Szégyenpad

Nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy a magyar gazdaság, s vele együtt hazánk nemzetközi megítélése rosszabb a valós helyzetnél. Az ok rendkívül egyszerű: a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány aktuálpolitikai szempontok miatt szereptévesztésbe került. A jelenlegi hatalom a piacgazdaság folyamait kívánja – sokszor direkt és ádáz politikai csatákkal, nemzeti és független intézmények ellehetetlenítésével is – irányítani, pedig a régi mondást, miszerint a politika a gazdaságnak túl sokat nem használ, ha viszont nem hagyja békén, akkor a kelleténél többet is árt, valószínűleg a magukat leginkább szakértőknek feltüntető szocialista és szabad demokrata képviselők is hallották már. Ha nem, most megtapasztalhatják, mi pedig élvezhetjük ezt a választásról választásra bukdácsoló szituációt.
De félre a tréfával! Az elmúlt esztendő végére hazánk, amely 2001 végén még a közép-európai térség éllovasának számított – akkor csak a kétmilliós lélekszámú, speciális helyzete miatt nyugati életszínvonalat produkáló Szlovénia előzött meg bennünket –, a régió sereghajtója lett. Szinte minden makrogazdasági mutató tekintetében lekörözték hazánkat a korábban tőlünk kategóriákkal fejletlenebb államok. Csehország után Lengyelország, Szlovákiát követően pedig az orosz hegemónia miatt évtizedekig lesajnált balti területek. Pillanatnyilag ott tartunk, hogy hazánk Romániával, Bulgáriával és Nyugat-Ukrajnával (!) próbál versenyezni a működő tőke idecsábítása terén. Ráadásul a 2004-es esztendőt negatív rekordokkal, magas ikerdeficittel – a fizetési mérleg és a költségvetés egyidejű, jelentős hiányával – felpörgetett, éves szinten csaknem hétszázalékos inflációval és dagadó államadóssággal zártuk. Utóbbiak kategóriájában sajnos a csúcstartók mezőnyébe került az ország: a kimutatások alapján 2004-ben átlagosan 100 milliárd forinttal nőtt havonta a deficit, egy év leforgása során 80 ezer forinttal emelkedett az egy főre jutó államadósság, a reálbér – amúgy évtizedek óta példátlan módon – fél százalékkal csökkent, és a napi megélhetési cikkek terén bekövetkezett áremelések jócskán meghaladták az infláció szintjét. Tény persze az is, hogy a reálgazdaság szereplőinek tulajdoníthatóan hazánk tavalyi évi növekedése a négyszázalékos tartományba került. Ugyanakkor a nemzetgazdaságban is mutatkoznak már baljós jelek; elég csak az építőipar és az idegenforgalom hanyatlására gondolni, illetve a kis- és közepes vállalkozások meggyengült helyzetére, a körbetartozásokra, továbbá a problémáival küszködő magyar agráriumra. Üröm az örömben, hogy még az említett, viszonylag jó bővülési adattal is az utolsók vagyunk a közép-európai régióban. Ám elismerésre méltó, hogy a magyar vállalatok ilyen-olyan technikákkal bebiztosítják magukat a kiszámíthatatlan és sodródó kormányzati gazdaságpolitika hatásaival szemben.
Déja vu: 2004-ben a miniszterbukásokat és kormányválságot idéző hetvenes–nyolcvanas évek Olaszországába jutottunk el. Miközben az ország túlnyomó része nem éri el az uniós fejlettség átlagát – ez alól csak Budapest és a Nyugat-Dunántúl kivétel –, addig a haverok, a baráti klikkek és a politikailag hű fegyverhordozók milliós, sőt milliárdos megbízásokhoz jutnak. A folyamat újabb stációjához érkezett a felgyorsított privatizáció révén.
Eközben további leépítéseket – éppen a Medgyessy-érában mesterségesen felduzzasztott állami bürokrácia lefaragását – tervezi a kormány, pedig a munkanélküliségi ráta megrekedt a hatszázalékos szinten. Ez ugyan nem olyan rossz mutató, de csak az első pillantásra. Ne feledjük, hogy ebben az országban mindössze négymillió ember dolgozik a tízmillióból, s az érintettek egyharmada minimálbérből él. Kész csoda, hogy a különböző államháztartási rendszerek (nyugdíj- és társadalombiztosítás) még nem omlottak össze.
A mérleghez tartozik még a tavalyi négy megszorítócsomag, a háromszor módosított hiánycél és az euró átvételének kitolása. Nem a véletlen műve az Európai Bizottság tavaly decemberi állásfoglalása, miszerint nem voltak elég hatékonyak azok az intézkedések, amelyeket a magyar kormány hozott az államháztartási deficit korrigálására. Az unió legfontosabb döntéshozó szervezete azt is hangsúlyozta: további intézkedésekre lesz szükség ahhoz, hogy a kormány által rögzített, s az EU-tagállamok pénzügyminiszteri tanácsa által is ajánlott célkitűzés – hogy 2008-ra a deficit három százalék alá kerüljön – elérhető legyen. Ami pedig az idei célkitűzést illeti, azt maga a magyar kormány emelte meg időközben: s bár a 2005-ös költségvetés tartalmaz újonnan bevezetett, kiadáskorlátozási szabályokat, ezek elégtelennek bizonyulhatnak, s kockázatot is jelenthetnek a bevételi oldalon.
Ilyen helyzetben talán jogos elvárás a Gyurcsány-kormánytól, illetve a gazdaságpolitika centrumában trónoló Pénzügyminisztériumtól, hogy az eddigi koncepció nélküli helyett kiszámítható, mindenekelőtt hiteles gazdaságpolitikával rukkoljon elő. Nemcsak azért, hogy a külföld szemében ismét vonzó legyen hazánk, hanem hogy jobban éljenek az emberek. Erre azonban nem számíthatunk, csak az államháztartási adatok manipulálására – elsősorban a magán-nyugdíjpénztári elszámolás módosításával csökkenő hiányra –, továbbá az áfa-visszaigénylések és az állami támogatások kifizetésének visszatartására, az állami pénzek kifizetésének leállítására. Nagy kár, hogy a kormányzat nem hagyja békén a nemzetgazdaságot, és pénzügyi visszafogásokkal, kozmetikázással, feljavított statisztikával igyekszik a helyzeten javítani. Ez a trükk ócska, valamint további károkat okoz.
Nemzetközi viszonylatban azonban továbbra is miénk a szégyenpad.