Kezdjük a dán belpolitikával. Nézzen a címlapra: az európai hetilap, a New Europe legfrissebb száma címoldalas fotón is mutatja a választásokat megnyerő, ünneplő dán miniszterelnököt, Anders Fogh Rasmussent, aki az ön hazájában a háború óta az első újraválasztott miniszterelnök. Aki – ahogyan egyes európai lapok fogalmaztak – a „szélsőjobbal” fogott össze. Mi volt Rasmussen sikerének titka?
– Rasmussen liberális volt, de egyszerűen átvette a szociáldemokrata értékeket, mert így tudta csak biztosítani az újraválasztását. Ha brutálisan őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy ha egy dán választó szociáldemokrata politikát akart, akkor a liberális miniszterelnökre kellett szavaznia. Ha pedig liberális politikát akart, akkor a szociáldemokratákra. Rasmussen teljesen átvette a szociáldemokrata retorikát is, hogy áthozza magához a választókat. Plusz még licitált is. Amikor a dán szociáldemokraták 200 millió dán koronát ígértek a nyugdíjasoknak, Rasmussen azt mondta, az nem elég, és több mint a dupláját, 500 milliót ígért.
– Olvasóink ezt különösen értékelni fogják, és arra gondolnak majd, hogy a mi jobboldalunk mit mulasztott azzal, hogy nem ígért rá a nyugdíjasoknak. Okos ember Rasmussen?
– Nagyon okos. És jó néhányszor már megváltoztatta politikai véleményét. Néhány évvel ezelőtt írt egy könyvet A minimális állam címmel. Ebben egy szociálisan gondoskodó állam helyett egy minimumra szorított államot akart. Azt írta, hogy a nyugdíjak legyenek a biztosítók dolga és az állam szerepét minimálisra kell csökkenteni. Igazi libertariánus eszméket hirdető könyv volt. És ennek a könyvnek a szerzője ma a legérzőbb szívű szocdem. Vagyis nagy tévedés, amikor azt írják, hogy Dániában a jobboldal vagy a szélsőjobboldal győzött. A gondoskodó állam győzött.
– Honlapján, a bonde.com-on láttam, hogy február 10-én győzelmet hirdetett hírlevelében. Mi ennek a lényege?
– Másfél évtizedes munka után végre megkaptam az eddig titokban tartott munkacsoportok hivatalos listáját. Ez nekem egy nagyon nagy ügy, amelynek újra és újra nekifutottam. Majd újra és újra falakba ütköztem. Meg akartam szerezni azt a hivatalos listát, amely az Európai Bizottságnak dolgozó minden egyes munkacsoportot tartalmazza. Volt, amikor nem hivatalosan mintegy háromezer ilyen csoportot tartalmazó listát kaptam. De tudtam, hogy ez nem az igazi. Amikor azután a mostani bizottság elnökét, José Manuel Barrosót megválasztották, megígérték, hogy megkapom a listát. Korábban, még az Európai Parlamentre történő szavazás idején – noha követeltem – a főtitkártól semmit nem kaptam. Amikor Barroso került ide, azt mondtam a listát addig féltve őrző főtitkárnak, David O’Sullivannek, hogy a lista nyilvánosságra hozatalával a magam részéről várni fogok addig, ameddig azt nem tisztítják meg a hibáktól. És akkor Barroso megválasztásakor kaptam tőle – Barrosótól – egy telefont. Elhívott egy találkozóra. Ott pedig megígérte, hogy ő nyílt kártyákkal játszik, és a listát megkapom. Meg is kaptam. Egy vastag borítékban. Egy olyan listát, amely 1684, eddig titokban tartott munkacsoportot tartalmazott. Az Európai Bizottság ezeket a munkacsoportokat hallgatja meg egy törvény előkészítésénél. Vagyis e munkacsoportok – amelyek tagjai legyenek bármely városban és legyenek bármely cég lobbistái – az igazi forrásai a törvény-előkészítésnek. A bizottság egyébként korábban mindig titkos ügyrenddel dolgozott, amelynek csak francia változata létezett.
– Vegyünk egy példát. Miért olyan fontos azt tudnom, hogy mondjuk egy gyógyszerrel kapcsolatos törvényben milyen munkacsoport, milyen összetétellel működik?
– Ha van egy munkacsoportunk, amelyik az orvosságok területén dolgozik, akkor tudni akarom, hogy ezen szakértői csoport tagjai honnan jönnek. A gyógyszeriparból? Képviseli valamelyikük a fogyasztókat? Kiket még?
– Kik e munkacsoportok alkalmazói? A bizottság?
– Nem. Vállalatok, kormányok, helyi önkormányzatok. A bizottság pedig egyenként választja ki őket, hogy adjanak tanácsot új törvényekkel kapcsolatban. Ezek lényegében szakértői tanácsadó csoportok. De alapelvnek kell lennie annak is, hogy az általuk adott tanácsok legyenek nyilvánosak – hacsak persze az ellenkezőjének nincsenek nyomós okai. Mint például katonai titkokról vagy olyan politikákról van szó, ahol az előzetes publicitás az adott cégek részvényei árát megváltoztathatják. A lényeg az, hogy az általam kicsikart lista most 1684 munkacsoport nevét tartalmazza és ezt nyilvánossá tettem a honlapomon. Korábban egyébként a bizottság telefonkönyvét is titokban tartották. Azt is sikerült nyilvánossá tennünk. Pedig nagyon erősen harcoltak a nyilvánosságra hozatal ellen a bizottság által alkalmazott köztisztviselők.
– E munkacsoportok formális struktúrák? Vannak irodáik, központjaik?
– Nem. Informális struktúrák. Az Európai Bizottság hívja meg őket Brüsszelbe. De azt már nem láthatjuk, hogy ki és mennyi pénzt kap a megjelenéséért és tanácsadásáért. A költségvetés nem mutatja. Még az új rendszer sem mutatja azt, hogy például X. Y. úr Budapestről ennyi és ennyi pénzt kapott brüsszeli látogatására.
– A következő lépés az lesz, hogy a munkacsoportok tagjait is fel szeretné fedni? Név szerint?
– Pontosan. És azt is tudni akarom, hogy min dolgoznak. Hogy ki min dolgozik. Tudni akarom azt is, hogy mi az ügyrendjük. Tudja, hogy mit válaszolnak arra, amikor a nevekre kérdezek? Azt, hogy ők nem tudják. Érti? Nem tudják azt, hogy kinek fizetnek. Erre én azt felelem, hogy olyanoknak képtelenség utazási térítést fizetni, akiket nem ismernek. Ez lesz tehát a következő csata, amit meg kell vívni.
– Az ön tevékenységének az egyetlen fő célja az, hogy az uniót átláthatóbbá tegye?
– Egészen pontosan.
– Olyan átláthatóságot szeretne, mint Koppenhágában vagy ideális esetben Budapesten lehetne?
– Nem. Nagyobbat. Sokkal nagyobbat. Mert Koppenhágában és Budapesten amúgy is minden kiszivárog. De itt nem. Itt nagyon komoly átláthatóságra van szükség. Tudja, hogy itt a törvények 85 százalékát a köztisztviselők a bizottság 300 csoportján belül zárt ajtók mögött határozzák el? Ezeket pedig a nyilvánosság nem láthatja. A törvények fele azután elkerül az Európa Tanácsba, ahonnan a jegyzőkönyvek alapján tudomást lehet szerezni arról, hogy mi történik. Miközben az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek tagjai feje fölött intéződik el mindez.
– Honlapjára feltette az uniós alkotmánytervezet „olvasóbarát” változatát. Miért? Az eredeti nem olvasóbarát?
– Egyszerűen nevetséges, hogy az európai intézmények nyilvánosságra hoznak egy alkotmánytervezetet tárgymutató nélkül. Ez pontosan olyan „hasznos”, mint egy név- és tárgymutató nélküli szakkönyv az olvasónak. Hogyan juthat eszébe valakinek ezt megtennie? Munkatársaimmal elkészítettünk egy 1700 szavas mutatót, mintegy tízezer órai munkával. Áttekintéseket is csatoltunk hozzá. Vagyis megkönnyítettük az olvasók dolgát.
– Ha visszatekint arra a sok-sok évre, amit itt töltött, elégedett azzal a – előfeltételezzük válaszáig – „haladással”, amelyet az Európai Unió tett?
– Egyáltalában nem. Azt hiszem, hogy az unió két, nagyon sürgős reformot nem hajt végre. Az egyik az átláthatóság. Mindennek átláthatónak kellene lennie. Kivéve, ha egy minősített többség ellenkezőleg határoz derogáció mellett. Például akkor, ha katonai titkokról van szó. Vagyis az átláthatóságból kell kiindulni és derogációt kell használni. Ehelyett most a zárt ülésekből indulunk ki, és kivételt teszünk olykor az átláthatóság kedvéért. A konvent idején az erre irányuló módosító javaslat kapta a legtöbb igen szavazatot. Kettőszázat. Az összes magyar konventtag is rászavazott. Ennek ellenére nem került be az alkotmány úgynevezett konszenzusos részébe. Itt van reformra szükségünk. A másik, alapvető reformra szoruló terület pedig az Európai Bizottság – az EU kormánya –, amelyet egy demokratikus testületté kellene alakítani. Ezt kétféle módon lehet kivitelezni. Vagy létrehozunk egy szövetségi rendszert, mint az Egyesült Államokban vagy Németországban, ami nem igazán járható út, vagy pedig minden nemzeti parlament válassza meg saját bizottsági tagját. Akinek azután hetente egyszer, mondjuk pénteken, haza kellene repülnie és saját parlamentjének beszámolnia arról, hogy mit végzett Brüsszelben. A biztosnak pedig meg kell tudnia, hogy mi a Brüszszelben soron következő munkáról a magyar vélemény, és úgy kell majd dolgoznia itt, hogy a magyar parlament kívánalmainak megfeleljen. Ha pedig nem úgy dolgozik, akkor meneszteni kell. Milyen demokrácia az, ahol ezt nem lehet megtenni?
– De ebben az esetben nem lenne nagyon apró érdekekre feldarabolva az uniós bizottság?
– Nem. Mert ha a biztos csak a saját országa érdeki mentén tevékenykedne, elveszíteni a bizottságban az összes többi biztos barátságát. Vagyis kényes egyensúlyozásra lenne szükség. A nemzeti érdekek érvényesülése és a bizottsági együttműködés biztosítása együttes érdekében.
– Ön egyetért azzal, hogy a franciák ellenzik az uniós szolgáltatók határokon át való szabad tevékenységét?
– Teljes mértékben. Képzelje el, hogy egy dán kórházba megérkeznek litván ápolónők, akik hajlandók a dán fizetések töredékéért dolgozni! A szociális kérdésekről nem szabad megfeledkeznünk.
– Beszéljünk akkor igazságosságról. Ön szerint tisztességes dolog az, hogy a magyar gazdák a régi uniós országok gazdáinak jutó támogatás töredékét kapják?
– Az új tagoknak ugyanolyan jogokat kellene kapniuk, mint a régi tagoknak. De szerintem mindenfajta támogatásnak véget kellene vetni. Beleértve a mezőgazdasági támogatásokat is. Nem így kellene az adófizetők pénzét elkölteni. Én egyébként a Robin Hood-elv barátja vagyok. Vegyük Magyarországot. Magyarország ne fizessen egyetlen centet sem az unió költségvetésébe, ameddig nem érné el a régi tagok gazdasági fejlettségének átlagát. De kevesebb támogatást is kapjon. Ne kelljen befizetnie semmit. Nem úgy, mint most, amikor a legszegényebb magyarok is – például azzal, hogy egy áfával terhelt kerékpárt vesznek – Brüsszelnek fizetnek.
– Ön szerint nem lett volna nagyvonalúbb, ha Brüsszel 1990-ben azt mondta volna Közép- és Kelet-Európa országainak: csatlakozzatok most és segítünk nektek felzárkózni?
– Ezt én 1990-ben mondtam is. Azt, hogy minden európai nemzet csatlakozhasson. És azt is mondtam, hogy addig nem szabadna eladni ezen országokban a termőföldet, ameddig azok nem érik el az uniós termőföld árának 85 százalékát. Ha Magyarország épp oly gazdag lenne, mint Németország, akkor hadd legyen szabad ingatlankereskedelem. De a helyzet nem ez. Tudja mennyivel drágábbak voltak a termőföldek 1990-ben Hollandiában, mint Lengyelországban? Harmincszor! Vagyis egy holland egy hold lengyel földért a harmincadát adta ki annak, mint amennyi pénzt otthoni területért adott volna. Ez lenne a „szabad piac”?
– Miért ne vonatkozna ugyanez a szabály a magyar újságokra és televíziókra? E „szabadpiacnak” köszönhetően mára a magyar média majdnem szőröstül-bőröstül idegen kézbe került.
– Teljesen így van. Ha Magyarország olyan gazdag lett volna, hogy német médiatulajdont tud vásárolni, akkor rendben lett volna. De nem így, hogy azután a külföldiek kezébe került a magyar média. És vele elveszett a pluralizmus.
Jens-Peter Bonde 1948. március 27-én született és 1979 óta az Európai Parlament tagja. A dán, euroszkeptikus Június Mozgalom választotta be az Európai Parlamentbe. A mozgalom valamennyi politikai árnyalatot képviseli. A mozgalom neve a maastrichti szerződésre vonatkozó, 1992 júniusában tartott népszavazásról kapta a nevét. Az egykori kommunista Bonde volt a dán „Nem” kampány egyik főszervezője, amely a szerződés ellen agitált. A dánok többsége nemmel szavazott, ami megváltoztatta az egész uniós projektet, több demokráciát és nagyobb nyitottságot hozva számos EU-tagországban a politikai elit köreiben. (L. I.)
