarat elfogadása érdekében. Legalábbis elviekben, mert ha a politikai és médiaelit nem jól szervezi meg a demokratikus vitát, akkor valóban hazárdjátékká válhat, ahogy azt Duray Miklós mondta. Ennél jobb módszert eddig nem találtak fel a köz képviselőinek megválasztására és a nemzeti sorskérdések eldöntésére. „A döntési rituálé betartása adja a demokrácia legitimitását. Az éppen hogy győzelem is teljes győzelem” – írják Ricoeurék. Ebből következik, hogy a népszavazás döntése kötelező a parlamentre és a képviseleti demokrácia minden intézményére. Nem kerülheti meg, nem előzheti meg, nem jelentéktelenítheti el. Egyet tehet: kidolgozza a részleteket. Az az érv, amit Tamás Gáspár Miklós hangoztat, hogy azért értelmetlen a népszavazás, és azért kell tartózkodni, mert „nincs meghatározva a kettős állampolgárság fogalma”, nem érv. Nem érv, mert ha nincs meghatározva, akkor ez a választott képviselők sara. És ha nem hozzák helyre a hibájukat, akkor a közbizalom végképp elvész.