(veszélyes-e a síugrás…)

Én nem tudom, valójában mi kell ahhoz, hogy valakiből tökéletes síugró legyen. A síugrás rejtélyes sport, s bizonyos értelemben kiszámíthatatlan. Néhány esztendővel ezelőtt két német, Martin Schmidt, majd Sven Hanavald uralta a havas lejtők birodalmát, aztán szinte a semmiből előkerült a lengyel Adam Malis, s legyőzhetetlennek látszott hosszabb ideig, aztán jött a finn Ahonnen, aki éveken át az élvonalba tartozott ugyan, de csak most, az utóbbi másfél idényben tanult meg repülni igazán.
Csodálatos ez a szárnyalás. Csodálatosak azok a fiatal fiúk, akik úgy suhannak a mélység fölött sílécükre dőlve, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna ez, mintha az aggodalomnak nyomát sem éreznék, mintha erre születtek volna. Van köztük olyan, aki szinte gyermek még, s talán játékként tekint a veszélyre, de valamennyien a tisztaság, az életerő és a derű érzését keltik fel bennünk, s néha valamely furcsa vágyódást, hogy vajh, ha mi is ott lehetnénk közöttük… Ezeket a fiúkat, ha sokat nézi őket az ember, szinte személyes érzelemmel lehet szeretni, persze itt is, mint általában a sportban, a legjobbak a sztárok, akik lényükkel rokonszenvet és valamely furcsa empátiát ébresztenek. Számomra Hanavald volt talán a legkedvesebb, valami friss, egészséges aura vette körül akkor is, amikor szárnyalt, akkor is, amikor földet ért. Életöröm áradt belőle, talán azért, mert minden ugrása maga volt a tökély. Kevés hozzá hasonlóan szeretetre méltó lény tűnik fel a tévé képernyőjén: szerénység áradt belőle és jóindulat. Feszültség és küszködés nélkül látszott győzni, mindig mosolyogni láttam, a lehető legjobb hangulat áradt belőle.
S egyszer csak hirtelen eltűnt. Verseny versenyt követett, s sehol, sem a középmezőnyben, sem hátul nem láttam a nevét. Azt hittem, sérült, s majd hamarosan visszatér. Aligha hagyhatta ott egyik napról a másikra ezt a gyönyörű sportot. Nemrégiben tudtam meg, hogy Sven Hanavald depressziós. Depressziós az a csodás sportember, aki a modern időkben egyetlenként a sportág legnagyobb eseményét, a négysánc-versenyt három évvel ezelőtt úgy nyerte meg, hogy minden helyszínen győzött. Ezt az idén a verhetetlennek látszó Ahonnen sem tudta megismételni.
Aztán arról is értesültem, hogy ez a fiú, aki a szárnyalásban maga volt a tökély, egyszerűen fél ugrani. Rettenti a mélység, amelynek nemrég korlátlan ura volt. Pedig nem érte baleset, nem zuhant le, nem törte össze magát, a lélek mélyén kezdett el félni. Most ott van egy-egy versenyen; felviszik az ugrótoronyba, hogy nézzen lefelé, fogadja ismét magába a látványt, ébredjen fel benne az ismerős érzés, a boldog szárnyalás emléke. Ott ül fenn, nézi a többieket, akiket számtalanszor legyőzött, akik úgy tekintettek rá, mint egy istenre, s akik most is szeretik és tisztelik.
Mi vette el a hitét? Mi rettentette meg?
Őt, aki számtalanszor tökéletesen vitte véghez azt a mozdulatsort, amely a síugrót biztonságosan messzire röpíti. Aligha van valaki, aki nála többet tud erről a sportágról, sok éven át a lételeme volt, őt tekintették a Mesternek, a tökéletesnek. Rettenete talán kifejezi azt is, hogy sok éven át mit kellett legyőznie önmagában, milyen áldozatok árán nőtt fel a feladathoz. Fényt vet talán ennek a test- és lélekpróbáló feladatnak a lényegére, a tiszteletre. Talán félelme a tett és a cél későn felismert nagyságát is jelentheti. Szorongása mögött igazság van: síugrás közben le lehet zuhanni. Ezért a felismerésért még jobban tisztelem és szeretem Hanavaldot.
Bizony-bizony vannak közöttünk olyanok is, akik könnyű szívvel vágnak neki akár a legnehezebb feladatnak, embermilliók, országok sorsát intézik felhőtlen önbizalommal. Persze az is igaz, hogy az esetleges bukás talán nem is érinti mélyen őket. Mások sorsát kockáztatják, általuk netán mások hullanak a mélybe. Így aztán nem érzik a veszélyt, különösen azt nem, hogy ők maguk veszélyesek.
Hogy Hanavald visszatér-e még, én nem tudom…