Henteskabaré chartaháttérrel

Kémeim jelentették, hogy már megint voltam a Heti Hetesben. Egészen beleborsódzott a hátam a hírbe. Kémeim az RTL Klub e kimúlni nem akaró műsorszámát talányos okokból, némi narodnyik bukéval Heti Hentesnek szokták becézni; de ha tényleg folyna benne a vér, biztosan köteleznék a szerkesztőket a 18-as korhatárkarika használatára. Afelé tendálok, hogy a Heti Hetesben lenni rendszeres aktív bohócként (hogy arcátlanul elemeljek valamit a politológia tolvajnyelvéből) inkább megosztó, mint integráló dolog. Így például tíz-tizenöt év múltán kénytelen volnék állampolgári engedetlenségi vétót emelni, ha mondjuk Kern András – egyéb irányú halmozott érdemeit elismerve – komolyan fölmerülne a Nemzet Színésze cím viselésére. (Másokat e társaságból aligha fenyeget ez a veszély; bár a lejtőn nincs megállás.) Mint ahogy e szatirikus búfelejtőnek álcázott propagandaműsor puszta huzamos létezése folytán indokolatlannak tartanám az RTL Klub két év múlva lejáró műsor-szolgáltatási koncessziójának automatikus meghosszabbítását is. (A TV2-ét meg azért, mert „a család televíziójaként” elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar család maradékainak szétzilálásában.) Ifjú demokráciánk állapotának elégtelen voltáról tudósítana, ha a nyugat-európai – valójában nagyszülői fokon amerikai – médialobbik érzéstelenítés nélkül lenyomnák a torkunkon a műsoridő-hosszabbítást.
Kémeim szerint olyanformán kerültem terítékre, hogy Farkasházy Tivadar több ízben megforgatta szájában a Csermely–Csontos, illetve a Csontos–Csermely szókapcsolatot. Ne feledjük: opera- és lóversenyrajongó kultúremberről van szó, a családnak a kommunista antiprivatizáció előtt porcelángyára volt, ő maga meg a Szárszón elhunyt százéves József Attilának emeltetett szobrot (noha nem túl szépet) – kabarettistánk tehát nemcsak foglalkozásai révén, hanem hazulról hozott örökségként is birtokában van a magyar nyelvnek. Két ilyen alliteráló név esetében (cse-cso, cso-cse) aligha véletlen szájából a hangulatfestő csámcsogás. A legbájosabb azonban az, hogy egy hosszan hömpölygő, tényfeltáró jellegű irományból (amely a Fidesz háza tájáról szólt) sikerült egy eldugott hasonlatot kibányásznia. Le a kalappal Farkasházy lényegkiemelő képessége előtt. Azt a hasonlatot ugyanis, amely a vitézlő Gyurcsány Ferencet a spiccelő balett-táncoshoz hasonlítja, akinek a lába alig érinti a földet (azaz a valóságot) – magam is a szóban forgó írás legmaradandóbb motívumának gondolom; bár épp ellenkező előjellel, mint sasszemű szemlézőm.
Mivel ezúttal írásomnak nem elsődleges célja holmi meddő gyurcsányozás, itt most csak annyit: a belső puccs útján hatalomra jutott miniszterelnök meggyőződésem szerint olyan pozőr, akinek nincs egy őszinte mozdulata; személyisége mentálisan szemlátomást terhelt; úgy blöfföl, hogy még húszra sem átall lapot kérni; kormányzása pedig Potemkin-falu, amihez még a papírmasé díszleteket sem állítja fel: értelmisége egyszerűen hinni akar benne, mint egyfajta muszáj-messiásban. Ehhez képest ez a baletthasonlat csupán szerény kísérlet az országrontás érzékeltetésére – a mutatvány gyatra mentegetése pedig (nehéz ám kitartóan spiccelni) egyenesen szánalmas: aki nem tud spiccelni, nagy ívben kerülje el a Hattyúk tavát.
Rosszkedvű azért vagyok, mert komolyan veszem Karinthy intését: humorban nem ismerek tréfát. Ha Karinthy Frigyes Zrínyiként feltámadna, és kávéház helyett beülne a Heti Hetesbe (nem ülne be), aligha keresne mentségeket egy középszerűnél is gyengébb kormányfői teljesítménynek. Ha már élcelődne, a kárára tenné. Igaz, feltehetőleg kistehenes trikókat sem húzna nyilvánosan korlátozott szavatosságú miniszterelnökök kigyúrt felsőtestére. (Meg kismalacosat, kismadarasat, kiscsillagosat, kisnarancsosat sem.) Ő ugyan még nem hallott volna róla, hogy a humor, a kabaré voltaképpen szelep; meg hogy a hívő politikai tábor egyben tartásának katartikus eszköze – ő egy másik századból szalasztva még naivan azt gondolná, hogy a mindenkori közéleti hülyeség és a hatalmi arrogancia kifigurázása. Tudja ezt Farkasházy is: ezért érinti érzékenyen, hogy (nagyrészt saját magának köszönhetően is) lassan összeomlik körülötte a legenda, amit évtizedeken át kitartóan építgetett.
A humorista alapvetően keserű ember – szerepelt egy vele készített internetes interjú címében a minap. „A kabarék mestere nem látja rózsaszínben sem az országot, sem a szakmáját” – tudtuk meg, s ebben maradéktalanul egyet is érthetünk vele. Mi történt időközben? Megkopott a humorérzék, megcsappant az alapítványi támogatás? Vagy talán az, amit a százéves kedvenc mond: mit védelmeztünk, nincs jelen – azt most már támadóink védik? Mit véd az, kérdezhetjük, aki a közszolgálati kabaré robotosaként efféléket tud nyilatkozni: „Kiss Péter helyett a Gyurcsány lett a miniszterelnök. Ez egy elég jó változás volt. Neki drukkoltam. Nem mintha az MSZP belső dolgai annyira érdekelnének, de a médiának sokkal érdekesebb ember Gyurcsány. Meghaltunk volna Kiss Péterrel.” Most gondoljak arra, hogy miként festett volna Kiss Péter ama találó baletthasonlatban?
„Beláttam, hogy Szárszót már nem bírjuk csinálni. Beláttam, hogy a kabaré két szék közül a pad alá esik az elit kultúrának és a szórakoztatóiparnak a küzdelmében.” Ez a dupla beismerés maga a fehér bohóc hattyúdala. Szárszó (nem József Attiláé, s nem is Püski Sándoré) mára inkább szégyenfolt: beszédes adalék, ha tényeket gyűjtünk az írástudók újmódi árulásához. Politikusok egy véleményformáló értelmiségi kertjében? Királyok, hercegek, grófok: vendégségben az udvari bolondnál? A bolondnál, aki inkább szeretne bölcsnek látszani? Meg tudott volna ez foganni a vibráló agyú Karinthy tekervényeiben? S miből gondolta a kerttulajdonos, hogy később majd ő is integráló, s nem megosztó lehet? Ötletgazdájaként, ceremóniamestereként a Demokratikus Chartának, ennek a posztkommunista szellemi szálláscsinálásnak, melynek egyenes meghosszabbítása a Heti Hetes? S ne legyünk-e keserűek, ha az elit kultúráért hullat krokodilkönnyeket a szórakoztatóipar zupás őrmestere?
Messzire jutottunk a balett világától. Ugyanakkor mintha nem is volna egyéb e balettvilágon kívül. Minden bizonnyal rosszmájú vagyok, ha azt gondolom: itt egy végsőkig elkeseredett „humorgyáros” indít előkészítő kartácstüzet, hogy a közelgő hatvanadik születésnapjára esedékes magas állami kitüntetése előtt megtisztítsa a terepet. Ez a tüsténkedés még inkább szomorú annak tudatában, hogy – ha már a bohócot ki kell tüntetni – ez alanyi jogon is járna neki. Nem kellene rásegíteni kistehenezéssel, chartázással, dicsérő balettkritikával. Nem kellene a nemzet Mimijét főszerkesztővé előléptetni csupán azért, hogy formailag kijátsszuk az ordító összeférhetetlenséget (vagy az átvilágítók éberségét). A magam részéről Veres Pálnén, valamint a kézilabdázó Gódornén és társain nem ismerek mást e hazában, aki aszszonynéven csinált volna országos karriert…