Temetővé válnak falvaink?

Nézzenek körül a világban. Olyan új iparágak termelnek nagyon sok jövedelmet, amelyekről nem is hallottunk tíz évvel ezelőtt. Ezt a két mondatot vágta oda az érdeklődő újságíróknak a kormányfő, amikor egyikük felemlítette: országértékelő beszédében a mezőgazdaságnak egy árva szót sem szentelt. Gyurcsány Ferenc két mondatában benne van minden, ami az általa vezetett testület agrárpolitikáját jellemzi. A miniszterelnök lényegében azt közölte, hogy erre az idejétmúlt, poros ágazatra nincs szükség. Gyurcsány Ferenc országában nincsenek állattartók és földművelők. Nincsenek olyan polgárok, akik hajnaltól éjszakáig verejtékeznek mások napi kenyeréért. Azok sem léteznek a Gyurcsány-féle igazságos és versenyképes államban, akik a múlt héten a Kossuth téren voltak, tegnap a vidéki utak szélére vonultak, ma pedig az ország minden tájáról a fővárosba vezetik a traktorokat. Nem léteznek, mert nem termelnek „nagyon sok” jövedelmet. Nincs bennük biznisz, tehát egy üzletember-kormányfő számára teljességgel értékelhetetlenek.
Más magyarázata, mint ez a felfogás, nem lehet annak sem, hogy miért halmozott fel egyes számítások szerint 250 milliárd forint adósságot a földművelésügyi minisztérium a termelők felé. A pénz egyötödének jogszabályokban meghatározott átutalási határideje ráadásul már régen lejárt. A hihetetlen összegű hátralék folyósítása állítólag a jelenlegi tiltakozások hírére megindult, de ez sem feledteti azt a tényt, hogy az agrártárca normális, alapvető működéséhez ebben az országban tüntetéssorozatra van szükség. Ugyanígy volt ez pont egy esztendeje is, amikor a tíznapos demonstráció és a főváros körül szoruló gyűrű hatására bankkölcsön segítségével fizette ki a termelőknek azt a támogatási előleget a kormány, amit a szlovákiai gazdák az ottani magyar nemzetiségű szakminiszternek is köszönhetően akkor már régen megkaptak. A nagy nehezen kiharcolt összeg után elmaradt a folytatás, pénz helyett ígéretekkel kellett beérnie mindenkinek. A tárca ugyan kiharcolta Brüsszelben, hogy a legfontosabb kifizetésekre már októberben sor kerülhessen, de ez a lépés utólag értelmetlennek bizonyult: nem történt idehaza semmi sem. Csak az újabb és újabb dátumok röpködtek, és röpködnek ma is. S mivel sem október közepén, sem november elején, sem januárra, sem február közepéig nem követte tett a bejelentéseket, a kormány és szakminisztere szavai mostanra már végképp üressé és hiteltelenné váltak.
Döbbenetesek azok az adatok is, amelyek a gabona uniós központi (intervenciós) felvásárlásával kapcsolatosak. Már közhelyszámba megy, hogy semennyire sem készültünk fel e piaci beavatkozás végrehajtására. A hírek szerint a tavalyi rekordtermés után a felajánlott 3,8 millió tonnából mindössze kétszázezer tonna ellenértékét fizették ki eddig, természetesen úgy, hogy a határidővel kapcsolatban itt is egymást követték a máig be nem tartott ígéretek. Lassan már kimondhatjuk: jobban jártak azok, akik áron alul továbbadták a termést a neppereknek.
Ami történik, az egyszerűen hihetetlen. Józan ésszel felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Adott egy kormány, amelyik karba tett kézzel, kényelmesen hátradőlve szemléli, amint a mezőgazdasági termelők – kisüzem és nagyüzem, baloldali és jobboldali szimpatizáns egyaránt – a mindennapi túlélésért küszködik, újabb tízmilliós hiteleket vesz fel a felelőtlenül beígért támogatások kontójára, amelyek aztán soha nem érkeznek meg. Talán még jót is derülnek a felelős döntéshozók a gazdálkodókon: szerencsétlenek már megint elhitték, amit mondtunk nekik. Lám, bírják még. Csak húzzák egy darabig, míg mi itt a valóságot takargatjuk. Például azt, hogy nem véletlenül figyelmeztetett idejekorán az unió: csakugyan nagy baj van a kifizetésre létrehozott intézményrendszerrel, káosz alakult ki a támogatások alapját jelentő parcella-nyilvántartás körül. Csak sikerül még valameddig rejtegetni, hogy a fiskális terrorral szemben erőtlen, a kormányon belüli elvárásoknak megfelelni igyekvő agrárminiszter lehetetlen költségvetési helyzetet vállalt fel. Olyan büdzsét sikerült kialkudnia 2005-re, melyből alapvető források hiányoznak. Annak a pénznek az idei fedezete például, amiért most demonstrálnak a gazdák. Egy lyukas kétfilléres sincs az uniós területalapú támogatások nemzeti önrészére, melynek biztosítására a kormánypárti honatyák által is megszavazott országgyűlési határozat kötelezi az agrárkormányzatot.
De úgy látszik, már ez sem számít. Mert az államcsőd szélén egyensúlyozó kormány életben tartása érdekében a szocialistáknak most tűrnie és hallgatnia kell. S faarcot vágni mindenhez, mert csak ez segíthet az egyre szorítóbb válság átvészelésében. Németh Imre faarcát a minap az egyik kormánylap szerzője is megdicsérte. Ez a faarc kell a megszegett megállapodásokhoz és ígéretekhez. Ezzel a rezzenéstelen tekintettel lehet tudomásul venni az ötvenezer állattenyésztő várható csődjéről szóló kutatóintézeti jelentést, némán szemlélni a csakugyan bekövetkező pusztulást és agóniát. Most magasabb érdekek diktálnak, a hatalmon maradás kényszere fontosabb annál, minthogy néhány százezer vidéki ember sorsáról gondoskodjunk. Inkább programba adjuk, hogy nekünk nincs helyünk a versenyző agráriumban. Menjenek isten hírével, aztán adjanak nekik segélyt ott, ahol tudnak.
Egy helyen azonban folyton hiba csúszik a számításba. Mert a termelők szívósabbak az eltűnésükről szőtt kormányzati forgatókönyveknél. Még mindig képesek arra, hogy erőgépeikkel nekiinduljanak a fővárosnak. A Gyurcsány-kormány rászabadította Budapestre a vidék gyötrelmét. Olyasmi történik, amire történelmünk során még nem volt példa: traktorkonvojok parkolnak majd azon a téren, ahol nemrégiben még hivatalosan éltették a munkásmozgalom ünnepét. Bizony, elvtársak, a falvak dolgozó népe most itt van, a maga teljes valójában. Tavaly még szemérmesen megálltak a gépek a város határánál. Most azonban már tényleg nincs mit veszíteniük, le kell vetkőzniük a demonstrálóknak a vidéki ember tisztességére jellemző tartózkodást. Tessék elhinni, nem szívesen, kényszerből teszik. A tavaszi munkák kezdete, kenyerünk megújítása nem megy pénz nélkül. Ha nem érkezik meg az uniós versenytársaknak is rendelkezésére álló támogatás, hamarosan sírgödörré válhat a határ.
Apró, de jelentősnek tűnő jelek adhatnak reményt a tiltakozó termelőknek. Egyre több információ érkezik arról, hogy nem maradt visszhangtalanul a gazdakörök felhívása, melyben szolidaritásra és támogatásra kérik fel a fővárosban és környékén élő, velük és sorsukkal együtt érző polgárokat. Valami megmozdult itt az ország központjában is. Kinyitott tornatermekről, szállást nyújtó családokról, vendégszerető plébániákról hallani, melyek szívesen látják, vacsorával várják ma estére és éjszakára a hosszú útban megfáradt demonstrálókat. Talán közelebb kerültünk ahhoz, melyre évtizedek óta várunk. Lassan lerázzuk magunkról az egyik magyar átkot, a vidékiek és a városiak közti mesterségesen szított megosztottságot.
A kormány is tisztában van azzal, hogy ha a falvak és a főváros polgárai összefognak, nem lehet tovább tartani a frontvonalat. A következő napokban számos nyilatkozat lát majd napvilágot arról, hogy a mezőgazdasági termelők csak sírni tudnak, dolgozni már kevésbé. Az adófizetők vérét szívják, miközben arra is képtelenek, hogy egy szimpla nyomtatványt kitöltsenek. Amikor ezt halljuk, menjünk le a Felvonulási térre, és vigyünk egy kis forró teát a tüntetőknek. Melegítsük fel egymás lelkét, és próbáljuk meg együtt elviselni a hazánkban uralkodó szellemi nyomorúságot.