Két hétig képtelen volt megszakítani szabadságát és nem utazott vissza állomáshelyére a thaiföldi magyar nagykövet a szökőár pusztítása után. Igaz, amikor a Magyar Nemzet feltárta a tényt, belső vizsgálat indult, s még közvetlen felettesét is eltávolították a Külügyminisztériumból, ám több mint elgondolkodtató az ügy kormányzati kezelése. Ezek szerint a tárca egész apparátusának az idő alatt fel sem tűnt Vándor János hiánya, s ha nem írjuk meg, talán ma sem hiányolnák? Vagyis: nem is próbáltak vele kommunikálni a tragédia időszakában, netán érdeklődni a magyar állampolgárok hogyléte felől? Hogyan értékeli az esetet a komoly diplomáciai tapasztalattal rendelkező, jelenleg Franciaországban élő Tar Pál? A nyugati, ha tetszik euroatlanti diplomáciai gyakorlatban elképzelhető-e ilyen ügymenet? A külügyminiszter valóban vétlen lehet egy ilyen történetben?
Az Antall-kabinet washingtoni nagykövete, aki a polgári kormány idején a vatikáni nagyköveti posztot töltötte be, leszögezte: az, hogy Vándor János thaiföldi magyar nagykövet nem tért vissza állomáshelyére, holott magyar turisták is tartózkodtak a katasztrófasújtott országban, nagyon szomorú fejezete a magyar diplomácia történetének. Fényt bocsát ugyanis arra a mentalitásra, ami sokakra jellemző a diplomáciai testületben: a szabadság, a „szabi” mindenek felett áll, még a külföldön bajba jutott honfitársaink szolgálata felett is. Mint utalt rá, ezt a mentalitást egy éve megjelent könyvében is szóvá tette. Tar Pál hozzátette: a régi rendszerből itt maradt jelenségről van szó, amelyben az állampolgár sorsa nem játszott nagy szerepet a funkcionáriusok érdekei mellett. Biztos azonban abban, hogy változni fognak még az idők és az erkölcsök.
De vajon milyen szervezettségre lehet következtetni mindebből a Külügyminisztériumban? – adódik önként a kérdés. Tar Pál arra hívta fel a figyelmet: talán ez az első eset, amikor egy nagykövetet viszszahívnak egy ilyen típusú és súlyú mulasztás miatt. A volt nagykövet szerint a közvélemény egyre érzékenyebb az ilyen és ehhez hasonló incidensekre, és a miniszterelnök nyilván elébe akart menni a nagykövet visszahívásával annak, hogy újabb „ügy” váljon ebből az esetből. Úgy gondolja tehát, hogy nem a Külügyminisztérium apparátusa a hibás itt, hanem egyes vezetőinek avítt mentalitása.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kitart a Szentszéknek előadott és a katolikus püspöki karra, a történelmi egyházakra vonatkozó rágalomáriája mellett, mint azt az egyik hetilapnak adott interjújában kifejtette. Lehet-e ennek a magatartásnak diplomáciai következménye? Főként, ha a történelmi egyházakat többek közt költségvetési megszorításokkal sújtó kormányzati gyakorlat folytatódik, sőt tovább eszkalálódik?
A magyar állampolgárok egy nem elhanyagolható létszámú, történelmileg tájékozatlanná formált része számára a Vatikán csupán egy térképen alig föllelhető államocskát jelent, diplomáciai súlyát kevéssé érzékelik. A diplomáciai szakértő úgy látja: Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a katolikus egyház és a „jobboldal” szövetségét véli felfedezni azóta, hogy a protestáns egyházakkal együtt az igennel való szavazásra buzdították a magyar választókat a kettős állampolgárság ügyében megtartott népszavazás előtt. A kormányfő egyúttal kétségbe vonja az egyházak jogát ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsanak a közjót érintő erkölcsi vagy akár politikai kérdésekben. Márpedig ez nem felel meg a demokratikus, jogállami normáknak: az egyházaknak alkotmányos joga (lásd az európai alkotmány 70. paragrafusát), hogy tanításuknak megfelelően állást foglaljanak a társadalmat érintő ügyekben. Felhívhatják továbbá a hívők figyelmét arra is, ha egyes pártok az egyházak tanításával ellentétes törvényeket szorgalmaznak, amelyek engedélyezik például az abortuszt, az eutanáziát vagy a homoszexuálisok házasságát.
Tar Pál emlékeztet rá: a Magyar Köztársaságot és a Vatikánt nemzetközi szerződés köti össze, amely meghatározza a katolikus egyház kártalanítását a kommunista rendszer által elkobzott vagyontárgyak visszaszolgáltatása vagy azok kárpótlása ügyében, és előírja a magyar–vatikáni vegyes bizottság felállítását a részletek megbeszélésére. A katolikus iskoláknak járó támogatások szintén a megállapodás körébe tartoznak. A 2005-ös költségvetés viszont lecsökkentette az egyházi iskoláknak járó támogatásokat, az egyház és a Vatikán szerint szerződésszegő módon. Erre hívta fel a szentatya Gyurcsány figyelmét, egyszersmind a vegyes bizottság összehívását szorgalmazta a vitás kérdések rendezésére.
A volt vatikáni nagykövet rámutatott: a két ügy azonban külön elbírálás alá esik. Az első, vagyis a pápával szembeni modortalanság egy diplomáciai „faux pas”, a melléfogás kategóriájába tartozik. Teljesen szokatlan manapság bepanaszolni a püspöki kart a pápánál, főleg nyilvánosan, ami azt a benyomást kelti, hogy a miniszterelnök a magyar közvélemény antiklerikális részéhez fordult, felvállalva annak ódiumát is, hogy ezzel magára haragítja a katolikus hívőket. A szentszéki válasz is egyértelmű volt: a püspökök csak állampolgársági jogaikat gyakorolják, amikor véleményt nyilvánítanak közügyekben. A másik ügy, az egyházakat sújtó megszorítások viszont egy esetleges szerződésszegést jelenthetnek, ami szintén nem fogja öregbíteni a magyar kormány tekintélyét a nemzetközi közvélemény előtt.
Kíváncsiak voltunk arra is, az elszánt állami, kormányzati antiklerikalizmus vajon mennyire comme il faut, szalonképes az Európai Unióban. A nemzetközi szakértő úgy fogalmazott: a pápának nincsenek hadosztályai, ahogy azt már Sztálin is megállapította. Ám nagy, sőt egyre nagyobb a nemzetközi és erkölcsi tekintélye, amelyet mindig a béke és az elesettek érdekében vet latba. Nagy dőreség tehát ezt nem figyelembe venni, akkor is, ha valaki nem tartozik az egyház érdemeit elismerők sorába. Magyarországon pedig a vallásellenesség óhatatlanul felidézi a régi rendszer rossz emlékét. Rákosi és Kádár is az egyházat tartották legnagyobb ellenfelüknek, ahogy erről a Mindszenty-ügy iratai is tanúskodnak. Egy biztos: az Európai Unió országai inkább az egyházzal való együttműködésre törekszenek, mintsem mesterséges feszültségek gerjesztésére, akkor is, ha szigorúan követik az állam és az egyház szétválasztásának elvét – hangsúlyozta az Orbán-kormány vatikáni nagykövete.
Kompatibilis-e az euroatlanti politikával az a magyar kormányzat által alkalmazott politika, amelyet az ukrán választások idején követett? – kérdeztük. Mint megtudtuk, Tar Pál is a magyar sajtóból értesült arról, hogy a magyar kormány csak Janukoviccsal számolt. Egy biztos, nem vett részt – a lengyelek és a litvánok példájára – a két tábor közötti közvetítésben. Pedig hozzájuk hasonló érdekek kötnek a térséghez minket is: Ukrajna függetlensége, demokratikus fejlődése elsőrendű magyar biztonságpolitikai érdek, és akkor még nem is beszéltünk a Kárpátalján élő magyar testvéreinkről.
S hogy az ukrajnai kedvező fejlemények, Juscsenko megválasztása mennyire segítenek bennünket? Hiszen talán így Oroszország számára már kevésbé lehetünk fontosak, mivel így megszűnhet a Nyugat, illetve a Balkán felé eddig folytonos „korridor”.
Ezzel kapcsolatban a volt washingtoni nagykövet lapunknak elmondta: Ukrajna európai integrációja, amit a Juscsenko-tábor a zászlajára tűzött, komoly előnyöket jelentene számunkra politikai és gazdasági szempontból is. Ezeket az akkor még csak potenciális elemeket látta meg Antall József, amikor az elsők között ismerte el Ukrajna függetlenségét és látogatott el Kijevbe. De hová lett a hajdani hó, hová lett a magyar külpolitika? – tette fel a költői kérdést Tar Pál.
origo.hu
Teljes gázzal falnak csapódott a friss jogosítvánnyal rendelkező 18 éves fiú – videó
