Az egyik vészjelzés az unalom és a céltalanság, amely – Kopp Mária orvos, pszichológus megfogalmazása szerint – a fiatalok legfőbb ellensége. Világjelenségről van szó, hiszen a globalizáció során óriási tömegben termelődnek ki az úgynevezett fogyasztói típusú fiatalok. Életérzésüket a szorongás, a magányosság, a belső tartás hiánya jellemzi, ezért cselekedeteiket, értékrendjüket a divatirányzatnak való megfelelés kényszere, a tömegszórakoztatási piac irányítja. A reklámvilág sablonjai szerint a fiatalság egy állandóan feldobott, „boldog” állapot, amelynek kevés köze van a hétköznapokhoz és a valódi teljesítmények által elérhető anyagi célokhoz. A nevelésnek ezzel szemben az lenne a feladata, hogy önálló személyiségű, valódi kapcsolatokkal rendelkező, hosszú távú gondolkodásra képes fiatalok kerüljenek ki az iskolákból. A pozitív életminőség, a boldogság nem állandó jó érzést jelent, hanem egy olyan állapotot, amelynek elérésére folyamatos erőfeszítéseket tesz az ember. A szomorúság megtapasztalása nélkül nincs tartósan boldog állapot sem – ezt a magatartástudománnyal összefüggő vizsgálatok is bizonyítják. A drogok éppen ezzel az erőfeszítés nélküli, állandó tartós boldogsággal csapják be a lelkeket. A céltalansággal, reménytelenséggel szorosan összefüggő állapot az unalom, amelyhez számos negatív hangulati elem társul. Például az irigység, az agresszió, az önpusztítás visszatérő gondolata, az alkoholfogyasztás, a cinizmus. Ezekből a passzív, önpusztító elemekből alakul ki a fogyasztói „értékekre” építő fiatalok közösségeinek értékrendje, szellemisége, a világról alkotott képe.
Mi valójában a tudás? Mi az érték? Milyen modellt állítanak a fiatalok elé manapság? Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni a jelenlegi oktatási miniszter egyik kijelentését: „A tudásalapú társadalomban a klasszikus pedagógia helyét a digitális alapú oktatásnak kell átvennie, hogy a tudás eszköz legyen és ne cél.” A tanácskozás résztvevői viszont egészen másként vélekednek a korszerű tudásról, a műveltségről és a hozzá vezető útról.
A Nemzeti Pedagógus Műhely többször hangot adott a kétszintű érettségi hazai bevezetésével kapcsolatos szakmai aggályainak. Már 1996-ban leszögezték, hogy a koncepció téveszméken alapul és megvalósulása káros következményekkel járhat. Nem minőségi változást hoz magával, hanem éppenséggel az esélyegyenlőtlenséget segíti. Az alacsonyabb szintű érettségi célja az lenne, hogy a fiatalokat a szakiskolai képzés felé mozdítsa, ez viszont nem közoktatási feladat. Azokat a diákokat, akik ezt választják, arra ösztönzi, hogy eleve kevesebbet tanuljanak, s így az oktatás színvonala is csökken. Előrevetítették – amire máris utalnak jelek, – hogy a magasabb szintű érettségire készülők számára olyan feladatokat dolgoznak ki központilag, amelyeket a tanulók, a szülők, az iskolák nem tudnak teljesíteni. Ami pedig azt az érvet illeti, hogy az emelt szintű érettségivel kiküszöbölik az egyetemi felvételi általi stresszt, azt az árat fizettetik a fiatalokkal, hogy 16 évesen elvárják, kialakult elképzelésük legyen a jövőjükről.
A próbaérettségik lesújtó eredményeiből még lehetne okulni, ehelyett a tanárok hétvégéiket fizetős, felkészítő tanfolyamokon töltik, hogy az új értékelés szabályrendszerében eligazodjanak. A szigorításra, a feladatok komplikáltságára jellemző, hogy volt olyan tanár, aki maga sem tudta a megadott hatvan percen belül megoldani az egyik feladatot – mondta az egyik résztvevő.
A koncepció hibás voltát bizonyítja az is, hogy már a gimnáziumban szétválik a tömeges és az elitképzés – jegyezte meg Kósa András professzor, aki mindezt a kontraszelekció egyik eszközének tartja. Előadásában a meglopott iskolákról szólt, arról a tudatosságról, amellyel a jelenlegi oktatáspolitika kiüresíti mindazt, ami történelmünket, irodalmunkat, nemzeti gondolkodásunkat jellemzi. Az irodalmi tételeknél például elfeledkeztek Kosztolányi Dezsőről, a teljes magyar népköltészetről, a határainkon túli irodalomról. Ami pedig a reáltárgyakat, például a matematikát illeti, a diákoknak a tényleges tudást megmutató feladatok megoldása helyett bonyolult megfogalmazású, mondhatni zavaros szövegekkel kell birkózniuk…
Magyarországon a másfél millió 18 és 28 év közötti fiatal közül 220 ezren nappali tagozatos egyetemisták lesznek. Csöppet sem mindegy tehát, hogy a jövő értelmisége miként gondolkozik a hivatásról, lehetőségről, felelősségről. Egyetemi ifjúság, múlt és jövő nélkül? – kérdezte Szollár Lajos, a Semmelweis Egyetem Kórélettani Intézetének igazgatója, egyetemi tanár. A megfogalmazás nem véletlen, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő maga nem hinne e nemzedék jövőjében. Csupán azokra a társadalmi és környezeti sajátosságokra mutatott rá, amelyek manapság e fiatalok pályaválasztását, jellemét, gondolkodását befolyásolják. Az orvosi pályára készülők 35 százalékánál a pályaválasztás már gyermekkorukban megtörténik, 45 százalékuknál a gimnazista évek alatt formálódik, és vannak, akik az érettségi előtt döntenek így. Komoly hiányként érzékeli Szollár professzor, hogy a fiatalok jelentős része felbomlott családban nő fel, de ahol erről nincs szó, ott is erősen érzékelhető a családi, baráti környezet zaklatottsága. A tradíciók és a folyamatosság szempontjából is figyelemre méltó, hogy az orvostanhallgatók között jelentős azok aránya, akik két- vagy háromgyerekes orvos- családból valók. Ami az életviteli szemléletet, értékrendet illeti, úgy tűnik, hogy mindebből a polgár fogalma egyszerűen kimarad. Főként abban az értelemben, hogy az egyik ember a másik hasznára kíván munkálkodni – jegyzi meg, utalva az értelmiség felelősségére.
Egy másik sajátosság a rendkívül hosszú szocializációs folyamat, ami a kisgyerekkortól a diplomáig kíséri a fiatalokat. Ezen az úton a kreatív játék, a képzelőerő helyét a különórák, az állandó megmérettetés kényszere foglalja el. Így válnak „hajtós”, szorongó természetűekké, ez kíséri őket a gimnáziumban, majd az egyetemen. Ráadásul – mivel csak írásbeli felvételiztetés folyik – nincs mód a műveltségi színvonal, a személyiség, a motiváció megismerésére. Az oktatás során egyre inkább háttérbe szorul a mester és tanítvány kapcsolat, s az évek folyamán kopik az erkölcsi érzékenység is.
Nevelés az is, ha egy város vezetői úgy gondolják, örökbe fogadják a jövőt – rajzolódott ki Meggyes Tamás, Esztergom polgármesterének szavai nyomán. A város ugyan lakosságát tekintve szépen gyarapodott az elmúlt években, mégis úgy gondolták, hogy létrehozzák a Szent Miklós Alap az Esztergomi Gyermekekért programot. Ennek célja, hogy segítséget nyújtsanak a továbbtanulásban, az otthonteremtésben, a családalapításban. A százmillió forintos alapba az önkormányzat minden megszületett gyermeknek ötszázezer forintot helyez letétbe. Ez az összeg évenként ötvenezer forinttal növekszik. Így huszonegy év múlva, az akkorra felhalmozódó pénzből fejenként 2-2,5 millió forint segítheti a fiatalokat. (Mindez a város állandó lakosainak a gyerekeire érvényes.) A majdani fiataloktól viszont elvárják, hogy huszonegy éves korukra szakmájuk vagy középfokú képzettségük legyen. A város vezetői azt remélik, az alap a cigány származású gyerekeknek is kitörési lehetőséget nyújt kedvezőtlen helyzetükből. A tanácskozáson jelentette be Meggyes Tamás, hogy a főegyházmegyével egyeztetve a Várhegy lábánál fekvő egyházi épületeket és az azokhoz tartozó területet az egyetemi campusokhoz hasonlóan szeretnék kialakítani.
A szociális leépüléssel, a szülőfaluból való elvándorlással szembe kell állítani a tanulás, az érvényesülés lehetőségét, ebben erősíteni a családokat, magyart, cigányt egyaránt.
Ne csak a szabályokat betartó, igyekvő gyerekeknek kelljen elviselniük maguk körül a rendetlenséget. Ne csak tőlük várják el, hogy a gyengébbekhez, tanulni nem akarókhoz igazodjanak. Nekik is jár a jog, hogy nyugalom legyen körülöttük, és képességüknek megfelelően érvényesülhessenek. Ezért hozta létre Jászladányban az önkormányzat az utóbbi törekvésekben érintett szülőkkel együtt az Antal Mihály Alapítványi Iskolát.
Közállapotainkra és a jelenlegi oktatáspolitikára utal, hogy az iskola működését minden erővel igyekeztek megakadályozni. Többek között az oktatási miniszter intézkedésével, a szokásos médiabevetéssel, a helyi cigányságot is megosztó manipulációkkal és vádaskodásokkal. Mit élhettek át, akik kitartottak szándékuk mellett, mutatja, hogy Dankó István polgármester a tanácskozáson azért olvasta fel, és nem mondta szabadon beszámolóját, nehogy később kiforgassák a szavait… Mivel nem hátrált meg, Jászladányban ma már több mint hétszáz gyermek és szülő választhat, az állami vagy az alapítványi iskolába járatja-e gyermekét. Igaz, ehhez a tanulni vágyás és az iskola szabályainak tiszteletben tartása is megkívántatik. A jászladányiak a megnyert perek sora után elérték, hogy alapítványi iskolájukat hivatalosan regisztrálták. A tandíj havi háromezer forint, kétszázöt gyereket, közülük 29 cigány származásút tanítanak. Erőszakkal ugyan senkit sem lehet integrálni – jegyezte meg Dankó István –, de úgy látják, a jó példa, az idő és az akarat meghozza azt is, hogy az utóbbiak köre bővüljön.
Milyen lelkiállapotban van a mai magyar ifjúság? Beszélhetünk-e lélekről az élményeket, élvezeteket hajszoló, információkkal átitatott környezetben? Ahogyan Balog Zoltán lelkész feleleveníti, amit pályája kezdetén, a fiatalok körében átélt, s a későbbi időkben megtapasztalt, az a bizakodást, az igent erősíti. De tisztában kell lennünk azzal is, hogy a globális folyamatokhoz igazodó embert a külső világ elvárásai, mintái is formálják. Az úgynevezett kockázati társadalom modellje azt az érvényesülési utat jelzi, hogy úgy hisszük, minden csak rajtunk múlik, csak kockáztatni, merni kell. De ebben az ösztönzésben az is benne van, hogy az életben senkire sem számítunk, ne várjunk segítséget senkitől, ám ha veszítünk, nincs kegyelem.
A másik életminta az élmények folytonos keresése, az akadálytalan önmegvalósítás. Ennek a látszatszabadságnak, az élmények hajszolásának útjait, viselkedési normáit és kereteit viszont a már említett fogyasztásra épülő üzleti és reklámvilág állítja fel. A virtuális világ játékszabályaihoz tartozik, hogy az ember ebben a típusú kommunikációban elrejtheti saját személyiségét, megteheti, hogy akár hamis információkkal „lépjen be” egy olyan közegbe, amelynek semmi köze a mélyebb érzelmekhez. Nincs mód a személyességre, az ember és ember közötti lelki kapcsolatra. Az ifjúságért felelősséget érző keresztény gondolkodók sajnálatosnak tartják a sehova nem tartozást, az otthontalanságot. Egy másik jelenségről is szólnak, a kegyelem megtapasztalásának teljes hiányáról, a hagyományok, a folytonosság tagadásáról, amelyet részben az információs kultúra korszaknyitásával magyaráznak. Mi e kiüresedési folyamatban még nem vesztünk el, még meg tudunk állni, hiszen vannak kapaszkodóink – vélekedett Balog Zoltán. Éppen közelmúltunk, a rendszerváltozásba vetett hit, a nemzet akkori, közösen megélt lelki élménye miatt. Akik akkor voltak fiatalok, azoknak ma tizenéves gyerekeik vannak. Így rajtuk is múlik, hogy múltunkból, szellemi és erkölcsi értékeinkből mit adnak át nekik.
Aggály és kritika. A Nemzeti Pedagógus Műhely 1994-ben olyan értelmiségiekből alakult, akik a magyar közoktatás ügyét magukénak érzik. Céljuk, hogy kutató-szellemi alkotó munkával és szervezési tevékenységgel támogassák a nevelés és oktatás demokratizálódását. Nagy hangsúlyt fektetnek az évezredes magyar és európai (keresztény) értékek érvényesülésére a pedagógiában. Az utóbbi tanácskozás összegzése: aggályosnak tartják a piaci szempontok kizárólagosságát a köz- és a felsőoktatásban. Kifogásolják a külföldről kritikátlanul átvett, reformoknak beállított kapkodó intézkedéseket; a kétszintű érettségi bevezetését és egész koncepcióját, a szülők és pedagógusok többszöri kifogásaira adott propagandaválaszokat, a tárca intézkedéseiből kiérezhető tendenciát a nemzeti kultúra további háttérbe szorítására.
