A Nagy Könyv televíziós bukása

Mostanában rájár a rúd a Magyar Televízióra, de az intézmény, élén vezetőivel, mindent meg is tesz azért, hogy egyre-másra kapják a pofonokat. Az utóbbi fél esztendő bicskanyitogató esetei közül a kormányszócső Nap-kelte Hajrá, MSZP!-je Fiala János szájából, a Hajós–Friderikusz-féle december ötödike esti groteszk, II. János Pál késedelmes halálhíre, valamint XVI. Benedek „pasztörizációja” a Szent Péter-bazilika előtt kitörő pokollal bőven van mit felidézni. A legfrissebb bukást szombat este sikerült összehozni: a több száz millió adóforintból agyonreklámozott és felfuttatni próbált Nagy Könyv-játék vetélkedőjére alig negyedmilliónyian voltak kíváncsiak, miközben az egyik kereskedelmi tévén sugárzott sztárpofozkodásra majd tízszerennyien voltak vevők. Negyedmilliós nézőszámot különben a kereskedelmi tévék hétköznap délelőtt szoktak produkálni receptműsoraikkal és bárgyú televíziós vetélkedőikkel, amelyben porszívót nyerhet a szerencsés betelefonáló, ha műsorvezetői segédlettel össze tudja rakni a béka szót az a, b, é és a k betűkből.
Jó ideje tudjuk, hogy egy következmények nélküli országban élünk, és az is nyilvánvaló, hogy a gyűlölet és az erőszak manapság kurrensebb áru az irodalomnál. De azért az eredményeken illene elgondolkodni a köztévé vezetőségének. Annál is inkább, mert a regényekre az első fordulóban négyszázezer szavazat érkezett, így legalább ennyi embert illett volna a képernyők előtt tartani, ha már hajlandók voltak pénzt költeni kedvenc olvasmányuk győzelme érdekében. Lényeges az is, hogy a műsor ideje alatt az MTV egyes csatornájára ugyan rákapcsolt egymillió néző legalább egy percig, de aztán ezek háromnegyede továbblépett, mert nem tartotta elég érdekfeszítőnek a látottakat. Az is tudom persze, hogy a köztévé átlagos nézettsége „vizet sem vihet” a kereskedelmi tévék által produkált nézőszámoknak, de azért házon belül is van olyan adás (A NévshowR, amelynek szellemi színvonala körülbelül a nevében viselt szóviccel egyenértékű), amelynek nézettsége hatszorosa a Nagy Könyv-játék által produkált eredménynek. Az is beszédes adat, hogy a regényvetélkedő nézőinek háromnegyede ötven évnél idősebb volt, tehát a köztévé nem találta meg az a formát, amelyben meg tudta volna szólítani a fiatalabbakat – aki erre azt mondja, hogy a fiatalok nem olvasnak, az gyorsan nézze meg a Harry Potter-könyvek eladási statisztikáit vagy éppen ezeknek a köteteknek az eredményét a vetélkedőn. A hirdetők számára fontos korosztályból alig városnyi ember, hetvenhétezer néző volt kíváncsi erre a műsorra.
Érdemes összehasonlítani, hogy a vetélkedő sugárzásának időpontjában mit nézett a magyar. A vérre – és a reklámozók millióira – menő versenyt szombat este az RTL Klub nyerte meg a modern kori gladiátorjátékával, a Sztárboxszal. Az ismert emberek pofozkodásaira a négyórás műsor alatt legalább másfél, de időnként közel két és fél milliónyian voltak kíváncsiak, míg a TV2 tehetségkutató versenyének, a Megasztárnak az elődöntőjét átlagosan egymillió-hatszázezren nézték. A zenés műsor a múlt héten jobban muzsikált (háromszázezerrel többen nézték), de a vagdalkozó magyar médiasztárokkal nem bírta az iramot. A magyar televíziózásra jellemző, hogy a Sztárboxot csak az egyik – énekelni nem tudó, ám annál harsányabb – popsztár magánéletéről készülő valóságshow, Győzike műsora tudta megközelíteni a maga kétmilliós hétfő esti (!) nézettségével.
E sorok írójának a sors különös szeszélye folytán jutott egy VIP-jegy a Sztárboxra. Szombat délután komoly harcot vívott bennem a kíváncsi újságíró és az efféle szórakozástól berzenkedő polgár, de aztán győzött a szakma, és elmentem a csarnokba. Döbbenetes élmény volt megtekinteni a magukat a haza sztárjainak gondolók felvonulását – a díszpáholyban ott volt Okitól Anettkáig mindenki, aki az elmúlt évben felbukkant a bulvárlapok címlapjain (kivéve a szivárgó mellű Zalatnay Cinit, akit nem engedtek ki a zárkából a szőrösszívű smasszerok, ehelyett beengedték oda az egyik fellépőt edzeni). A helyszínen igen vontatottnak tűnő boxgála alatt azon gondolkodtam, hogy az első két sor „hírességeitől” mily nagy szellemi teljesítmény volna összegereblyézni öt eredeti gondolatot. A közvetítés kaszált a reklámozók szempontjából fontos, fizetőképes korsztályban is: a 18 és 49 év közötti magyar lakosságból átlag egymillió embert ez bámulta, ahelyett, hogy szombat este elvitte volna a barátnőjét színházba vagy vacsorázni, esetleg sétált volna egyet a megkésett tavaszban.
Ha már itt tartunk, és összeadjuk a három csatorna nézőinek a számát, megdöbbentő adatot kapunk eredményül. A szombat estét minden második magyar polgártársunk egy villódzó képernyő előtt töltötte. Nem ment sörözni, beszélgetni, nem látogatta meg barátait, családtagjait (vagy ha igen, akkor együtt nézték a tévét), nem vett elő egy jó könyvet olvasni, hanem bámulta a képernyőt rendületlenül. Az adatokban bogarászva nehéz pozitív tendenciákat felfedezni. Talán csak annyit: a Sztárboxot tavaly még többen nézték (2,7 milliós volt a maximális nézőcsúcs), és akkor jobban kikapott a kétségkívül nívósabb műsor, a Megasztár. De ebből is csak az derül ki, hogy nincs új a nap alatt: egy éve is ugyanazt nézte-nézhette a magyar, az idei újat (a könyves vetélkedőt) pedig nem sikerült fogyaszthatóvá csomagolni. Az is bizakodásra adhat okot, hogy az értelmiség közel fele a zenét választotta az erőszak helyett.
Ez utóbbi adatba próbáljunk belekapaszkodni. Régóta nincsenek illúzióim, ezért aztán nem gondolom, hogy nézettebb lehet egy komoly műsor a habkönnyű bulvárnál, de azért a tízszeres szorzó nagyon soknak tűnik. Azt sem akarom elhinni, hogy az érték automatikusan egyenlő a dögunalommal – azért vannak a világon olyan televíziós műhelyek, akik a tartalomnak tudnak olyan formát adni, hogy élvezettel habzsolja a közönség. Legyünk őszinték: a kereskedelmi tévék nagyon megtanulták a csomagolás művészetét. A Sztárboxban például a főszereplők felkészüléséről szóló kisfilmeket – még ha tartalmukban bárgyúak voltak is – elképesztő professzionalitással csinálták meg, a világítás, a kompozíciók és a helyszínek reklámfilmes igényességről tanúskodtak. A Nagy Könyv beharangozó spotjaiban is fel lehetett fedezni a szakmai modernitás csíráit, de a műsor már megragadt a közszolgálati középszer színvonalán – gyaníthatóan legalább annyi pénzből, mint a kereskedelmi tévék húzóműsorai.
Az adófizetők pénzéből fenntartott Magyar Televízióban nagyon hamar le kellene vonni az elmúlt időszak hibáiból a megfelelő következtetéseket. Nincs más út, a televízió ugyanis a legfontosabb (és lassan az egyedüli) tömegkommunikációs eszköz, amely számot tarthat az emberek érdeklődésére. Miközben a nyomtatott sajtó példányszáma (különösen a nem bulvártermékeké) folyamatosan csökken, az AGB Hungary idén januári felmérése szerint az átlagos magyar polgár napi öt órát tölt a képernyő előtt. Az ötven év fölöttiek ennél is többet (hat és fél óra), de a gyerekek sem adják alább napi három és fél óránál. A számsorok évről évre riasztóbbak, vagyis egyre jobban leragadunk a képernyő elé ahelyett, hogy sportolni mennénk, olvasnánk vagy közösségbe járnánk. Érdekes adat, hogy ahol van számítógép, abban a háztartásban százhúsz perccel kevesebb idő jut a tévézésre – azt azonban még nem tudják a kutatók megmondani, hogy a komputerek monitorain értékteremtő tartalmat, vagy a tévés sztárok pletykáit olvassuk-e szívesebben.