Szembenézve a hálátlan anyaországgal

Nem jutott eszébe, amikor 1956. november 9-én elfogták, de a különös véletlen kisegítette a karhatalmisták kezéből, hogy mikor láthatja újra Budapestet. Nagy József Corvin közi forradalmár 18 évesen, átvergődve a magyar–osztrák határon, nagy útra indult. Törökországi befogadása után Ausztráliába kirándulása már nem sikerült: Nagy-Britanniába jutott el. Onnan térhetett haza látogatóba évtizedek után. A jövő évi, ötvenedik évfordulóra készülőben végigtekintettük a hányattatás évtizedeit.
– Hogyan él mostanában egy volt halálraítélt?
– 1989-ben egy hónapra utazhattam be az országba, megelőzően négyszer utasították el a kérésemet. Harminchárom év múltán a nagykövetség értesített, hogy megvan az engedély, hazalátogathatok.
– Éppen egy emberöltőnyi idő.
– Tizennyolc éves voltam, amikor elhagytam az országot, ötvenegy éves lettem, mikorra találkozhattam az édesanyámmal, rokonaimmal. Bajtársaim közül többen nem éltek már. Fájt, hogy sok igaztalan meghurcoltatás után még végső búcsút sem tudtam venni tőlük. Most ment el közülünk dr. Fodor József, vagy ahogy a Corvin közben nevezték: Fehér Sapka, aki élete kockáztatásával mentőtisztként ápolta a sebesültjeinket.
– Mégis, ha a szomorú számadásokon túltekintünk, Nagy József számára hol van az itthon és hol van az otthon?
– Az itthon egyértelmű: súlyosan beteg édesanyám és Budapest. Az otthon a távolban található: a család, a gyerekeim; sajnos ők már kevesebb érzelmi szállal kötődnek Magyarországhoz. A mindennapi kenyér, a munka, a hivatás és az új családi szálak már ahhoz az országhoz fűzik őket. Öt fiam, tizenhat unokám oda is hazavárnak.
– Azért mégis elgondolkodtató összegzés ez, hiszen öt családdal kevesebben vagyunk.
– Vétkes érte a forradalmat letipró szovjet hatalom, és persze a nagyvilág nagyhatalmai is, mert elnézték, hogy milyen törvénytelen megtorlások követték októberünk csodanapjait. Én, mi nem a Szovjetunió ellen fogtunk fegyvert, hanem a magyarországi törvénytelen kormány és hatalom szolgálatosai ellen. Az oroszok megkezdték a kivonulást, idehaza már átalakulóban volt az államforma is, a kiszolgálók menekültek, pedig nem kergette őket senki. Amikor a szovjetek, ígéretüket fölrúgva újra megjelentek nagy erőkkel, ellenük is harcoltunk. Gyerekek voltunk, de tudatunkban sokan felnőttek lettünk. Most, közel a hatvanötödik évemhez, idegen állampolgár is lettem. Kettős, és ha a jelen időkre gondolok, ez a bizonyos kettős állampolgárság sok-sok magyarnak járna. Mi, akik a világ másik felén élünk, nagyon felháborodtunk, hogy ezt miért kell megszavaztatni az anyaországiakkal? Innen akkor még mindig messze van Európa. Piros párttagkönyvek helyében ma a pénz dönt, pedig az újgazdagok tegnap még osztályharcot vívtak a kizsákmányolókkal…
– Csalódott ember lett Nagy József?
– Többszörösen. A régi-új hatalomban nem csalódtam. Rákosi, Kádár, Medgyessy, Gyurcsány, hangzatos nevek, csak azon tűnődöm: hogyan hagyta magát ez az ország újra megszállni fegyveres beavatkozás nélkül? Amikor fölröppent a rendszerváltás gondolata, szívből örültem. Amikor elkezdődtek a különböző alkukötések, megdühödtem. A legnagyobb csalódás akkor ért, amikor forradalmár bajtársaimat elkezdték megosztani, ide-oda csábítgatni. Megkapjuk a Kilián laktanyát, rendezik a nyugdíjakat, a lakásaikból elüldözött felkelők visszanyerik otthonaikat. És mint a mesében, csodapalotában feküdtünk le, ám a szabad ég alatt, a földön ébredtünk fel. Egyre-másra cserbenhagyták a forradalom névtelenebbjeit a magasabbra kerültek… Édesanyám kilencvenéves, súlyos betegen, bénultan fekszik. Eszembe jut, hogy a kimenekülésem után három ízben kirendelték különböző temetőkbe halottfelismerésre, mert „megtalálták a személyi igazolványomat, de azonosítania kell!” – mondták neki. Micsoda lelki megrázkódtatást jelentett a számára ez a hivatalos pokoljárás. Ezeket nem lehet csak úgy megbocsátani a hatalmasoknak, hiába próbálják felejtésbe pólyálni a történelmet. Egyre ritkábban írják már le idehaza is, hogy Európában 1956-tal új történelmi korszak kezdődött, és annak a bölcsője Magyarország volt.
– Nem lett túl érzékeny?
– Négy szívinfarktus, két tüdőembólia, fél vese, hatféle gyógyszer, naponként magamnak adom be az esedékes injekciót. Ez a kommunista világhatalommal való szembenállás megfogható eredménye. Ahhoz másik, új, erős szervezetre volna szükség, hogy a következményeket, a csalódásokat elviseljük. Nem olyan régen egyik összejövetelen valaki megszólalt: „Nem gondoljátok, hogy kezdhetnénk mindent elölről?” Aztán végigtekintettünk magunkon: láb-szív-kéz, megviselődött idegrendszer nyomán mindez vágy, sóhaj… Milyen haza az, ahol a felelősök magas pozíciókban arra játszanak, hogy mi, öregek, a szemtanúk, a résztvevők majd csak elnémulunk egyszer? Nincs még egy ilyen hálátlan anyaország.
– Ez talán mégis túlzás…
– Elismerem, érzékenyebbek lettünk. De mit szóljak ahhoz, hogy ismeretlenek osztják a lapot nekünk, ’56-osoknak. Amikor meghallottam, hogy sokan a mellüket döngetik, mondván, mennyivel többet tettek ők ezért az országért, pusztán, mert itthon maradtak, arra gondoltam, többé nem jövök haza. Mi akkor az életünkért menekültünk! De még ott kint sem volt minden biztos, küldtek utánunk hazacsalogatókat, sőt hóhérokat is. Ha élni akartunk, meg kellett tanuljunk rejtőzni is, hallgatni is.
– De hiszen hazajöhetett, kárpótlást is kapott, rehabilitálták… Lehet, hogy úgy érzi, kevesebb, mint amit elvárt, de itt sem egyértelműen úgy alakultak a dolgok, ahogyan a többség gondolta.
– Megkaptam már azt is, mi lelki sérültek lettünk. Dühömben ütöttem az asztalt. Tisztább a mi fejünk, az itthoni ideológiát csűrő-csavaróknál. Megvenni magamat soha nem hagytam, látszatokért nem alkudoztam.
– Tehát nem maradt, csak a kilátástalanság?
– Amikor aligfegyverekkel harcoltunk tankok ellen, könnyebb volt minden. Az egyezkedéseknél minden elszállt. Nem a harcokban veszítettük el a forradalmat, hanem utána az árulásokkal, az árulókkal. Tudja, milyen régen tart az árulás? Amikor ebbe nagyon belegondolok, akkor elindulok abba a másik országba. Munkám után van ott is megélhetésem, ott található az életem egyik fele, a család. De ott én mindig a befogadott leszek. Amiről beszéltünk, nem is értené ott senki. Ezt a sebet viselem, míg tart az ide-oda utazás. Egyszer persze befejeződik végérvényesen. És most ne keressünk valami megnyugtató pontot, maradjunk abban, hogy mindig nehéz volt itt a magyar ember élete, de mindig voltak olyanok, akik megírták az igazságtalanságokat… Most a nagy elfelejtetés szakaszába jutottunk, de az nem vezet sehová, csak új országvesztéshez.