Allergiás magyar Rambo

Álmomban békefenntartó voltam Afganisztánban. Éppen a kabuli repülőtér teraszán ültem, asztalra csapott lábakkal és napolajjal kenegettem az arcomat a mínusz huszonkét fokban, amikor rámparancsoltak, hogy szedjem össze magam, mert kezdődik a járőrözés. Ettől egy kissé izgatott lettem, de legalább legyőztem a borzongásomat, amit akkor éreztem, amikor a társam figyelmeztetett, hogy az arcomra dörgölt kencének már hónapok óta lejárt a szavatossága. Ugrottam is azonnal a golyóálló mellényemért, de közölték velem, hogy a védőfelszerelést éppen most szerelik a terepjárónk oldalára, mert e nélkül ripityára lyukaszthatják az autónkat és a sofőrt. Egyre izgatottabb lettem, de folytattam a dolgom. A jármű hátsó fertályán foglaltam helyet, kiemelkedve az utastérből, hogy alaposan megfigyelhessem az útviszonyokat, amikor a társam ismét akadékoskodni kezdett. Figyelmeztetett, hogy életveszélyes, amit csinálok, mert az afgán gerillák az utóbbi időben új módszerrel harcolnak ellenünk, drótokat feszítenek keresztbe az úton, hogy megsebesítsék a járőröket. Lehúztam a fejem, így viszont nem láttam semmit az autón kívüli világból, csak a saját combomat. Nem baj, nyugtatott meg a társam, a géppuskáddal úgyis csak a légitámadás ellen védekezhetsz, az út melletti ellenállóra nem célozhatsz az állványzat miatt. Aggódni kezdtem. Már a kiutazásom idején sejtettem, hogy ezzel a misszióval nem lesz minden rendben, de erre azért nem számítottam.
A Magyar Honvédség AN–26-os szovjet szállítórepülőjén érkeztem, ahol az elviselhetetlen motorzajtól úgy éreztem magam, mint egy centrifugában. Félúton, a hadműveleti terület fölött tudtam meg, hogy a kimustrált gép hajtóműve könnyen lefagyhat a nagy hőmérséklet-különbségtől.
Ez a gép nem zuhanhat le soha, vigasztaltam magam, hiszen azt olvastam valahol, hogy nemrég költöttek rá hatszázmillió forintot az állami költségvetésből. Amíg Magyarországra érkezett Oroszországból, megjárta Ciprust is, ezek után mit árthat neki holmi hőmérséklet-különbség. Az egyik hajtómű mégis elromlott, de szerencsére csak a leszállás után. Hazarepülni egyébként sem engedték volna a gépet, mert a személyzet otthon felejtette a fegyverkísérő okmányokat. Miközben a fegyvereinkre vártunk a repülőtéren, elért hozzám a hír, hogy a szerződésemben megígért devizamennyiséget nem euróban, hanem dollárban kell érteni. Pánikba estem az asszony miatt, akinek azt ígértem, hogy kifizetjük a hiteleket. Nyolc éve vártam arra, hogy egyszer engem is külszolgálatra vigyenek, de az elöljáróim hiába testálták rám a „magyar Rambo” nevet, csak most kerülhettem a csapatba. Talán az lehetett a baj, hogy amikor egy négyezer méteres próbaugrásnál a súrlódástól darabokra szakadt az ejtőernyőm, becsmérlő megjegyzéseket tettem a feletteseimre. A főnökeim aggódhattak amiatt is, hogy kinevettem azt a pocakos főtisztet, aki szobabiciklizéssel helyettesítette idei futófelmérését. Egy idő után azonban megnyugodtam, hiszen eszembe jutott, hogy a rezzenetlen arcú honvédelmi minisztertől a kiutazásunk előtt, hosszú talpú pezsgős pohárral a kezemben, azt hallhattam: a „fejlődés irányát alapul véve” Magyarország rendkívüli módon megerősítette a helyzetét a NATO-ban, és a miénk az egyik legjobb misszió. A használhatatlan géppuskával ellátott, mellényekkel védett terepjáróban görnyedve viszont úgy éreztem, hogy leterített a kór. Felriadtam. A fürdőszobatükörben vettem észre, hogy apró, csillag alakú, vörös kiütések jelentek meg az arcbőrömön. Csak néhány éve van ez az allergiám. Juhász Ferenctől jön elő, és a lejárt szavatosságú napolajtól.